Noha a gyerekekről nem beszélünk többet, mint általában, az őket korlátozó és bántó társadalmi szintű problémák hallatán szinte naponta megbotránkozunk: múltbéli és jelenleg is zajló, gyermekbántalmazással kapcsolatos esetekre derül fény; a tanárok sztrájkolnak; a felnőttek pedig már-már egymásnak esnek, csaponganak az áldozathibáztatás és a bagatellizálás között. Folynak a csatározások, de a gyerekek – akiknek boldog jövőjük a tét lelki és fizikai szinten egyaránt – ahelyett, hogy reflektorfénybe kerülnének, eszközök maradnak csupán ebben a hatalmas kavarodásban. Hol vannak a jogaik? Az oktatáshoz, a védelemhez, a gondoskodáshoz, a szeretethez való joguk? És hol maradtak a felnőttek, azok, akik hisznek, támogatnak, biztatnak? Dimén-Varga Tünde pszichológust, integratív gyermekpszichoterapeutát kérdeztük a legégetőbb problémáinkról.

– A tanuláshoz való jog az egyik legfontosabb gyermekjog a tucatnyi közül – már csak azért is, mert az utóbbi években ez sérült leginkább, illetve rengeteg kisgyermek él Romániában, akinek nincs lehetősége a tanulásra vagy továbbtanulásra. Ezen kívül melyek azok a jogok, amelyek fontosságára különösképpen fel kell hívni a figyelmet gyermeknap alkalmából?

– Legelőször is azt kell megértenünk, hogy a gyermekjogok fogalma nem valami úri huncutság s nem is valami olyasmi, amiket mi, felnőttek feltételekhez köthetünk. Az alapvető gyermekjogok, mint a gondoskodáshoz való jog, a védelemhez való jog, vagy az a jog, hogy az őket érintő kérdésekben a gyermekek is véleményt formálhassanak, alapvető emberi szükségleteken alapszanak.

Ha ezek a jogok részben vagy egészben sérülnek, ezt a gyermekek testi-lelki jólléte bánja. Például azt hinnénk, hogy a legtöbb gyermekről gondoskodnak a szüleik. Ha csak a fizikai szükségleteket nézzük, ez talán igaz is. De nagyon sok gyermek éli át az érzelmi elhanyagolás különféle formáit, kezdve attól, hogy a szülei nem figyelnek rá, mert a saját dolgaikkal, gondjaikkal vannak elfoglalva, vagy nem fejezheti ki az igazi érzéseit otthon, nem lehet önmaga. Sok gyerek mentálisan szakember segítségére szorulna, de a szülő nem ismeri fel, vagy nem ismeri el a gyermek szenvedésének jogosságát, tagadja a problémát, így a gyermek nem kap időben hathatós segítséget. Ez elhanyagolás.

Más részről Romániában még mindig nagyon megengedők a felnőttek a gyermekbántalmazással kapcsolatban. Pedig régóta tudjuk, hogy mindenféle bántalmazás tartós és súlyos károkat okoz hosszú távon is, testileg és lelkileg egyaránt, a közmegítélés e tekintetben mégis nehezen változik. A gyermek attól is traumát szenved el, ha nem őt, hanem például az édesanyját bántják. De a legújabb kutatások arról informálnak, hogy ha a pár egyik tagját bántalmazták gyermekkorában, a pár másik tagjának életére is hatással lesz ez, akkor is, ha nem is tud a konkrétumokról. Hatalmas munka lenne itt tehát a közvéleményformálás tekintetében, de az a baj, hogy sok gyermekekkel foglalkozó szakember, pedagógus sem „hisz” ezekben. Pedig ez nem hit kérdése. Ezek tények, amelyek mögött több évtizedes kutatások állnak.

– Tehát jócskán van mit fejlődnünk a gyermekjogok betartásának terén… Ha csak a legfrissebbet nézzük, itt a tanügyi sztrájk, ami voltaképpen pont a tanuláshoz való jogot korlátozza. Érthető a tanárok szempontjából, de a gyermekek esetében nehézségeket okoz. És talán erről beszélünk a legkevesebbet. Milyen hatással lehet ez a tiltakozás a gyerekekre, azokra, akik érettségi vagy kisérettségi előtt állnak, és vélhetően úgy érzik, elfogyott a talaj a lábuk alól? Vagy azokra, akik éppen iskolakezdők, bizonytalanok? Pont most, amikor támogatásra és jelenlétre lenne szükségük.

