Második hete tart az orosz-ukrán háború, ami máris társalgásaink központi részét képezi: a háborús fotók és videók belehasítanak lelki világunkba, az egésznapos tájékozódás türelmetlenséget, félelmet és tanácstalanságot hoz felszínre. Kérdéseink és rossz érzéseink gyermekeinkhez is elérnek: noha a legkisebbek megóvhatók a sötét jelentől és baljós jövőképektől, a nagyobbacskákhoz már eljutnak a hírek; félnek, szoronganak, főként akkor, ha szüleiket is aggódni látják. Összegyűjtöttük a környezetünkben élő gyerekek gondolatait, legtöbbjüket a békétlenség, a halál, a család elvesztése és a menekültek helyzete foglalkoztatja. Látva a csemeték nehézségeit, Kádár Annamária mesepszichológust arról faggattuk, hogyan érdemes beszélgetni velük erről az időszakról. Megtudtuk, az elhallgatással, a helyzet bagatellizálásával, a humorral vagy az agresszív elutasítással magára hagyjuk őket félelmeikkel, szorongásaikkal.

Eszter, 17 éves: „Szomorúnak és bosszantónak tartom, hogy ártatlan emberek esnek áldozatául annak a konfliktusnak, amit emberségesen is meg lehetne oldani megfelelő hozzáállással a vezetők részéről. Erdélyi magyarként, sajnálom, és együttérzek a kárpátaljai magyarokkal, akiknek most menekülniük kell és harcolniuk azért az országért, ahol sosem bántak velük korrektül, empátiával.”
Dávid, 12 éves: „A háború olyan, mint egy játék a gépemen: lövöldözés, vér, küzdelem, halál. Csak ez a valóság, itt valakik tényleg meghalnak. Ez elég ijesztő, már a játékban is az, amikor lövünk és valaki elesik.”
Zsombor, 9 éves: „A háború azt jelenti, hogy akkor most nem lesz egy ország? Miért nem adja már meg magát valamelyik?"
Laura, 6 éves: „A háború az, amikor bombákat dobnak egymásra a rossz emberek. Vajon hozzánk is dobnak majd?”

A nagyobbacska gyermekek tudják, hogy háború dúl. Hallják a felnőttektől, látják a tévében. Milyen képük lehet erről? A videójátékok, a mesék alapján el tudják helyezni gondolattérképükön ezt az időszakot?

Egy óvodás gyerek még nem érti a háború, ország, nemzet fogalmait. Nem érti a halál véglegességét sem, mert számára nincsenek halott dolgok, világképe még animisztikus, mindennek érzést, gondolatot, szándékot tulajdonít. Számára félelmetes, hogyha azt hallja, hogy tankokkal lőnek, hogy bombáznak, főleg, ha azt mondjuk, hogy mindez a mi szomszédunkban történik.

Hogyha túl sok információval vannak elárasztva a gyerekek, növekedik a félelem, a szorongás. Nem csak az a fontos, hogy milyen tényszerű információkat közlünk, a szavak mögött meghúzódó érzelmi tartalom az, ami meghatározza, hogy a gyermek mennyire érzi magát biztonságban. A gondolattérkép kialakítása összefüggésben van azzal, hogy hogyan élik meg a körülötte levő felnőttek ezt a helyzetet, mennyire hitelesen tudnak erről beszélni, és elfogadni a saját és gyermekeik érzéseit.

Egyes szülők megpróbálják eltitkolni a helyzet súlyosságát, mások humorosan, bagatellizálva vagy túlzottan részletekbe menően válaszolnak gyermekeiknek, ha a háborúról érdeklődnek. Valószínűleg egyik sem célravezető. Miként kellene ezt a témát feldolgozniuk a családban?

Kisiskoláskor végéig nem ajánlatos egy gyereket kitenni a háborúról szóló képeknek, videóknak. Beszélni lehet vele róla, de semmiképp ne a háborús híradásokat követően és nem olyan részletekbe menően, hogy hányan haltak meg és hogyan. Ugyanakkor nem jó elhallgatni, hogy a háborúban áldozatok is vannak. Ha kegyes, ködös hazugságokat mondunk a gyermekünknek, hogy így védjük meg, a hiányzó részeket a fantázia segítségével pótolja, ami még sokkal nyomasztóbb lehet, mint a valóság.

