A traumák öröklődnek, akkor is, ha a szülő nincs tudatában saját sérüléseinek. Milyen hatása lesz a most születő vagy cseperedő gyermekekre az olyan kollektív traumáknak, mint a koronavírus-járvány vagy az ukrajnai háború? Miről ismerhető fel egy traumatizált társadalom? Hogyan termeli újra magát a bántalmazás, és mit lehet tenni ellene? A transzgenerációs traumák kutatóját, Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológust, a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét egyik meghívottját kérdeztük.

Vannak olyan társadalmak, közösségek, amelyekben a szokások, viselkedéskultúra miatt a transzgenerációs traumák előfordulása gyakoribb?

Ahogy egy családban, úgy egy társadalomban is lehet mérgező légkör. A transzgenerációs traumák előfordulása azokban a közösségekben gyakoribb, melyekből kiveszett az emberi méltóság tisztelete. Ahol szemet hunynak bántások, megaláztatások felett, ahol a társadalmi érintkezés minden pontja érzéketlenséggel, az együttérzés hiányával, sőt akár agresszióval van átitatva, ott szinte biztosan átadódnak a traumák a következő generációknak is.

Mondok egyszerű példákat: ha a tanár nevetségessé teheti a diákot, ha az iskolákban szemet hunynak a szekálások felett, ha egy beteggel lekezelően beszélhetnek egy kórházban, ha a gyerekeinket nem tanítjuk embertársaik tiszteletére, hanem a törtetést jutalmazzuk, akkor legalizáljuk az embertelenséget, és így szinte biztosítjuk a traumák átörökítését. A megfigyelések szerint minél nagyobb az egyenlőtlenség egy társadalomban, minél nagyobb a szakadék szegények és jómódúak között, annál több a frusztráció. Egy ilyen környezetben bántások, megalázások is nagyobb eséllyel történhetnek, könnyebben alakulnak ki traumák és adódnak át a következő generációknak.

A hallgatás, a múlt fájdalmainak leplezése szintén hozzájárul a transzgenerációs traumák továbbéléséhez. Egy tabuképző, a szenvedéseket, és a bűnöket elhallgató társadalom végtelenül mérgező tud lenni.

Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus, fő érdeklődési területei a transzgenerációs átadások, a korai kötődés felnőtt párkapcsolatokra gyakorolt hatásai és a traumák élethosszig tartó befolyása. Önálló kötetei: Örökölt sors – Családi sebek és a gyógyulás útjai (Kulcslyuk, Budapest, 2018), Egy nárcisztikus hálójában (HVG Könyvek, Budapest, 2018), Szabad akarat (Jelenkor, Budapest, 2021). A szerzőt Sánta Miriám kérdezi szombat délután 5 órakor a Bánffy-palota udvarán a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében.

Mikor számít mentálisan egészségesnek egy társadalom?

Egy mentálisan egészséges társadalomban az egyén alapvetően biztonságban érzi magát, az elesettekkel, a segítségre szorulókkal szolidáris a közösség, és egyébként is mindenki alanyi jogon megkapja az alapvető tiszteletet és emberhez méltó bánásmódot. Azok a társadalmak tekinthetők a legegészségesebbnek, amelyekben közösségi szinten is segítik a traumák, a veszteségek feldolgozását, amelyekben egyéni és társadalmi szinten is képesek fellépni a bántalmazásokkal szemben, amelyekben élnek a gyógyító rítusok, és minél több megtartó közösséghez lehet kapcsolódni.

Erdély huszadik századi története tartalmaz néhány kollektív traumát (Trianon, deportálások, etnikai konfliktusok). Milyen tünetekkel járhat a transzgenerációs traumatizáltság egy társadalom, közösség esetében?

A kirekesztés, a külső csoportok irányába mutatott ellenségeskedés és agresszív viszonyulás, az erőteljes áldozati identitás, a társadalmi szinten kódolt tanult tehetetlenség – ezek mind megjelenhetnek egy olyan közösségben, amelyben a traumák generációk óta feldolgozatlanul gennyednek.

Világszinten nyomott hagyott az emberek pszichéjén az elmúlt két év a járvány okozta fenyegetettség-érzés és a bezártság miatt. Mennyire működhetett „triggerként” ez a válsághelyzet, mennyire aktiválhatta a lappangó transzgenerációs traumákat?

