„Sérült madárfiókát találtam, ezért segítettem neki”, „a semmi közepén lapult a csendes őzgida, biztosan beteg, elhoztam onnan” – mondják azok a jószándékú emberek, akik egy védtelen fiókára vagy kölyökre bukkanva, annak segítségére sietnek: megfogdossák, jobb esetben egy természetvédelmi központig szállítják őket, rosszabb esetben otthon kezdenek törvényen kívüli kisállatnevelő-akcióba. Holott, ha nincs látható sérülésük, a kicsinyeknek csupán arra lenne szükségük, hogy védtelenségükben biztonságot teremtsenek körülöttük: a madárkának macska- és kutyamentes övezetet, az őzgidának pedig további pihenést. A többit a természet oldja meg: a szülők mindig ott leselkednek a háttérben, a fészekből kiesett, kószáló apróságaikról is gondokosnak – világosított fel Komáromi Réka, a Milvus Csoport rehabilitációs központjának munkatársa.

„Ha egy madár fészket rak az udvarunkon, az ereszünket vagy az egyik kerti melléképületet választja, az azt jelenti, természetközeli helyszínen élünk, ezért úgy ítéli meg, érdemes ott nevelnie utódait” – magyarázta a szakember, akit arról kérdeztünk, hogyan viszonyulhatunk helyesen a környezetünkben élő vadállatokhoz, miként élhetünk együtt velük békében, és hogyan bánhatunk kicsinyeikkel. Beszélgetésünk folyamán megtudtuk, a lehető legrosszabb dolog, amit az egyén tehet az, ha lerombolja a már kialakított használatban lévő tojásos fészkeiket, életterüket.

Noha piszkítanak, és még zajosak is, a madarak az életet képviselik és nem ártó szándékkal jelennek meg az ember körül. Ha valaki mégsem bírja elviselni őket, elejét veheti a fészekrakásnak: csapjon zajt, akasszon ki CD-ket, amelyek csillogása elriasztja a hívatlan vendégeket, de, ha nem sikerül megakadályoznia a családalapítást, vétek a már meglévő fészkeket lerombolnia. Ezek megtűrését ma már kiváló „madárpelenkák” és különféle eszközök teszik lehetővé.

Nem minden földre huppanó madárfióka sérült

Komáromi Réka a Maszol kérésére tisztázta, az általában „sérültnek hitt” madárfiókák és vadállatok gyakran csak védtelenek, de nincs komolyabb sebesülésük, ezért nem szükséges azok „megmentésére” sietni. Az emlősök esetében ez kiemelten fontos: közülük az őzgidák azok, akik tavasszal és kora nyáron tucatjával kerülnek a Milvus Csoport Sérült Állatok Rehabilitációs Központjába, mert a természetjárók úgy ítélik meg, beteg állatra leltek. Holott, ha az ember megérinti az őzgidát, és elszállítja őt arról a helyről, ahol rátalált, később pedig visszavinné a megzavart teremtést, az anyaállat már nem ismerni el sajátjaként, mert a gida jól ismert szaga módosul az emberi beavatkozás következtében.

A madárfiókák ennél könnyebben kezelhetők, őket akár fogdosni is lehet, bár legtöbb esetben nincs szükség arra, hogy bárki beavatkozzon a természet adta élethelyzetekbe: ha a kismadár kiesett a fészekből, valószínűleg annyira fejlett már az izomzata és a tollazata, hogy napok kérdése, és sikerül ellátnia magát. Azt, hogy fészken kívül reked, több körülmény is befolyásolhatja: a fejlődésben lévő madarak próbálgatják a szárnyaikat, ugrándoznak, a faágakon bóklásznak, és megesik, hogy ügyetlenségük miatt a földön végzik. Hacsak nincsenek látható sérüléseik, nem kell őket sem zargatni: elegendő egy macska- és kutya-, azaz veszélyforrásoktól mentes övezetet biztosítani számukra, mert szüleik a háttérben gondoskodnak róluk.