Kapcsolódó

Pszichológus: életkoruknak megfelelően kell a gyerekekkel beszélni a háborús történésekről

Az életkoruknak megfelelően kell beszélni a háborús történésekről a gyerekekkel, azonban a híradásokban megjelenő képi világot nem feltétlenül kell és szabad eléjük tárni.

orosz–ukrán háború pszichológus gyermekek kommunikáció

Ha meg akarjuk kímélni a fájdalomtól és elhallgatjuk vagy bagatellizáljuk a helyzetet, esetleg hamis optimizmust erőltetünk magunkra, vagy humorral hárítunk, tán agresszíven elutasítjuk, az érdeklődését gyakorlatilag magára hagyjuk félelmeivel, szorongásaival. A titkolózás a bizalom, az érzelmi biztonság, a kapcsolat megtartó erejétől foszt meg és gyengíti meg a kapcsolatainkat, mert a gyerek azt tapasztalja, hogy beszélhet őszintén a félelmeiről, szorongásairól.

A serdülőkorú gyerek már nyilván jobban érti, mi történik, ezért vele valamivel könnyebb erről beszélni. Fontos olyan légkört kialakítani, hogy érezze, hogy szabad beszélnie az érzéseiről. A serdülőkorúak magukra maradnak a saját érzéseikkel, gondolataikkal, ami fokozhatja szorongásukat. Érdemes tájékozódni arról, hogy a gyerekünk honnan szerzi az információkat, és lehet neki segíteni, hogy kritikusan szemlélje azt, amit olvas, ne szorongjon például álhírek miatt.

Milyen kétségek gyötörhetnek egy gyermeket háborús időszakban?

Kisebb gyerekek megijedhetnek attól is, hogy őket vagy valamelyik rokonukat is elviszik katonának. Szintén ijesztő számukra a gondolat, hogy meghalhatnak, vagy szüleik hunyhatnak el, ha bomba vagy rakéta csapódik a házukba. Minél kisebb egy gyerek, annál inkább a fantáziája segítségével tölti ki a számára érthetetlen részeket.

A mesék kapaszkodót nyújthatnak a sok negatív érzés és gondolat feldolgozásában? Többségük azt üzeni, hogy egyszer minden jóra fordul, helyreáll a rend... Miket érdemes ilyenkor mesélni? Milyen családi foglalkozásokat vezessünk be, hogy szülő és gyermek szorongása egyaránt enyhüljön?

A mesét hallgató gyerekben kialakuló belső képeknek hatalmas jelentőségük van, mivel ez az érzelmi tudás, a mesékben kódolt információk, szimbólumok elraktározódnak a jobb agyféltekében, és később is hozzáférhetővé válnak, mint a legmélyebb életbölcsességek. Ez a tudás erőforrásként jelenhet meg a krízis- és problémahelyzetekben is, mint amilyenben most is találtuk magunkat. A népmesék hol volt, hol nem volt világa rokonítható a lelkünk legmélyén élő valósággal. A mese nem racionális úton készít fel a felnőtti létre, a felnőtt döntésekre, hanem mágikus, irracionális módon. Nem a problémamentes élet ígéretét kapjuk meg tőle, hanem annak a reményét, hogy még a legkisebbek, a legesendőbbek is boldogulnak, ha adottságaikat és lehetőségeiket mozgósítják, ha nem hátrálnak meg az akadályok, megpróbáltatások előtt.

A mese olyan lelki táplálék, amely életre szóló nyomokat hagy a gyermekben. Egyrészt a mesélés sajátos szituációja, bensőséges hangulata adja meg az érzelmi biztonságot, azt a nyugodt, csendes és szeretetteljes légkört, amelyben meg lehet pihenni, el lehet lazulni, a rítust, amivel le lehet zárni egy mozgalmas és eseménydús napot. Ám a kisgyerek a mesehallgatás során nemcsak a szülőre, hanem befelé is figyel, saját vágyainak megfelelő fantáziaképet alkot, ami segíti őt a nap folyamán felgyűlt belső feszültségei, negatív érzései, félelmei feldolgozásában.

