Új könyvvel jelentkezik Kádár Annamária, a mesepszichológia legnépszerább hazai képviselője. A (Kis)kamaszok – Milyenek ők ma, és hogyan kapcsolódjunk hozzájuk jól? című könyvben saját élettörténetéből, szülői tapasztalataiból és szakmai tudásából merít, hogy segítsen eligazodni ebben az érzékeny életszakaszban. Interjúnkban mesél arról, milyen volt ő maga kamaszként, hogyan éli meg lányai útkeresését, és miért tartja fontosnak, hogy a „belső kamaszunkkal” is kapcsolatban maradjunk.

– Elérkezett életed új szakasza, új könyvvel, új előadássorozattal. Bevezetésként: milyen volt Kádár Annamária kamasz korában?

– Nem voltam feltétlenül az a vérbeli kamasz, nem volt rám jellemző a lázadás, tipikusan „jó kislány” voltam. Ennek is megvannak a maga okai: anyukám tizenkilenc, édesapám húszéves volt, amikor váratlanul megérkeztem az életükbe, egy ideig kérdéses is volt, hogy vállalnak vagy sem. Persze ez nem azt jelenti, hogy utána nem szerettek, de hogyha valaki egy ilyen élettörténettel indul, akkor nagyon nagy benne a megfelelési kényszer, hogy mindenki elvárásának eleget tegyen, hogy megdolgozzon a szeretetért. Emiatt én tipikusan az a diák voltam, aki mindent megtanult, sőt túltanultam a leckéket. Minden vizsgám sikerült, szóval a tipikus éltanuló, ezért a kamaszság egy kicsit későn érkezett meg az életembe.

Kolozsváron, az egyetemi éveim alatt indultam el mélyebben az önismereti utamon. Talán akkor kezdtem el húzogatni a határokat, amikor már párkapcsolatban éltem, de nem fogom lelőni a poént, majd a könyvből kiderült a teljes sztori. Negyvenkilenc évesen történt valami az életemben, ami aktiválta a belső kamaszomat, viszont úgy érzem, hogy ezt a belső kamaszt már nem akarom száműzni, már nem akarom elhallgattatni. Már két lábbal állok a földön, tudom, hol a helyem, tudom, hol vannak a határaim. Pont azért is írtam ezt a könyvet, hogy hangsúlyozzam: felnőttként nem biztos, hogy jó, ha valaki ugyanilyen jó kamaszként van jelen a szülei életében, sőt ott vannak a legnagyobb felkiáltójelek. Egy biztonságosan kötődő kamasz nem fél a szeretet elvesztésétől, tudja, hogy akár becsapja az ajtót, akár pofázik, a szülei nem fogják kiradírozni a családtérképről. Ezért a kamasznak szinte feladata a lázadás.

– Azért esett a választásod erre a témakörre, mert most éppen aktuális a gyermekeidből kiindulva, vagy amiatt a bizonyos negyvenkilenc éves korodban történő felismerés miatt?

– Nagyon sok minden összeért az életemben. Az egyik szál, hogy tíz és tizenkét éves lányaim vannak, ez a prepubertáskornak a kezdete, sőt most már a kutatások azt mondják, hogy akár nyolc év után is elindulhat a kiskamaszkor. Én a saját bőrömön tapasztalom meg, hogy nekik mennyire más az élettörténetük, mennyire felszabadult kiskamaszok tudnak lenni. Például úgy szólnak be, olyan kritikával illetnek néha poénosan, amilyeneket és soha nem mertem megfogalmazni a szüleimmel szemben. Ilyenkor én egyszerre vagyok szülő és egyszerre figyelem meg a helyzetet szakemberként. Ennek a folyamatnak a megélése az egyik oka a könyvnek.

A másik tényező az, hogy az egyetemen tanítva a fejlődéslélektant, látom, hogy már az összes könyvet át kellene írni, mert már rég nem aktuálisak. Jönnek a pedagógusoktól is a visszajelzések, hogy már az 1-4. osztály is a kiskamaszkornak a terepe, nagyon sok mindennel nem tudnak mit kezdeni. Akár azzal sem, hogy van olyan harmadikos gyerek, aki még hisz a Mikulásban, a másik mellette menstruál, ezenfelül egyeseknek már Tiktok csatornájuk van, és akár pornográf tartalmakkal is találkoznak. És ezek mind-mind az 1-4. osztályos kor körül történnek.

