Miért leszünk egyre boldogtalanabbak a szerelemben, miközben soha nem foglalkoztunk még ennyit önmagunkkal és a kapcsolatainkkal? Dr. Fáber Ágoston szociológus arra kereste a választ, miért tűnnek el az intimitás határai a közösségi médiában, miért bomlik fel egyre több párkapcsolat, és mit tehetünk, hogy újra tartós elköteleződést tudjunk kialakítani egy olyan világban, ahol minden kapcsolat lecserélhető.

Ahhoz, hogy megértsük, miért fáj a szerelem, és miért bomlik fel egyre több házasság, mélyre kell ásnunk. Fáber a pozitív pszichológia népszerű irányzatát mutatta be, amely szerint minden a hozzáálláson múlik: ha pozitívan gondolkodunk, boldogabbak lehetünk.

A hangsúly azon van, hogy először önmagunkkal kell rendben lennünk – így a kapcsolataink és a munkánk is működni fog. Nem a külső körülmények számítanak, hanem az, hogyan viszonyulunk hozzájuk. Akár háború vagy árvíz közepette is lehetünk boldogok, ha eldöntjük, hogy azok leszünk. Fáber viszont ezt kritikusan látja: szerinte a boldogság nem csak fejben dől el, a társadalmi és külső hatások is fontos szerepet játszanak.

Az intimitás kiárusítása a közösségi médiában

Talán senkinek nem meglepő az, hogy a közösségi médiában az emberek legszebb arcukat mutatják, beállított pillanatokat, és csak a legjobb képeiket posztolják. Ez csupán egy kreált kép, amit az internet világának gyártunk, amelyben sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a pozitív elemek. Ezért is szorongunk sokszor, ha mások közösségi médiás platformjait nézzük, mert kifele csupán az látszik, hogy tökéletes élete van, idén már harmadjára nyaral, kiegyensúlyozott a kapcsolata a párjával és családjával, mindig van ideje a barátaira és valahogy mindig talál időt egy kis énidőre is, amiben jógázik, fut vagy éppen színházba megy.

„A social media felületek arra késztetnek minket, hogy a bensőséges, intim életeseményeinket megosszuk másokkal és egyszerű látványelemekké fokozódnak le. Céljuk pedig, hogy más emberekből kiváltsák az elismerést vagy adott esetben az irigységet is” – magyarázta a szociológus, majd hozzátette, „a követők nem csak a pozitív képre fogékonyak, a negatív oldal is érdekli őket, és sajnos sok esetben tapicskolni fog a kudarcaidban és sikertelenségedben”.

És persze mindig lesznek olyan influenszerek, celebek, akik egy ilyen ügy kapcsán arra kérik a sajtót, hogy tartsák tiszteletben a magánéletét, holott éppen ő volt az, aki betekintést engedett. Korábban intimitásnak számított az is, ha egy újszülött világra jött, most azonban már akár életének nulladik pillanatát is kiposztolják szülei, ezáltal is kiárusítják ezt az intim pillanatot. Így aztán „eltűnik a határ igaz és hamis között, spontán és megrendezett között, intim és nyilvános között”.

Miért bomlik fel egyre több párkapcsolat?

Fáber Ágoston szerint manapság olyan, mintha egyre több kapcsolatba beépítenék az elévülést, mint egy mosógépbe vagy egy autóba: 8-10 éven belül biztosan romoljanak el, és akkor „venni kell” a következőt. Bár soha nem foglalkoztunk még annyit saját magunkkal, intim viszonyainkkal, mint amennyit jelenleg, ennek ellenére még soha nem voltak ennyire sérülékenyek kapcsolataink. Szóval nem az a baj, hogy nincs elég coach és pszichológus, aki kihúzzon minket a pácból vagy nincs elég önsegítő videó a YouTube-on, hanem a probléma forrása valahol máshol gyökerezik.