A szokások, rituálék, mint például az esti mesemondás rítusa is, összekovácsolnak, biztonságot adnak, reménységet keltenek, az állandóság érzését adva előre láthatóvá teszik az életet. Azt jelzik, hogyha a belső világunkban rend van, szokásaink nem változnak, kint sem történhet nagy baj. A szertartások, rítusok meghatározzák az életritmusunkat, a mindennapi élet rituáléi az érzelmi biztonság megteremtésének alapját nyújtják. Behatárolják mindennapjait, kapaszkodót nyújtanak a folyamatosan változó világban. A rítusok, szertartások békét teremthetnek belül még akkor is, ha kint háború dúl. A napi rutinhoz való ragaszkodás a felnőtteknek is segít, de a gyerekeknek különösen fontos. Attól függetlenül, hogy felnőttként aggódhatunk a háború miatt, de ha a gyerek rutinját megpróbáljuk megtartani, ez már önmagában is biztonságok nyújt egy gyereknek, mert tudja, hogy mi következik a napjában, a szokásos dolgok ugyanúgy követik egymást, mint máskor.

A felnőttek egy része ebben a kilátástalan időszakban is megpróbál erősnek mutatkozni gyermeke előtt, akkor is, ha legbelül tele van kétségekkel és félelemmel. Láthatja a gyermek, hogy egy nehéz helyzetben szülője is retteg?

Ebben a helyzetben teljesen természetes, hogy félünk, aggódunk, idegesebbek vagyunk. Ami segít a gyermeknek az az, hogy értse, miért viselkedünk így, mivel ez növeli a biztonságérzetét.

Lehet ez az időszak jó hatással a kicsik személyiségfejlődésére? Például erősítheti az empátiájukat, elfogadóbbá, türelmesebbé teheti őket embertársaikkal szemben? Vagy csak negatív hozadékkal jár?

Minden fordulópont esetében a személyiségnek döntéseket kell hoznia, amely új konfliktus-megoldási stratégiákat, eszközöket igényel a már bevált módszerek helyett. A krízisek megoldása a megküzdő mechanizmusaink és rugalmas alkalmazkodóképességünk, rezilienciánk segítségével növeli az énerőt, az önbizalmat, a biztonságot és a problémamegoldó képességünket is. A helyzetek jó kezeléséhez nincs recept, minden család a gyerekek életkori sajátossága, szükséglete mentén ki kell alakítsa az új egyensúlyi állapotot, be kell vonja azokat az erőforrásokat, amelyek rendelkezésére állnak. A mese a hős fejlődési folyamatát követi végig, egy valóságos metamorfózisnak lehetünk tanúi, ahol a megpróbáltatások, küzdelmek, fordulatok hatására teljesen megváltozik, kicserélődik, újjászületik. Ebben az értelemben a krízishelyzetek megélése után nőhet az empátia és igen, elfogadóbbá és türelmesebbé is válhatunk.

Milyen hatással lehet a rengeteg, egymásra épülő, generációs trauma a következő generációra? Várhatunk bármiféle jót, vagy épp most adunk a jövőnek egy újabb sérült nemzedéket? Hiszen a világháborúk felmenőinket traumatizálták, vannak, akik nem megfelelő nevelésben részesültek a fel nem dolgozott traumák következtében. Majd jött a járvány, ami bizonytalansággal járt, és azt követte egy újabb háború... Ilyen sötét helyzetben van mód arra, hogy gyermekeinket ép lélekkel menekítsük ki?

Az ENSZ Gyermekjogi Egyezménye kimondja, hogy ahhoz, hogy a gyerekek felkészüljenek az önálló életre, a méltóság, a tolerancia, a szabadság, az egyenlőség és a szolidaritás szellemében kell nevelni őket. A háború pont ezt a jogot tagadja meg, hogy a gyerekek ilyen félelmek nélkül nőjenek fel. A béke és a jólét alapja, hogy tiszteletben tartjuk a gyerekek jogait. A napokban egyre többször jutott eszembe egy jelenet egyik kedvenc filmemből az Élet szépből. A film 1945-ben játszódik, Guido és Dora házasok, és van egy ötéves kisfiúk, Giosue, amikor koncentrációs táborba viszik őket. A gyermekét védő apa a mesét és játékot hívja segítségül a borzalmak elviseléséhez. Azt mondja a fiának, hogy aki összegyűjt 1000 pontot, megkapja a főnyereményt, egy igazi tankot. Az apa érzékenyen egyensúlyoz a gyermeki, mágikus gondolkodás és a háttérben zajló szörnyűségek között. Végül a szülői szeretet mindent legyőz.