Ezek mellett az utóbbi egy-két évben rengeteg felkérésem volt ebben a témában, mert mindenki észleli, hogy megváltozatk a dolgok: a kamaszkor manapság már nagyon korán kezdődik, és akár huszonkilenc éves korig is eltarthat. Így az úgynevezett feltörekvő ifjúkor (emerging adulthood) is bekerült a fejlődéslélektan terepébe, ami egy nagyon hosszú életciklus. Ehhez hozzátartoznak a digitális világ kihívásai, a mentális betegségek megszaporodása, amelyek ott vannak jelenségként mindannyiunk életében. Nem csukhatjuk le a szemünket és nem mondhatjuk azt, hogy az 1-4. osztályos korban a latencia korszak van, amit a nagy nyugalom jellemez, hiszen ez már nem így van. Nem könnyű ma kamasznak lenni, és nem könnyű kamasz gyerek szüleinek se lenni, mert annyi nyomás, annyi elvárás, annyi impulzus van az életünkben, hogy muszáj megtalálnunk az egymáshoz vezető utat, a generációs különbségek ellenére is.

– Ebben a könyvben is mesélsz különböző sztorikat a saját életetekből, ahogy szoktál. Hol van a határ aközött, hogy mit árulsz el a gyerekeidről a könyvedben és mi az, amit már nem? Most még kiskamaszok, de nem félsz a későbbi számonkéréstől, szemrehányástól?

– Mindig meg szoktam beszélni velük, sőt nagyon büszkék, hogyha ezek a sztorik megjelennek róluk. Persze azok, amiket vállalni tudunk, én is meg ők is a későbbiekben. Nem családi titkokról, tabukról írok, de ha jobban belegondolok, nincs is feltétlenül rejtegetnivaló nálunk. A lányaim nagyon sokszor ott ülnek az előadásaimon, és amikor a közönség kérdez, akkor főleg a nagyobbik lányom, Lilla be szokott kiabálni, hogy épp milyen sztorit meséljek el példának. Ekkor gyakorlatilag egy felsüléstörténetre emlékeztet, vagy amikor valamivel megbuktam a saját szülőségemben. Ők tudják, hogy ez a mi élettörténetünknek a része, ahogy az is, hogy én vállalom a történetemet, meg merem mutatni magam. Persze egészséges határokon belül.

Ez nálunk egy alapelv, ami természetesen szemben áll azzal, amit akár a pszichoterapiában és akár a pszichológusi minőségben is az egyes elméletek képviselnek. Ezek szerint a terapeuta nem mutathat meg magából semmit, ő csak egy ilyen projekciós felület. Én nem ezt vallom. Én pont azokkal az elméletekkel értek egyet, hogy a transzparencia, az önazonosság az mindenképpen fontos, mert ugyanolyan ember vagyok, mint az összes többi, ugyanolyan anya vagyok, aki megbukhatok a saját történetemben, sőt pont ettől lesznek jók a sztorik.

Ez a koherens élettörténeti narratívának a része, és mi rengeteget szórakozunk ezeken a történeteken, újra meséljük őket. Hozok egy konkrét példát a könyvből: amikor jöttünk hazafele a nyaralásból, meséltem a lányaimnak, hogy én az ő korukban mennyit olvastam. Hát persze, egy „jó kislány” típusú gyerek nem megy játszani, hanem olvas reggeltől estig, akkor az indiános regények voltak a nagy trendek. Hozzáfűztem azt is – amit tudom, hogy utálnak a gyerekek –, hogy jó lenne, ha ők is többet olvasnának. Erre Lilla lányom azt mondja: „Anya, te te vagy, én én vagyok. Kádár Annamária nem olvassa a saját könyveit?”.

Zárójelben tudni kell, hogy a Nyitott Akadémia, a Kulcslyuk Kiadó gondozásában jelent meg az a könyv, aminek a címe Én én vagyok, amit nem én írtam, de én fordítottam. A lányaim kívülről tudják ezt, egyik kedvenc könyvük. És miután ennyire frappánsan odamondott nekem Lilla, rájöttem: tényleg nem várhatom el, hogy ugyanolyan legyen, mint én, mert ő inkább az állatokkal és a természetben való kapcsolatban találja meg önmagát. Az extrovertált világ az ő közege, amiben persze lehet olvasni is, de biztos nem annyit, amennyit én olvastam jó kislányként. És lehet, hogy a folyamatos olvasás és magány pont a szorongásnak és a kapcsolódás hiányának a lenyomata volt akkoriban bennem.

