Mocorog a diák a padban, megfogalmazza a szöveget, jelentkezik, vár, felszólítják, mindenki előtt közli, hogy mosdóba kell mennie, engedélyt kap, kiszalad. Máskor addig mocorog, míg kicsöngetnek, tolltartójával babrál, kifele bámul az ablakon, csak hogy ne kelljen felszólalnia – sokak számára ismerős szituáció. A tanórák közbeni táplálkozás és mosdóba menetel megosztja a társadalmat: helyes vagy sem, a tanórát megszakítani, ha az alapvető szükségletek kielégítése a cél? Elfogadható, ha a pedagógus a kérés ellenére sem engedi ki diákját? Valóban szükséges „szertartásosan” távozni a tanteremből? – tettük fel kérdéseinket Róth Mária pszichológusnak, gyermekjogokban jártas szakembernek, a BBTE nyugalmazott oktatójának.

A tanuláshoz való jog alapvető gyermekjog. Hogyan értelmezhetjük ezt napjainkban? Csupán arról szól, hogy oktatási lehetőséget biztosítunk a gyermekeknek, vagy ennél jóval többre van szükség?

Az ENSZ Gyermekjogi Egyezményében a gyermek tanuláshoz való joga árnyaltabb: nem csupán arra vonatkozik, hogy lehetőséget biztosítunk a tanulásra, hanem arra is kitér, hogy mindenkinek joga van az oktatáshoz, valamint a szakképzésben és a továbbképzésben való részvételhez, mi több, a kötelező oktatáshoz ingyenes hozzáférést biztosít.  Ugyanakkor azt is tartalmazza, hogy miként kell az oktatást úgy megszervezni, hogy a csemete személyiségét, képességeit fejlessze, és lehetőségeit kiszélesítse. Az oktatással kapcsolatos 28-as cikkhez az is hozzátartozik, hogy minden alkalmas intézkedést meg kell tenni annak érdekében, hogy az iskolai fegyelmet a gyermeknek, mint emberi lénynek a méltóságával összeegyeztethetően alkalmazzák, valamint megkönnyítsék a tudományos és technikai ismeretek megszerzését és a korszerű oktatási módszerek megismerését.

Ez az alapvető gyermekjog megalapozza az oktatási intézmények demokratikus elveit, valamint a gyerek helyzetének alapelveit a családon és az intézményeken belül, illetve ezek működésének kapcsolatait. Senkitől sem szabad megtagadni az oktatáshoz való jogot. A nevelésnek az emberi személyiség teljes kibontakoztatására, valamint az emberi jogok és alapvető szabadságok tiszteletben tartásának megerősítésére kell irányulnia.

Ennek a jognak vannak pszichológiai és fiziológiai feltételei: a megfélemlítés például ellehetetleníti a figyelmet, ahogyan a fiziológiai szükségletek korlátozása is. Ha bántás éri a gyermeket vagy nem ehet, nem ihat, nem mehet vécére, milyen lelkiállapottal vesz részt az oktatásban?

A gyermeknek joga van ahhoz, hogy megfelelően táplálkozzon, ahogyan ahhoz is, hogy az intim szféráját tiszteletben tartsák a felnőttek, ne akadályozzák, korlátozzák a fiziológiai szükségletei terén – ez természetesen a gyermek életkorának függvényében alakul, mert egy kisebb csemetéhez másként viszonyulnak a felnőttek, pedagógusok, mint az érettebbekhez, akiknek az önszabályozási készségük is nagymértékben különbözik.

Az evéshez, iváshoz, mosdóba járáshoz való jogukat nem lehet önmagukban értelmezni, szükség van arra, hogy a különféle jogokat és kötelezettségeket egymáshoz viszonyítva is figyelembe vegyük akkor, amikor korlátozni vagy engedélyezni akarjuk a fiziológiai szükségletek kielégítését. A gyermek jogait nem lehet egymástól és a kötelezettségeiktől, illetve a szabályoktól sem elkülöníteni. A pedagógusok is, és a szülők is gyakran emlegetik, hogy a gyereknek nem csak jogai, hanem kötelezettségei is vannak, és ezek együttes gyakorlása által fog fejlődni. Azt is figyelembe kell tartani, hogy a jogok és kötelezettségek életkor és érettség függvényei. Nulladik osztályosoktól nem várhatjuk el azt az önkontrollt, amit már a harmadik, negyedik osztályosoktól elvárunk. És amit még mond a nemzetközi egyezmény, és minden tanügyi törvény, valamint pedagógiai ajánlás, hogy figyelembe kell tartani az egyéni különbözőségeket.