Kapcsolódó

Járvány után háború – mennyi megpróbáltatást bír még el az ember?

Családfő nélkül maradt anyák és gyermekek. Behívójuk elől menekülő férfiak. Sporttáskába csomagolt életek. Hosszú sorok a határon. Ölekben szorongatott macskák és kutyák. Szétbombázott épületek. Fenyegetések. Találgatások.

szorongás orosz–ukrán háború koronavírus pszichológia menekültek

Sokan kritizálják a filmet, hogy ilyesmi nem történhetett meg a valóságban. Egy film, egy mese nem csak arról szól, nem arról szól, ami történt, hanem arról, ami történhetett volna... Szülőként, pedagógusként azt hiszem, hogy ma ez az egyik legfontosabb feladatunk. Minél kisebb a gyerek, annál inkább egy védőburokban kell tartanunk. Tudnunk kell a világ eseményeiről, de nagyon meg kell szűrni, hogy mi az, ami beszivároghat a gyermek érzékeny lelkébe. Meggyőződésem szerint az egyetlen dolog, ami valóban működik: önmagunkat alakítsuk olyanná, amilyenné gyermekünket nevelni szeretnénk! Ez minden emberi kapcsolatra érvényes. Viselkedj úgy, ahogy szeretnéd, hogy mások viselkedjenek veled.

Szükség van a traumákra ahhoz, hogy megerősödjünk? Ha kellően kezeljük ezeket, hozhatnak pozitív végkicsengést is? Gyermekek esetében mi a legfontosabb stresszhelyzetben? Hogyan viszonyuljunk félelmeikhez, hogy ne ártsunk?

Máté Gábor megközelítése szerint a trauma nem az, ami történik velünk, hanem az, ami a történések hatására bennünk zajlik. Amikor trauma ér bennünket, elveszítjük a kapcsolatunkat az egész lényünkkel, mert túl fájdalmas önmagunknak lenni. Ha magunkra maradunk az érzéseinkkel, később is nehéz megtanulni, hogyan kezeljük őket és a kapcsolatainkban, ha bántva érezzük magunkat, visszavonulunk, elzárkózunk és elfojtjuk az érzéseinket. A legfontosabb, hogy legalább egy megbízható felnőtt legyen a gyerek életében, akihez bármikor, bármivel fordulhat, és aki megérti, figyel rá, törődik vele.

A gyermeknek egyedül kevés esélye van arra, hogy feldolgozza, mi történik vele, és mivel nem tanulta meg szabályozni az érzéseit, inkább elzárkózik és elveszíti a kapcsolatát önmagával. Stresszhelyzetben az a legfontosabb, hogy legyen valaki mellettünk, akinek nyíltan tudunk beszélni érzéseinkről, aki elismeri, validálja az érzéseinket és ő maga is kongruens, hiteles abban, amit kimutat a saját megélt érzéseiből. A The Wisdom of Trauma (A trauma bölcsessége) című filmben Máté Gábor arról is beszél, hogy mennyi mindent tudunk tanulni a szenvedéseinkből, mennyi bölcsességet meríthetünk a traumáinkból. Azonban azt is érdemes kihangsúlyozni, hogy traumatizálni nem csak fizikai abúzussal lehet, a traumához nem kell feltétlenül háború vagy népirtás. Az érzelmi elhanyagolás is ugyanúgy árt, amennyiben a gyerek egyedül marad a fájdalmával, félelmével, szorongásával, amikor a legnagyobb szüksége lenne a kapcsolatra.

Milyen terheket cipelhetnek azok a gyerekek, akik szüleikkel együtt arra kényszerültek, hogy elhagyják az otthonukat?

