Az utóbbi időben egyre nagyobb port kavarnak a könnyűzenei életben azok az előadók, akik durva, trágár kifejezésekkel és polgárpukkasztó színpadi viselkedéssel hívják fel magukra a figyelmet. Ami a hallgatóság idősebb tagjaiban felháborodást kelt, az a fiatalok körében sokszor hatalmas népszerűségnek örvend.

De vajon valódi lázadásról van szó, vagy csupán egy hideg fejjel kalkulált üzleti modellről? A jelenség hátterét Klausz Melinda közösségimédia-szakértő (aki Selector Emka néven DJ-ként is tevékenykedik) átfogó elemzéséve jártuk körül.

Algoritmusok, eltűnt határok és a tudatos stratégia

Sokan hajlamosak azt hinni, hogy a színpadi trágárság csupán a pillanat hevében kicsúszott hiba, Klausz Melinda szerint azonban ennél jóval tudatosabb folyamatok zajlanak a háttérben.

„Az ilyen típusú jelenség legjellemzőbb oka, hogy a megosztó típusú tartalom a social médián mindig nagyobb elérést és aktivitást eredményez” – mutatott rá a szakértő. „Általában azért nyúlnak ehhez az eszközhöz, mert pontosan tudják, hogy az algoritmus ezt felpörgeti, sokkal több felhasználóhoz eljut, és ezáltal sokkal nagyobb hírnevet szereznek. A nagyobb nézőszám és lájkszám miatt a fesztiválszervezők gyorsabban meghívják ezeket a fellépőket. Miközben pontosan tudják, hogy a trágárság vagy durvaság egy megosztó jelenség, mégis ehhez nyúlnak, ez legtöbb esetben egy tudatos stratégia.”

A szakértő ugyanakkor árnyalja is a képet, hiszen nem minden alap nélküli a jelenség: „Vannak az előadók, akik műfajilag kötődnek a trágársághoz, adja magát például a rapper-világban, hogy szókimondóbbak a szövegek, ez műfaji sajátosság.” Jelenkorunkban azonban a fiataloknál a határok elmosódtak.

„A nagyon fiataloknál sajnos a vagányság jele manapság, hogy minél trágárabb szövegekkel kommunikálnak a különböző felületeken, minél polgárpukkasztóbb megjelenésekkel: letolom a nadrágom a színpadon. Ezek az elemek a mindennapi show részeivé váltak, és itt van az egyéni döntés, hogy ki meddig húzza el – imázs, marketing, erkölcsi, etikai szempontból mi fér neki bele –, de sajnos a határok a fiatal generációk között nagyon lelazultak.”

Klausz Melinda hangsúlyozza, hogy nehéz ezt teljesen igazságosan árnyalni, mert minden ifjú generációnak sajátossága a lázadás. A „megmondom a frankót” és a másoknak „beszólok” jelenség mindig is tetten érhető volt az éppen aktuális fiatal nemzedékek között.

Trágárság közpénzből?

A közelmúltban egy konkrét eset mutatta meg az ellentmondásokat. Az osztrák származású, de Magyarországon befutott újhullámos trap-rapper, Mollywood a székelyudvarhelyi városnapokon borzolta a kedélyeket, amikor trágár módon úgy nyilatkozott, hogy valahol Romániában lesz fellépése, de a „f—om” tudja, hoI. A kijelentés felháborodást váltott ki, és a vita arra terelődött: vajon helye van-e egy közpénzből szervezett rendezvényen ennek a nívónak? Sokan rámutattak, hogy az idősebb generációk rendszerint nem értik a fiatalok életmódját és zenei választásait, abban viszont a többség egyetértett, hogy ezt a színvonalat nem kellene tálcán felkínálni a városnapokon.

A történet a marosvásárhelyi Vibe fesztivál színpadán folytatódott, ahol Mollywood rátett egy lapáttal, és a kritikákra reagálva úgy fogalmazott: „Múltkor én felléptem Skaterudvarhelyen, és én kaptam az ívet, hogy ez Magyarország és nem Románia, de őszintén mondva, sz..ja mindenki ki a f...omat, csak menjen a következő zene”.

Az előadó végül egy Instagram-sztoriban kért elnézést az erdélyiektől, elismerve, hogy „balfaszkodott”, és mivel nem Magyarországon született, nem volt tisztában a történelmi kontextussal, de reméli, megbocsátanak neki, mert nem akart senkit megbántani.

A fesztiválpiac kényszerei és az AI világa

Visszakanyarodva a szakértői elemzésre, Klausz Melinda rávilágít, hogy a fesztiválszervezők mozgástere is erősen korlátozott a gazdasági realitások miatt.

„A fesztiválszervező esetében a legjobb döntés mindig az, hogy a célcsoportra szabja a fellépőket, megnézi, hogy a jelenlegi és korábbi látogatói éppen kiket kedvelnek, ki a trendi, és ezeket ötvözi, hogy a közönségkedvencek meg tudjanak jelenni a fesztiválon.  A bevétel-orientáció a fontos szempont, mert nyilván akkora költségek vannak, hogy ezektől nem lehet eltekinteni, sőt ez kerül legtöbb esetben az első helyre. Nem az van, hogy eldöntik, szerveznek egy értékes fesztivált, mert nem tudnak a mai árakkal. A közönségre hangolt fesztiválba tudnak belecsempészni értékes elemeket.”