A sok tiltás frusztrációhoz vezet, az pedig ellenálláshoz, illetve dachoz. Ez nem azt jelenti, hogy nem kellene szabályozzunk, hiszen társas környezetben élünk, meg kell tanuljuk a szabályokat betartani, és másokra is, nem csak önmagunkra figyelni. A gyermeknek joga van enni – hogy ezt miként szabályozzuk, az már nem mindenhol egyforma. Hiszen a csemeték otthon sem táplálkoznak minden órában, van reggeli-, ebéd-, vacsora- és uzsonnaidejük, és a szülőktől függ, hogy mennyire kötik időpontokhoz ezeket az alkalmakat, illetve hogyan igazítják a gyermek szükségleteihez. Az életkortól, az önállóságtól és az érettségtől is függ, hogy a gyermeknek milyen időközönként van szüksége táplálékra, vízre vagy ürítésre, és ezeket figyelembe véve kellene a pedagógusnak szabályoznia az óráról való ki-bejárkálást.

A legjobb az lenne, ha a szabályzatokat a pedagógusok a gyerekekkel együtt hoznák. És ahogy említettem, jobban oda kellene figyelni az egyéni helyzetekre, illetve megadni a gyerekeknek azt a lehetőséget, hogy tudassák a pedagógussal a szükségleteiket, és az meghallgassa őket. Ha az anyuka elmegy a gyerekkel a városba, vagy a játszótérre, ott se tud a gyerek rögtön vécére menni, ki kell várnia, amig elérnek egy mosdóhoz. Általában az anyuka megkérdi, hogy nagyon sürgős, vagy tud-e még várni 15 percet? Ezt megteheti a tanító és a tanár is. Majd szünetben meg kellene tudakolnia, hogy nem beteg-e a gyerek, nincs-e másra is szüksége. Ha ez megtörténik, annak a jele, hogy a pedagógus odafigyel a gyerekekre, és megteremti a kommunikáció lehetőségét.  Ezekben a szituációkban – mint minden egyéb élethelyzetben – szigorúan tilos a megszégyenítés a testtel kapcsolatos bármilyen szükséglet miatt.

Leggyakrabban azért nem engedélyezett az evés, ivás, vécére menés tanórán, mert „megzavarja az óra menetét”. De van erre vonatkozóan általános szabályunk? Szabad vagy nem szabad kisétálni az óráról?

Pszichológiai és gyermekjogi szempontból azt mondhatom, nincs az óra közbeni evésre, ivásra, mosdóba menésre általános szabály, megfelelő viszont van: az a legcélravezetőbb, ha a pedagógus az osztállyal együtt tárgyalja meg, hogy mikorra időzítsék ezeket az alkalmakat, így van beleszólásuk a gyermekeknek abba, hogy milyen időközönként szeretnének enni, és hogyan szeretnék a mosdóba járást lebonyolítani. Ha kisebb gyermekekről van szó, akkor szüleik bevonásával hozhatnak a pedagógusok „osztályszabályzatokat”. Az ugyanis nem megfelelő gyakorlat, hogy óra közben gondolnak egyet a tanulók, hátat fordítanak, és egymagukban kisétálnak a vécére, mert a tanár gondolatmenetét megzavarhatják, illetve előfordulhat, hogy a folyóson vagy a félreeső illemhelyen baj érheti őket. Ezért is kell tudnia a pedagógusnak, merre járnak a diákjai.