– A tanügyi sztrájk valamennyi ideig valóban korlátozza a diákok tanuláshoz való jogát, de az így okozott kár nem mérhető ahhoz, hogy Romániában milyen kevés pénzt szán az állam az oktatásra, fejlesztésre, vagy a tanárok fizetésére. Meg kell érteni, hogy azzal, amiért a tanárok most sztrájkolnak, hosszú távon mindenki jól jár, a diákok is, a családok is. Épp olvastam, hogy a diákszervezetek képviselői is támogatásukról biztosították a tanárokat, ez rendkívül érett, hosszútávú gondolkodásra vall. Nyilván a most vizsgázókat érinti leginkább a sztrájk, de bízunk abban, hogy a ballagások, vizsgák nem maradnak el, a tananyagot már be kellet fejezzék. Én remélem, hogy a pedagógusok többsége így is támogatja, bíztatja a gyerekeket.

Kapcsolódó

Gyermekjogok az iskolában: kimehet a mosdóba, ehet, ihat a gyermek tanóra közben?

A pedagógus tapintatosan rákérdezhet, hogy „kibírja-e szünetig”, „fáj-e valamije”, „van-e szüksége segítségre”, de nem kötelezheti arra, hogy tartsa vissza az ingert.

gyermekjog tanítás

A tananyagot be lehet pótolni, de szembe kell néznünk azzal, hogy ha ma a pedagógusok nem állnak ki a jogaikért, a méltányosabb bérezésért, lehet, hogy tíz év múlva nem lesz, aki tanítson. A jövő generációk jogaira is gondolnunk kell.

– Hogyan beszéljen a szülő a gyerekével erről a történésről, hogy a konfliktusok enyhüljenek? Mit tehet a felnőtt egyéni vagy intézményes szinten annak érdekében, hogy a gyermek a tanuláshoz való jogát élvezhesse?

– A sztrájk kiváló alkalom arra, hogy a gyermekek megtanulják, joguk van kiállni magukért és ez szervezetten, együttműködve megy leginkább. Higgadt, tényszerű beszélgetések kellenek, amelyben megjelenik például az, hogy hogyan jutottak el a tanárok a sztrájkig, ezt mi előzte meg. A felnőttek leginkább azzal segítenek, ha szolidaritásukról biztosítják a pedagógusokat, ugyanis minél szélesebb körű a tiltakozás, annál hamarabb vezet eredményre.

A diákok megtapasztalhatják azt, hogy egységben az erő, értelmes célokért érdemes összefogni, a méltánytalanságot nem érdemes a végletekig tűrni. Nyilván világjelenség a széthúzás szítása, ebből lehet igazán gyors politikai hasznot kovácsolni, de nem szolgálja a gyermekek érdekeit, ha egymásnak feszül a szülő és a pedagógus. S az sem, ha csak rövid távon gondolkodunk.

–  A védelem az erőszak minden formájától szintén fontos gyermekjog. Ez Erdélyben aktuálisabb, mint valaha, hiszen a gyermekotthonokban történt esetek kapcsán egyre többet beszélünk a gyermekbántalmazásokról. Képtelenség meg nem történtté tenni a bántást. Abban viszont segíthetünk, hogy az áldozatok együtt tudjanak élni az ellenük elkövetett szörnyűség tényével? Hogy ne az legyen a meghatározó élményük, hogy tovább tudjanak lépni, és a későbbiekben ne az áldozatisággal azonosítsák magukat? Hogyan? Mert az áldozathibáztató magatartás, ami sokakból zsigerből tör elő, nem jó út, eredménytelen…