– Feltételezem, hogy számos technikát ajánlasz a történeteiden keresztül, amelyekből elsajátítható: hogyan is kell igazán kapcsolódni a kamaszokhoz. Milyen fontos irányelvet emelnél ki ebből?

– Azt látom, hogy hatalmas nyomás van a szülőkön is és a kamaszokon is: mindig meg kell felelni valaminek, meg kell mutatni valamit, hogyha valami nincs fenn a közösségi oldalakon, akkor az már nem is létezik. Ebben mindenki elfárad egy idő után. A kamaszoknak nem feltétlenül arra van szükségük, hogy szülőként leültessük őket és nagy, elméleti beszélgetésekbe bonyolodjunk. Ilyenkor talán az a legfontosabb, hogy jelen legyünk az életükben, néha csendben, néha úgy, hogy meghallgatom azt a zenét, amit ő is hallgat, és nem mondom egyből azt, hogy „bezzeg az én időmben jobb dalok voltak”. Azt is hangsúlyozni lehet, hogy nem baj, ha most nincs kedve velem beszélgetni, ettől függetlenül én itt vagyok neki, és nem akarom még én is nyomás alá helyezni. Az otthon legyen tényleg az a tér, ahol büntetlenül lehet néha lustálkodni, nem csinálni semmit, nem kell állandóan teljesíteni, tanulni, takarítani.

Nemrég jelent meg a Tökéletes napok című film, amely egy japán vécepucoló történetéről szól. Ennek az analógiájából vezetem be azt, hogy mennyire fontos a világban való jelenlét. Akár a fák levelei közül tükröződő fényt nézni és csak úgy lenni, mert ez a kamaszkori lustaság, ez az „átalakítás miatt zárva” típusú érzés tényleg ott van a kamaszban, ha rengeteg a nyomás, az elvárás. Az kamaszok agyának azon területei, amelyek a döntéshozatalért, önszabályozásért felelősek, még nincsenek kifejlődve, átalakulva, sőt a neuropszichológiai kutatások alapján csak huszonöt éves korra érnek be teljesen. Ugyanakkor az érzelmi világuk nagyon-nagyon intenzív, és nehezen igazodnak el benne még ők is, éppen ezért mi, szülőként csak kísérni tudjuk ezen az úton őket, a jelenlét a lényeg.

Ha látjuk, hogy rossz napja vagy netán rossz időszaka van, megsüthetjük a kedvenc palacsintáját, vagy odanyújthatjuk a vállunkat, ha ki akarja sírni magát a szerelmi csalódása miatt. Szerintem mindenki emlékszik azokra a „nyugtató” mondatokra, amiket a szüleitől hallott: Még annyi férfi/nő van az életben, még olyan hosszú az élet! Dehát abban a pillanatban a kamaszt ez nem érdekli, hiszen akkor tört darabokra a szíve, úgy érzi, megállt a világ és senkibe nem lesz többé szerelmes.

Úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy kapcsolódni tudjunk kamasz gyermekünkkel, vissza kell mennünk kicsit a belső kamaszunkhoz, és el kell beszélgetnünk vele. Lesz ehhez is egy kérdéssor a könyvben, ami segít ebben a folyamatban. Az én hipotézisem az, hogy általában egyszerre van a szülő életközépi válságban és a gyerek kamaszkorban. Mindkét korosztálynál ugyanazok a kérdések térnek vissza: Milyennek álmodtad magad? Hol tartasz most ahhoz képest? Ha nem így képzelted el magad, mit tudsz tenni az álmaid elérése érdekében? Mindig el lehet indulni egy másik úton.

Ez egy kölcsönös tanulási folyamat, mert amikor a kamaszhoz közeledünk, saját magunkat is jobban megismerjük. Ne a túlélésre hajtsunk! Ahogy a Mesepszichológia című könyvemben írtam: az ebihal nem egy tökéletlen béka, hanem tökéletesen elégséges önmagához képest. A kamasz sem egy félig kész felnőtt, aki még „ki kell fejlődjön”, hanem ő pont ott tart, ahol az adot életciklusban tartania kell.

– Mikorra várható a könyv megjelenése?

– Október 7-én fog megjelenni, és egy kisebb könyv lesz, szinte egy útravaló zsebkönyv. De figyeltem arra, hogy ne egy tanácsgyűjtemény legyen, hanem szerzőként és anyaként is úgy állok a szülőtársak mellett, hogy megmutatom: nekem is ugyanolyan nehéz, nekem is ugyanolyan új. És ha együtt megváltoztatjuk ezt a negatív rálátást, akkor az már nagyon sokat segíthet a jövő kamaszain.