A gyerekek nem attól sérülnek, ha a szülő szomorú vagy fél, hanem attól, hogyha ezekről az érzésekről nem beszélhetnek. A történetmesélés egyik legalapvetőbb oka, hogy értelmet találjunk abban, amin az életünk során keresztülmegyünk. Az otthon elhagyásáról is el lehet mondani egy mesét, egy történetet, és ha ezt be tudjuk illeszteni egy koherens, élettörténeti narratívába, akkor ez már nem csak teher lesz, hanem az életmesénk része Ahogy Gabriel Garcia Marquez Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című önéletrajzi regényében írja: „Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.” A családban folytatott beszélgetések révén tanulja meg a gyermek felidézni élményeit, és azokat egy történetbe szervezni.

Ilyenkor azonban nemcsak az emlékezés mikéntjét, a történetmesélés csínját-bínját sajátítja el, hanem lehetőséget kap a közös élmények elmélyítésére és a negatív tapasztalatok feldolgozására is. Nagyon fontos, hogy esténként, amikor összefoglaljuk számára az elmúlt nap eseményeit, soha ne hagyjuk ki a negatív történéseket sem, ugyanis ahhoz, hogy ezeket gyermekünk feldolgozhassa, mesélhetővé kell tennünk őket. Az embernek ösztönös igénye, hogy a negatív életeseményeit is kibeszélhesse magából. Amennyiben a nehéz élethelyzeteknek, a gyásznak, a veszteségnek, az otthon elhagyásának is lesz egy története, amelyben nemcsak a nehézségeket meséljük el, hanem a segítőtársakat, az erőforrásainkat, a megküzdéseinket, akkor lehetőséget adunk gyermekünknek, hogy megbírkózzon a megterhelő élményekkel is.

A gyermekkorban elszenvedett háborús traumák, ha nem kerülnek feldolgozásra, később mit hozhatnak felszínre?

A családtörténet egy védőháló, amely nehézségek esetén megtart és felemel. A rugalmas alkalmazkodóképesség kialakulása szempontjából is alapvetően fontos, hogy a gyermek megtanulja beépíteni elbeszéléseibe a negatív eseményeket és az ezekkel való megküzdés módját is, így tanulja meg, hogyan kell megbirkózni az élet kikerülhetetlen nehézségeivel, hullámvölgyeivel.

Egy hároméves vizsgálat során (Bohanek, J.G., Marin, K.A., Fivush, R., Duke, M.P. 2006) negyven Atlantában élő családot vizsgáltak meg, a vacsora közbeni beszélgetéseket és az irányított kérdésekre adott válaszokat rögzítve. Mindegyik családban volt egy 9-12 éves, prepubertáskorú gyermek. Mindegyik család egy pozitív és egy negatív eseményt osztott meg egymással, a kutatók pedig elemezték a rutinos interakciókat és a megosztott történeteket. Azt találták, hogy amikor a szülők arra ösztönözték gyermekeiket, hogy nyíltan beszéljenek a negatív eseményekhez kapcsolódó érzelmeikről, a gyermekeknek magasabb lett az önbecsülésük és nagyobb az önuralmuk. A gyermekek számára fontos volt (különösen a negatív események tekintetében!), hogy szülők meghallgassák őket, visszajelezzenek nekik, és megértsék érzéseiket.

Azok a gyerekek, akik olyan családokban nőnek fel, amelyekben nyíltan és következetesen beszélnek a múlt kritikus, érzelmileg megterhelő eseményeiről, jobban meg tudnak birkózni a saját helyzetükkel is. Az élettörténetünkben is érvényesülnek a mesei történetszerkesztés alapvető szabályai: ennek is van eleje, közepe és vége, szól valamiről, van benne előkészítés, konfliktus, megoldás és jó esetben katarzis. A mesék világából ismert sémákat is beemelhetjük történeteinkbe: lesznek hőseink, segítőink, próbatételek, veszélyek, jutalmak és csodás átalakulások. A népmesékben a hős útja egy modellt adhat, amelyre felfűzhetjük az események és magyarázataik láncolatát. Ez nagyszerű séma a pozitív történetmeséléshez: ha nem végződik jól egy történet, akkor ez azt jelenti, hogy még nincs vége. Ez csodálatos kapaszkodót adhat a rugalmas alkamazkodóképességünk kialakulásához és fejlődéséhez!