A szakértő szerint a szervezők felelőssége ott érhető tetten, hogy a közönségkedvencek közül kiket választanak: „Ott is lehet egy fokkal kevesebb trágárságot felkínálni. Lehet az is gáz, de vannak különbségek: az azonos szinten lévő, hasonló közönséget bevonzó előadók közül vannak kevésbé trágárak, kevésbé magamutogatók.”

A probléma gyökere ráadásul mélyebben, a nyelvhasználatban rejlik. Klausz Melinda szerint a mesterséges intelligencia kora és a digitális kommunikáció nem kedvez a szókincs fejlődésének.

„A legnagyobb probléma ott érhető tetten, hogy a mesterséges intelligencia világában annyira leegyszerűsítve beszélünk, rövid parancsokat, utasításokat adunk, és amiatt a szókincsünk nem fejlődik. Ezért iszonyú nehéz ebből kilábalni, mert technikailag nincs rákényszerítve az ember arra, hogy «hosszú, barokkos körmondatokat» használjon, nincs erre szüksége a mai világban. Emiatt nem tud a fiatal nemzedék különbséget tenni, hogy egy dalszöveg azon túl, hogy trágár, lehetne jobb is, mert nincs olyan mértékű igény, érdeklődés és szókincs. A többség nem is méri fel, hogy lehetne egy tágabb lehetőség, mert ebbe szocializálódtak, ebbe nőttek bele: gyors információközlés, hümmögések, elnyújtott szövegek, vagy már csak hangok, ezt szokták meg. Nem várható el ilyen körülmények között, hogy a magas minőségre villámgyorsan nyitottak legyenek.”

Ízlések, FOMO és a generációs kiút

A szakértő ugyanakkor kiemeli, hogy az ízlések a korral és az érettséggel természetes módon változnak.

„Ahogy telik az idő, akár az italfogyasztási szokások is módosulnak: például a jó bor élvezetéhez is kell egy adott életkor, nem biztos, hogy megtalálhatók a minőségi borok a fiatalok ital-palettáján. Ebből kifolyólag a dzsessz szeretete általában idővel jelenik meg, vannak olyan műfajok, melyek kifejezetten igénylik az érettséget, ezért idősebb korban állunk készen a megértéséhez, befogadásához. Persze vannak, akik már nagyon fiatalon is értékelik, de a nagy átlagra az jellemző, hogy a tömeg irányába mozdulnak el a zenei ízlés tekintetében.”

A fesztiválokon a fiatal számára a legfontosabb, hogy „egy legyen a sok közül”, tudja a szövegeket, és ne lógjon ki a sorból.
„Megjelenik a FOMO-érzés is: nehogy kimaradjak valamiből, hiszen «ciki», ha nem tudom a népszerű fellépő dalszövegét. Emiatt a szubkultúrák nehezebben kapnak teret, bár a közösségi médiában, ha ezeket okosan targetálják, célozzák, meg tudják találni a szerepüket, és idővel akár ki tud nőni egy erőteljesebb fesztivál-jelenlét is. De tudni kell, hogy az ár-érték érzékenység miatt először a nagyobb elérésű produkciókat kötik le a szervezők.”

A folyamat végén azonban ott a remény. Klausz Melinda szerint ez egy érési és felismerési folyamat: „Majd rájön ez a generáció is, hogy nem csak ebből áll a világ... Nagyon fontos, hogy ebben a nemzedékben is vannak sokan, akik nem szeretik a stream-vonalat. Most lefele megyünk stílus szempontjából, de valószínű, hogy eljön a «besokkallás» ideje: egy generáció felismerése, hogy ennél többet tudunk, bővebb a szókincsünk, választékosabban tudjuk kifejezni magunkat.”

Elutasítás helyett megértés

Miközben az idősebb generációk hajlamosak azonnal elborzadni a mai trendeken, Miklós Csongor mentálhigiénés szakember egy fontos szempontra irányítja rá a figyelmet a közösségi oldalán. Úgy véli, az elutasítás helyett a megértésre és a párbeszédre kellene törekedni.

„Időről időre előkerül ez a lemez, hogy ezek a mai fiatalok milyen ótvar zenét hallgatnak, milyen gyomorforgató ábrázatú, beszédstílusú példaképeik vannak, s hogy mi lesz így a világgal, ha a jövő az ő kezükbe kerül. (Márpedig oda fog kerülni, efelől ne legyenek illúzióink.) Mielőtt azonban leköpnénk őket vagy az előadó »művészeket«, akikért rajonganak, a legnagyobb tisztelettel kérdezem: igyekeztünk-e megérteni, hogy miért ezt a zenét hallgatják? Hogy ezek a sokszor megbotránkoztató sorok milyen bennük rezgő életérzéssel rezonálnak, esetleg milyen szükségletre válaszolnak? Beszélgettünk-e velük arról, hogy mit »ad« nekik ez a zene? Mit ÉREZNEK, miközben hallgatják, éneklik?” – veti fel Miklós Csongor.