A transzgenerációs traumák olyanok, akár az egymásra rakódott kőzetrétegek. Nagyszülők, szülők szenvedéseire halmozódnak rá a saját sérüléseink, és amikor ismét egy nagy megpróbáltatással találkozunk, könnyen minden korábbi trauma is a nyakunkba zúdul. A feldolgozatlan traumák hatására csökken a rugalmas alkalmazkodás képessége, így akár egy kisebb stresszhelyzet is elviselhetetlen stresszt jelenthet.

A pandémia alatt sokan számoltak be megmagyarázhatatlanul erős halálfélelemről, rettegésről, aminek hátterében akár generációkkal korábban megakadt gyászfolyamatok húzódtak meg. Mások ingerültek, feszültek lettek, és ellenségesen viselkedtek azokkal, akik az övéktől eltérően ítélték meg a vírushelyzetet. Ezeket az indulatokat sokszor szintén a múltban megélt sérelmek, ellenségeskedések mozgatták.

Mennyire lehet generációkon átívelő negatív hatása a járványidőszaknak?

A járvány egészen biztosan nem múlik el nyomtalanul. Az eltelt több mint két évben számtalan veszteséget éltünk meg, amik hosszú távon is hatással lesznek az életünkre. Az első és legerőteljesebb talán az általános biztonságérzetünk elvesztése volt. Egyik napról a másikra jelent meg az életünkben egy láthatatlan kórokozó, ami sok esetben halálos fertőzést okozott. Az addig az örömöt és összetartozást jelentő testi kontaktusok, a családon belüli és baráti ölelések, hirtelen életveszélyessé váltak. Ezzel egy nagyon ősi erőforrástól, a társas jelenléttől, mint védőfaktortól estünk el, amit sokan rettenetesen nehezen viseltek.

Közben már zajlanak a kutatások, hogyan hatott a járvány már a legkisebbekre is, akik éppen akkor voltak magzatok vagy akkor születtek, amikor a szüleik, a családjuk a legnagyobb bizonytalanságban élt. Ma már tudjuk, hogy a magzati korban az anya által elszenvedett stressz a baba idegrendszeri fejlődését is befolyásolja. Korábbi kutatások szerint ennek negatív hatása akár évekkel később is mérhető, például az úgynevezett kognitív tesztekben mutatott rosszabb eredmények formájában. A szorongó szülő a gyermekét is „megfertőzi” a szorongással, aki így akár élethosszig is óvatosabb, félősebb, visszahúzódóbb lehet. A szorongásról, a bizonytalanságról pedig pontosan tudjuk, hogy átadódik a következő generációknak is.

Az Örökölt sors című könyvben ír arról, hogy a második világháborúnak és a vietnami háborúnak is szerepe volt a traumákról szerzett tudás fejlődésében. Hoztak-e valamilyen fontos új tudást a kortárs háborúk?

A kutatások folyamatosan zajlanak, és egyre többet tudunk a félelem, a rettegés testre és lélekre gyakorolt negatív hatásáról. A tudományos módszerek fejlődésével, az egyre kifinomultabbá váló képalkotó eljárások segítségével a sejtszintű mechanizmusokat is fel tudjuk térképezni. A legújabb felismerések szerint a trauma a teljes életünket átszínezi: hat az érzelmi életünkre, a testi működéseinkre, a  kapcsolataink minőségére, de az értelmi képességeinkre és a motivációnkra is.

Most, hogy többet tudunk a transzgenerációs traumákról, több eszközünk van-e arra, hogy megelőzzük a kialakulásukat például az ukrajnai háború vagy a közel-keleti háborúk áldozatainak esetében?

Elvileg igen, gyakorlatilag azonban alig látok olyan intézkedéseket, amelyek komplex segítséget biztosítanának az áldozatoknak. Számtalan civil szervezet, önkéntes szakemberek tömegei igyekeztek és igyekeznek segíteni az áldozatoknak, de ennél sokkal hatékonyabb nemzetközi összefogásra lenne szükség.

Kell-e vérségi kapcsolat a transzgenerációs traumák átadásához? Átveheti-e egy örökbefogadott gyermek a befogadó család traumáit?