Az iskolában, akárcsak otthon, szabályoknak kell eleget tenni, és ezeket a szabályokat rutinná kell alakítani időközben. Egyik percről a másikra nem lehet átállni, ugyanakkor adódnak olyan sürgősségi helyzetek, amikor nem lehet megfelelni az elvárásoknak. Ahhoz, hogy a kötelességek szokássá alakuljanak, érdemes tisztázni a gyermekekkel, hogy miért célravezető, ha a tízórait tíz órakor fogyasztják el, az uzsonnát ebéd után egy kicsivel. A gyakorlat azt mutatja, hogy meg lehet szervezni úgy, hogy mindenkinek megfeleljen, és meg tudják szokni a diákok azt is, hogy szünetben intézzék a személyes gondjaikat, nem pedig óra közben. Az a 45 perc ugyanis a tanulási folyamat szerves része, és ez annyi idő, amit egy idősebb tanuló – ha szünetben elintézte a dolgait, és nem sürgős a problémája – ki tud bírni étkezés, ivás és mosdóba járás nélkül.

Azonban a pedagógusoknak is lazábbaknak kell lenniük, mert a kisebb diákok gyakrabban járnak mosdóba, illetve az étkezésük sem állandó, tehát adódhatnak váratlan helyzetek. Elemi osztályokban és óvodákban sokkal humánusabb, ha a pedagógus rávezeti tanítványait arra, hogy bármire van szükségük, jelezhetik, és közösen kereshetnek megoldást a problémára. A jelentkezés és a megoldáskeresés megerősíti a gyermekeket abban, hogy biztonságban vannak, a gondjaik meghallgatásra találnak, legyen az éhség, szomjúság vagy ürítési szándék.

Iskoláktól és lehetőségektől függ, hogy egyik-másik intézmény milyen módszert vezet be: van, ahol mindenki akkor végzi a dolgát, amikor éppen szeretné, és olyan is előfordul, hogy katonás rend uralkodik, csakis meghatározott időben mehetnek szükségleteiket intézni a gyermekek. A kulcsa ezeknek nem a szabadság vagy korlátozás, hanem az, hogy előre lefektetett szabályok szerint járjon el a tanintézmény és a pedagógus, mert ennek köszönhetően előzhetőek meg a sértődések, frusztrációk, balesetek.

Az iskolában mi mindenhez van joga a gyermeknek? Gondolok itt szükségletekre, érzésekre, számonkérésre, másságra.

Az iskolában joga van a gyermeknek a fiziológiai szükségleteit kielégíteni: ide tartozik az is, hogy olyan tantermi feltételeket teremt az intézmény, és olyan gyermeki szervezetnek megfelelő bútorzatot használ, ami a szükségletek kielégítését könnyíti, lehetővé teszi, illetve biztonságos illemhelyiség használatát, és a tisztálkodás lehetőségét is megteremti. Emellett a tanórák közötti szünet betartása is kulcsfontosságú, ami a kikapcsolódást szolgálja, főként, ha mozgással van egybekötve. A társas kapcsolatok fenntartása, a közös tevékenységekben való részvétel ugyanis alapja az iskolai tevékenységnek.

Ugyanakkor az is megilleti, hogy a testi, pszichikai és identitásbeli különbözőségeket tiszteletben tartsák a pedagógusok és társak egyaránt. Az is fontos, hogy az iskolában játékok és gyakorlatok segítségével ismerje meg, és tanulja meg kimutatni saját érzéseit, szükségleteit, figyelve a társakéra is, illetve meg kell tanulnia a szükségleteiről kommunikálni.

Joga van a körülöttünk lévő világ felfedezéséhez, próbálkozni, gyakorolni, kérdezni, tévedni, hibázni. A saját tempójában tanulni. Ahogyan ahhoz is, hogy megértse a tananyagot, illetve segítséget kérjen annak megértésében, mielőtt számonkérik rajta. Megilleti a véleménynyilvánítás az őt érintő ügyekben oly módon, hogy azt a felnőttek figyelembe is vegyék. Ha téved vagy hibázik, akkor ne ítélkezzenek felette, és ne szégyenítsék meg! Illetve ne ítélkezzenek felette akkor sem, ha más, mint a többiek. A véleménynyilvánításnak úgy kell történnie, hogy e szabadság gyakorlásával mások jogait és jó hírnevét tiszteletben tartsák. Ne alázzák meg, és ne alkalmazzanak vele szemben se fizikai se pszichikai erőszakot. Határokkal, önszabályozással és pozitív megerősítésekkel tartsák be a szabályokat.

Az is elvárás, hogy ne hasonlítsák össze, és ne versenyeztessék a többiekkel. Úgy tekintsenek rá, mint egy önálló lényre, akinek saját véleménye, jellemzői, tehetsége van. Az ő legfőbb érdekének kell érvényesülnie minden őt érintő döntésben.