– Az áldozathibáztatás rendkívül káros dolog, sok esetben újra traumatizálja az áldozatot. Ami segítene társadalmi szinten az az, ha minél több ember fejezné ki az együttérzését az áldozatok felé. Judith Herman traumakutató kiválóan megfogalmazza ezt Trauma és gyógyulás című könyvében: „…ha a traumatikus esemény egyértelműen emberi kéz műve, a tanúk az áldozat és az elkövető között feszülő ellentét csapdájába kerülnek. Egy ilyen konfliktusban erkölcsi lehetetlenség semlegesnek maradni: a kívülállónak mindenképpen el kell köteleznie magát valamelyik fél mellett. Csábító lehetőség az elkövető oldalára állni, hiszen az elkövető mindössze annyit kér a kívülállótól, hogy ne tegyen semmit. Arra az egyetemes emberi vágyra apellál, hogy a rosszat senki sem akarja meglátni, meghallani vagy kimondani. Ezzel szemben az áldozat arra kéri a kívülállót, hogy ossza meg vele fájdalma terhét. Az áldozat cselekvést, elköteleződést és emlékezést követel...”.

Kapcsolódó

„Nincs szebb annál, mint felajánlani a családod egy gyermeknek, aki nem kellett senkinek”

Két fiúgyermekük születése után hiába szerettek volna még több gyermeket, ez már nem adatott meg nekik, szinte beleroppantak a szomorúságba.

gyermeknap örökbefogadás

Az áldozatoknak emellett hathatós szakmai segítség kell, nagy dolog lenne, ha ez hivatalból járna, államilag támogatott módon. Továbbá, bármilyen gyanú esetén alapos, független, profi kivizsgálás, intézményi átvilágítás. Ez arról biztosítaná az áldozatokat, hogy ezek az ügyek nem lesznek a szőnyeg alá söpörve, érdemes tehát jelzést tenni. És ami még fontos: őszinte, személyre szabott bocsánatkérés a felelősök részéről.

– Hogyan határozzák meg a gyermekkori rossz tapasztalataink a felnőtt életünket? Melyek a leggyakoribb minták, amiket magunkkal cipelünk? Ezek fényében miért fontos szakember segítségét kérni, ha bekövetkezik a szörnyűség?

– Van egy úgynevezett Ártalmas Gyermekkori Élmények skála, amelyet régóta használnak leginkább az angolszász országokban. Ez – az interneten is fellelhető – skála az ártalmas gyermekkori élmények három aspektusára fókuszál: a bántalmazásra, az elhanyagolásra és a diszfunkcionális családokra, háztartásokra. Ez utóbbi kategória magába foglalja a szülők mentális betegségét, függőségeket, azt, ha az anya bántalmazás áldozata, de ide tartozik az is, ha a szülő börtönviselt vagy válás volt a családban.

A skála nem teljes, de elég nagy populáción tesztelték ahhoz, hogy láthassuk, minél magasabb a pontszáma valakinek a ACE-skálán, annál valószínűbb, hogy felnőttkorában fizikai és mentális betegségekkel, függőségekkel küzd majd és rövidebb ideig él. A feldolgozatlan traumák pedig emellett továbbadódnak, holott ennek nem feltétlenül kellene így lennie. A John Hopkins kórház kutatói nemrég azt is vizsgálták, hogy mi segíti az ártalmak hatásainak csökkenését? Arra jutottak, hogy ha a családban beszélhetünk az érzéseinkről, ha az iskolában átélhetjük az odatartozás, összetartozás érzését, ha a barátok támogatók, tartozhatunk egy támogató csoporthoz és van legalább két felnőtt az életünkben – a szüleinken kívül –, akik törődőek, illetve van otthon legalább egy felnőtt, aki mellett biztonságban érezhetjük magunkat, akkor nagy eséllyel túljutunk az átélt traumán és annak nem lesz hosszú távon negatív hatása az életünkre. Létezik poszttraumás növekedés, de ehhez segítség kell, egyedül elég kevés esély van túljutni a szörnyűségeken.

– Mit tehet a felnőtt egyéni vagy intézményi szinten annak érdekében, hogy a bántalmazás ne forduljon elő? Valóban együtt kell élnünk azzal a tudattal, hogy ahol sok gyermekkel jót tesznek, ott mindig történik valami „hiba”? Mindig van „konkoly a búza között”?