A traumák nem csak epigenetikai úton vagyis sejtszinten öröklődtek, de a hiedelmek, a világhoz való viszonyulás, automatikus reakciók formájában is, vagyis egy örökbefogadott gyermek is átveheti a vele vérségi kapcsolatban nem lévő örökbefogadó szülők traumáit. Még arra sincs szükség, hogy a szülő tudatában legyen saját sérüléseinek, azok tudattalan formában is képesek átadódni a gyerekeknek – a nem vérszerinti gyerekeknek is.

A családon belüli és párkapcsolati erőszak kezelésében, a tematizálásában, megelőzésében Erdélynek, Romániának még van hova fejlődnie. Erre mutatott rá nemrég Molnár Beáta halála, akinek meggyilkolásával egy két évvel korábban súlyos párkapcsolati erőszakért felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt férfit vádolnak. Amennyiben a bántalmazók mindig áldozatokból lesznek, van-e remény arra, hogy a bántalmazás ne termelje újra önmagát? Mi ebben a társadalom felelőssége?

Ideje lenne, hogy a párkapcsolati erőszakról, a fizikai, érzelmi vagy szexuális abúzusokról lekerüljön a rózsaszín lepel. Amikor szerelemféltésnek nevezzük azokat az eseteket, amikor az egyik fél bántalmazza vagy megöli partnerét, akkor elmaszkírozzuk a valóságot, és romantikus színben tüntetjük fel az elítélendő cselekményeket. A sajtónak, a hírportáloknak hatalmas felelősségük van abban, hogy a szóhasználattal véletlenül se tegyük elfogadhatóvá az elfogadhatatlant, és a bírói döntésekben is meg kellene jelennie annak a társadalmi konszenzusnak, hogy az erőszakot nem vagyunk hajlandóak elfogadni. Természetesen annak is eljött az ideje, hogy végiggondoljuk, az elkövetőt – amellett, hogy a társadalom védelme érdekében izoláljuk – hogyan tudjuk segíteni a gyógyulás útján. Az elzárás önmagában nem oldja meg a problémákat, hiszen a börtönökben érdemi idegrendszeri és személyiségbeli fejlesztés nem történik.

Könyvében arról is ír, hogy a hirtelen haragú, agresszív felnőttek viselkedése mögött állhat akár konkrét agyi elváltozás is, ami a gyermekkori bántalmazás következménye. Konkrét agyi elváltozás esetén is segíthet a gyermekkori trauma feltárása? Vagy létezik erre gyógyszeres kezelés?

A gyerekkori bántalmazás kimutatható elváltozásokat hagy az agyban. Ezek az elváltozások károsítják az indulatkezelési és regulációs, vagyis önszabályozási funkciókat, így azok nem vagy csak alacsony hatékonysággal működnek. A kezelés mindig összetett, a trauma feltárása mellett fontos az érzelemszabályozás kialakítása, az önreflexiós képesség fejlesztése, hogy a személy értse, a viselkedését milyen külső-belső folyamatok irányítják, miért lesz dühös és agresszív, mik azok az ingerek, amik kibillentik a nyugalmi állapotból. Időnként gyógyszeres kezelésre is szükség lehet, ám a gyógyszerek önmagukban nem képesek a korai sérülések korrekciójára.

Mi az, ami kiszolgáltatottabbá tesz valakit az esetleges bántalmazóknak? Mivel vértezhetjük fel magunkat és gyermekeinket ez ellen?

Fontos lenne tudnunk, hogy bárkiből válhat áldozat, hiszen aki szeret, az kevésbé védi a határait, így könnyen kiszolgáltatottá válik. A kérdés inkább az, hogyan ne azonosuljunk az áldozati szereppel, hogyan kerüljük el, hogy sorozatosan bántalmazó helyzetekbe, kapcsolatokba kerüljünk. Ebben leginkább az egészséges önbecsülés, az érzelmi és fizikai határaink hatékony védelme segíthet. Azt is fel kell ismernünk, és meg kell tanítanunk a gyerekeinknek, hogy különbség van a birtoklás és a szeretet között. Míg birtoklás esetén a birtokló igénye számít, a szeretet esetében az ő igényeik, szükségleteik ugyanolyan fontosak, mint a másik félé. Ha tiszteljük a gyerekeinket, ha gyengéd és tápláló szeretettel neveljük őket, felnőve nagyobb eséllyel fogják felismerni és elutasítani a bántalmazó kapcsolatokat.