A pszichológia különböző okokat sorakoztat fel annak kapcsán, hogy egy kapcsolat vagy egy házasság nem működik jól, nem hosszú életű: személyiségzavarok, különböző függőségek (alkohol, drog, szerencsejáték), kezeletlen stressz, rossz arányú munka-élet egyensúly, kötődési problémák, nem kielégítő kommunikáció. Azt is gyakran mondják, hogy „van valami a felekben, ami nem működik jól”, azaz a pár két tagjában keressük a problémát, holott társadalmi szinten megfigyelhető problémák vannak, és ezeket az okokat kutatta Fáber.

A szociológus különböző grafikonokat hozott, amelyekből kiderül, hogy az utóbbi évtizedekben egyre kevesebb házasság köttetik és egyre több válás van, emellett az emberek egyre később házasodnak, a gyerekvállalás pedig még későbbi tendenciát mutat. Ennek ellenére, „nem feltételezhetjük azt, hogy inkompetensebbek és butábbak lettünk, mint a szüleink vagy nagyszüleink. Itt más lesz a megfejtés” – nyugtatta a közönséget Fáber, akit az a mondat indított kutatási útjára, hogy „nem kommunikáljuk elég jól az érzéseinket”. 

Miért vált nagyon fontossá a kommunikáció kapcsolatainkban?

Folyamatosan halmozódnak a különböző funkciók a párkapcsolatokban, azaz egyre fontosabbá válik, hogy érzelmileg, pszichológiailag és szexuálisan is összeillők legyenek a partnerek, és még az érdeklődésük is legyen hasonló. Egyre több nyomás helyeződik a kapcsolatokra.

Régebben egy házasságnak nem a szerelem és nem is a kielégítő intellektuális érdeklődés volt az alapja, hanem a család vagyona, presztízse, vallása.

„Manapság a házasságkötés egyre kevésbé népszerű, egyre inkább párkapcsolatokban élnek az emberek, régen az volt a fontos, hogy minél tartósabb legyen egy házasság, hiszen a gyereket fel kellett nevelni, ma már az a legfontosabb, hogy mindenki boldog legyen egy kapcsolatban. Jelenleg a párkapcsolatok öncélúak, mivel a felek jóllétét szolgálja, korábban minden mást szolgált a felek jóllétén kívül. A párválasztás logikája is nagyon megváltozik: korábban nagyon szűk volt a házassági piac, nem lehetett utazni, nem volt internet, nem volt Tinder, így az ember maximum a szomszéd faluból választott magának valakit, aki nem volt riasztóan csúnya. Manapság pedig a minden szempontból ideális vagy kielégítő partnert keresi mindenki, és ez elég nagy nyomást és akadályt jelent” – magyarázza Fáber.

Ehhez még hozzájön az is, hogy régebben szégyen volt elválni, akár kiközösítést is maga után vonhatott, a mai kapcsolatokban viszont az elköteleződés sokkal inkább érzelmi alapokon nyugszik. Ha elmúlik az érzelem, már nem ciki elválni. Anno a házasság biztosítéka a szerződés volt és a társadalmi közeg elvárása, ma már lényegében semmi, legfeljebb az, hogy megbeszéljük, párkapcsolaton belül ki mire számít.

És bár régebben könnyedebben mondták ki az emberek azt, hogy halálukig együtt vannak a házasságra kijelölt személlyel – bármilyen durván hangzik is –, nem éltek túl sokáig. Az 1900-as évek elején legfeljebb 35-40 évet éltek az emberek, a jelenben pedig ez nagyjából duplájára nőtt. És bár manapság később házasodnak a felek, mégis sokkal több időt tölthetnek el házasságban. Régebben „mire a gyerekek felnőttek, a szülők meghaltak, ami azt is feltételezi, hogy nem volt életközépi válság”. Ez azért lényeges, mert napjainkban sok párkapcsolat akkor fut zátonyra, amikor a gyerekek kirepülése után a szülők nem tudják újrakeretezni az életüket, nem tudják újra megtalálni magukat, és így könnyedén szétmegy a házasságuk is.

Manapság tehát egy kapcsolat alapja a kölcsönös vonzalom és szerelem, aki pedig ez alól kivétel és nyíltan haszonelvű, azt megbélyegzik: őt hívják aranyásónak vagy sugar babynek is akár. Régebben pedig a haszonelvűség volt az alapja a házasságnak. De ma már sem az anyagi, sem a vallási szempontok nem számottevők egy kapcsolatban, inkább boldogságra orientáltak.