Mégis, mintha a gyermekek nem dönthetnének arról, hogy mi történik velük: nincs rendelkezésük afelett, hogy mikor ürítsenek, mikor táplálkozzanak, hogyan osszák be az idejüket, mire lehetnek kíváncsiak, miben motiváltak. Úgy tűnik, ezek általában meg vannak szabva nekik. Mi történik így az önálló gondolkodásukkal? Hogyan fejlődik a tanulásuk, a problémamegoldásuk, ha korlátozottak?

A tanárnak kötelessége engedélyezni, hogy a gyermek felszólalhasson, kifejezhesse igényeit. A kérezkedés nem szégyen, nem is a hatalom előtti meghajlást jelenti, hanem egy civilizált megnyilvánulás, amikor a hallgató nem csupán hátat fordít, és elszalad, hanem jelzi a beszélőnek, hogy gondja akadt, és kimenne az órájáról. Sokkal emberibb, és partnerviszonyt feltételez. Nem úgy, mint a szó nélküli intézkedés, amelynek következtében a felnőtt azt érezheti, nem tiszteli emberként és pedagógusként sem a diák.

Ha a közösen meghozott szabályok szerint jár el a pedagógus és diák, akkor a gyermek azt érzi, nem mások rendelkeznek a szabadságával, nem korlátozzák fiziológiai szükségleteit, mert közösen döntöttek az oktatás menetéről, és az történik, amibe jómaga is beleegyezett.

A pedagógus egyik feladata az, hogy meghallgasson és megértse a gyereket, lehetőséget adjon, hogy diákja megmagyarázza neki, hogy miért fogja a fejét, miért kutat élelemért a táskájában, miért iszik gyakran, miért szalad ki a teremből – a tanítónak kötelessége érdeklődéssel és segítő szándékkal viszonyulnia az igényekhez. A pedagógus tapintatosan rákérdezhet, hogy „kibírja-e szünetig”, „fáj-e valamije”, „van-e szüksége segítségre”, de nem kötelezheti arra, hogy tartsa vissza az ingert. Jelezheti feléje, hogy pár perc van még hátra az órából, azt kivárhatja, ha meg nem, akkor menjen nyugodtan dolgát intézni.

Több pedagógus azzal magyarázza a korlátozást, hogy ha mosdóba engedi a gyermekeket, abból „megszokás” lesz, és felváltva járnak ki, csak hogy ne kelljen tanórán ülniük. Valóban a fiziológiai szükséglet kielégítése rondítja a tanóra menetét, vagy ez a reakció arról tanúskodik, hogy a gyermek nincs kellőképpen lekötve, nem izgalmas a tanóra?

Életkori sajátosságának megfelelően kell a gyermekekkel bánni: míg a kicsik valóban azért szakítják meg az óra menetét, mert valami hiányérzetük támadt, addig a nagyobbak már ráéreznek arra, hogy egy mosdóba kérezkedéssel megúszhatják a felelést, a vécében kedvükre csintalankodhatnak, mert ott általában nincs tanári felügyelet. És tanár legyen a talpán, aki meg tudja tartani az óráját úgy, hogy percenként eliszkol a tanteremből valaki…

A figyelem függ a pedagógus stílusától – attól, hogy mennyire tudja a gyerekek figyelmét felkelteni és fenntartani, illetve mennyire jó színész –, és a gyermekek érettségétől egyaránt. A kisiskolás gyermekek aktív figyelme nem több 15-20 percnél, ezt követően jobb valami mozgásos tevékenységet csempészni a tanóra menetébe, énekelni, tapsikolni, ugrálni, táncolni szükséges, hogy utána újult erővel lehessen jelen a diák.

A figyelem ugyanis elkalandozik, még felnőttek esetében is, tehát nem csupán a mosdóba kérezkedés, evés, ivás szakítja meg azt, hanem az emberi természet, ami ilyenkor azt érzékelteti, ideje valami egyebet tenni. Ezt pedagógusként el kell fogadni, és úgy kell oktatni, hogy a tanóra minél több perce úgy teljék, hogy a gyermek a leckére összpontosít.

(Nyitókép forrása: Unsplash)