– A megelőzésre óriási hangsúlyt kell fektetni, és ezt meg is teszik azokban az országokban, ahol fejlettebb a pszichológiai kultúra. Például minden gyermekekkel foglalkozó felnőttnek ismernie kell a bántalmazás, elhanyagolás formáit, meg lehet tanulni felismerni a jeleket és azonnal jelezni kell, ha felmerül valamilyen gyanú. Ezen kívül a gyermekeknek ismerniük kell a fehérnemű szabályt és úgy általában a jogaikat.

Tudniuk kell ki felé jelezhetnek, ha nem helyénvaló dolgokat tapasztalnak. A jelzőrendszernek jól kell működnie ahhoz, hogy mind a gyermekek, mind a felnőttek azt érezhessék, hogy nem hiábavaló a jelzés, komolyan vették őket. Ezen kívül szükség van szűrésre és ellenőrzésre, amelyek nem csak a formai dolgokra, a papírokra összpontosítanak, hanem komolyan megvizsgálják, hogy ki alkalmas arra, hogy gyermekekkel foglalkozzon. Nyilván ehhez motiváló bérezés is kell, s akkor vissza is kanyarodtunk a pedagógusok sztrájkjához. Azért kell megfizetni a pedagógust, a nevelőt, hogy csak a legjobb szakemberek kerülhessenek a gyermekek közelébe. Szóval konkoly kerülhet a búza közé, de a mi kezünkben van a szita. Ahol tíz évig ott maradhatott a konkoly, ott nagyon nagy baj van és senki sem érezheti magát biztonságban.

– A gyermekotthonok kapcsán a személyiségi jogok is felmerülnek: számtalan fénykép, történet, adat jelenik meg a közösségi médiában, ami elsőre ártalmatlannak tűnhet, de hosszú távon negatívan hathat. Miért fontos figyelni arra, hogy ne osszunk meg semmi intimet, személyeset egy gyerekről? Illetve mi történhet, ha mégis megtesszük?

– Az adatvédelmi irányelvek Romániában is szigorúak, csak a gyermek jogi képviselője beleegyezésével kerülhet kép, információ megosztásra az internetes felületeken. A gyermekek kiszolgáltatottak ilyen téren is. A szülő nélkül nevelkedő gyerekek pedig még kiszolgáltatottabbak. A fényképek egy része hamar az internet legsötétebb bugyraiban landol, gyermekpornográfiát támogató oldalakon. Másrészt a sérülékeny gyermekek prédák is, az erre vadászók könnyen beazonosíthatják, hol élnek, mi érdekli őket, hogyan lehet őket könnyedén behálózni, majd elcsábítani. Ez reális veszély, szerintem még sok munkát kell fektessünk a szemléletformálásba, hogy mindenki megértse, a cuki gyermekfotókért learatott lájkok száma, nem mérhető az okozott károkhoz.

– Kijelenthetjük, hogy a gyerekjogok többségét Romániában nem sikerül betartanunk? Kinek a felelőssége az, ha az országunkban sérül egy gyermek, nevelkedjen családban, gyermekotthonban vagy állami gondozásban? Illetve kinek a felelőssége ezt a burjánzó helyzetet végre helyretenni?

– Valóban sok estben sérülnek a gyermekjogok, pedig ma már létezik egy aránylag megfelelő szabályozás. Inkább azzal van a baj, hogy ezt nem mindenki veszi komolyan. Én azt gondolom, hogy ez mindannyiunk felelőssége. Mindenki tanulhat, az intézményvezetők lehetővé tehetik azt, hogy a munkatársaik ilyen téren is képződjenek. A különféle intézmények közt van lehetőség együttműködésre, jó, ha néha meghívunk egy jogászt, gyermekvédelmi szakembert, pszichológust, orvost, rendőrt a gyermekeket fogadó intézményekbe, jó, ha van szupervízió. 

De a legfontosabb, hogy amikor jelzés érkezik, azt komolyan vegyük és ne becsüljük le a gyermeket, vagy a fiatalt különféle okokra hivatkozva. Csak azért, mert cigizik, rövid a szoknyája, vagy mert idegesítő a viselkedése. Ha a gyermekekkel jól bánunk, a jövőt tesszük jobbá. A saját gyerekeink, unokáink jövőjét is.