Bizonytalan párkapcsolatok, bizonytalan modernitás

A mindennapi interakcióink sokkal reflexívebbé váltak, mint korábban. Régebben, „a rendi társadalomban volt egy hűbéres és egy hűbérúr, és nem volt olyan soha, hogy a hűbéres visszabeszélt és megkérdőjelezte a hűbérurat. Nem mondhatta azt, hogy neki rosszul esik, ahogy vele bánnak, vagy rosszul esik, hogy neki fel kell szántania azt a parcellát” – érzékeltette humorral a múlt normalitásait a szociológus. A múltban tehát szilárd keretek között zajlottak az interakciók, ma viszont ezek nagyon reflexívek. Ma már egyre gyakrabban mondjuk ki, hogy „szerintem nincs igazad” vagy azt, hogy „ez nekem rosszul esik”, ezek pedig úgynevezett reflexiós kényszert szülnek.

Ma már nem elég, hogy megéljük az érzelmeket, folyamatosan monitorizálnunk kell őket, majd meg kell osztanunk őket partnerünkkel. Sőt az sem ritka jelenség már, ha egy párkapcsolatban a felek kérdezgetni kezdik egymást, hogy „még mindig szeretsz-e?”. Ennek szociológiai magyarázata pedig, hogy „egy párkapcsolatnak a tartósságát kizárólag úgy tudom felmérni az adott pillanatban, ha a másiktól megkérdezem, mit gondol róla. Ha látom rajta, hogy pozitívan áll a dologhoz, akkor megnyugszom két napra, és ha nem áll pozitívan hozzá, kicsit szorongani kezdek, mert ma már bármikor felszámolható egy párkapcsolat. Ettől kezdve a kapcsolatban folyamatosan benne van a gyanú” – fejti ki Fáber.

Tehát a mai ember általánosságban úgy érzi, hogy ha egy kapcsolatban nem elégítjük ki érzelmileg, intellektuálisan vagy testileg egymást, azaz, ha nem vagyunk boldogok egymást mellett, akkor kiléphetek belőle. A mai kor sajátossága tehát, hogy beszéltetnünk kell partnerünket a saját és felénk irányuló érzéseiről is, pedig ez sem egy alapvető pszichológiai szükséglet.

„A párom a legjobb barátom, a pszichológusom és minden befektetésemben a társam és az életben a segítőm kell legyen. Végtelen az a teher, amit egymásra tudunk rakni” – tudtuk meg a szociológustól, aki eddig borúlátónak tűnhetett, de hozott a végére pozitív tanulságokat is.

Van megoldás a kapcsolatok tartósítására?

Az egyik út, hogy az elvárásainkat közelítsük a valósághoz. Elfogadjuk, hogy manapság a kapcsolatok gyakran ingatagok, és akár 8-10 év után véget érhetnek. Megértjük, hogy nem mindig ég a szerelem ugyanazon a hőfokon, és nem hagyjuk, hogy a romantikus filmek idealizált képe befolyásoljon minket. Átvészeljük a kapcsolat unalmasabb, ellaposodott időszakait is. Emellett fontos felismernünk, hogy nem kell mindent a párunktól várnunk: legyenek mellettünk barátok, családtagok, akikre támaszkodhatunk.

A második lehetőség, hogy a valóságot közelítjük az elvárásainkhoz. Ez úgy érhető el, hogy kikövetelünk egy olyan intézményrendszert, ami segít tehermentesíteni a párkapcsolatokat: „olyan politikai erőket szavazunk meg, akik bölcsődéket és iskolákat nyitnak, és ezeket nem leépítik” – hozza a példát a szociológus. De az is fontos lenne, hogy ne nézzünk rossz szemmel az egyszülős vagy éppen a mozaik családokra sem, hiszen ez a mai valóság. Ezt nem valamiféle elrontott, félresikerült családi modellként kellene kezeljük, hanem teljes értékű családmodellként, hiszen ezek a mai világ természetes részei.