Az énekesmadarak fiókáival gyakran találkozhat az ember

Tavasszal a visszaérkező és azt itt áttelelt madarak fészekrakásba kezdenek: rengeteg énekes-, vízi- és ragadozómadárfaj választja „családalapításának” helyszínéül Erdélyt. Az énekesmadarak nagy hányada viszont emberlakta környezetbe is bemerészkedik: házak kertjeiben, melléképületeiben, sőt, tömbházlakások környékén, különböző települések bokraiban és falombjaiban is eléldegélhetnek – rájuk kifejezetten ügyelni kell, az ő fiókák ugyanis azok, akik gyakran kerülnek járókelők elé, legyen szó verébről, galambról, fecskéről, cinegéről, feketerigóról vagy gólyáról.

Az énekesmadarak általában fészeklakók, addig maradnak szüleik mellett, amíg ki nem tollasodnak és röpképessé nem válnak. Mivel fejletlenül bújnak ki a tojásokból, csupaszok, a szemük sincs nyitva, idő kell nekik ahhoz, hogy tollazatuk és izomzatuk odáig fejlődjék, hogy a felnőtt egyedektől függetlenül is életben maradjanak. Róluk szüleik egészen a kirepülésükig gondoskodnak, nem úgy, mint fészekelhagyó társaikról, akik alighogy kikelnek a tojásból, máris követik szüleiket. Részlegesen fészekhagyók a rigók vagy a pacsirták, ezek a röpképesség elérése előtt mér elhagyják a fészküket. Noha szintén szüleik ellátására szorulnak, létüket nem kötik fészkükhöz – ebbe a csoportba sorolhatók többek között a récék is.

A szakember tapasztalatai szerint kikelésüket követően roppant védtelenek a madarak: ez időszakban sérülékenyek, könnyedén áldozatául eshetnek a különféle ragadozóknak, és szárnypróbálgatásuk folyamán ügyetlenségük miatt eltávolodhatnak a biztonságot nyújtó családi fészektől. Viszont egy magányos kismadarat látva senkinek sem szabad rögtön arra gondolnia, hogy életveszélyes sérülésekben szenved. A talált fiókák többnyire nem sérültek, azért huppannak a földre, mert elérték azt a fejlettségi szintet, amikor már bátrabban változtatják helyüket. Az éktelen csipogásuk is azt jelzi, a közelben vannak gondoskodóik, akiktől éles hangjukkal az ételt kérik, így csupán annyira avatkozhat be az ember, hogy egy bokorba vagy lombkoronába helyezi őket, távol a macskák ólálkodásától és a forgalmas útszakaszoktól. A segítőkész járókelőknek viszont arra is figyelniük kell, hogy a madárfiókát ott helyezzék biztonságba, ahol rábukkantak, ne szállítsák messzire, hogy könnyűszerrel rátalálhassanak szülei.

Mivel a madarak nem szaglás alapján ismerik fel kicsinyeiket, az sem gond, ha az ember megfogja a fiókát – ezt viszont inkább akkor érdemes tennie, ha látja, hogy hol van a madárfészek, és úgy ítéli meg, hogy képes abba visszatenni a kismadarat anélkül, hogy felbolygatná a benne lakók nyugalmát. A talált fiókának a legjobb, ha szülők gondozásában marad. Rossz megoldás lehet, ha a fiókát magához veszi megtalálója. A madarakról ugyanis tudni kell, hogy nehezen viselik a bezártságot, ezért sok esetben hiába etetgetik és nevelgetik őket, a lakásban a bezártságból fakadó stressz miatt megtagadják a felkínált táplálékot, és elpusztulnak – osztotta meg velünk Komáromi Réka.

Hozzátette, különösen veszélyes hazaszállítani egy vadállatot, annak „fogva tartását” ugyanis törvények tiltják – még akkor is, ha az embert csupán a segítőszándék vezérli. Ha úgy látja, hogy a kisállat valójában sérült, és nincs lehetősége az életben maradásra, akkor annyit tehet, hogy felhívja a Milvus Csoport egyik munkatársát, és a tanácsokat megfogadva a Sérült Vadállat Rehabilitációs Központjába szállítja a fiókát, ahol megfelelő állatorvosi ellátásban és rehabilitációban részesülhet.

Ha az ember megérinti az őzgidát, nem fogadja vissza az állatot az anyja

Az őzgidákra még károsabban hat, ha megtalálójuk mentőakcióba kezd, és megfogdossa őket. Az emlősök ugyanis szaglás alapján különböztetik meg egymást, és az őzsuta az ember szagát megérezve elhagyja kicsinyét – ami nagy valószínűséggel a gida pusztulásához vezet. Komáromi Réka elmondása szerint a párnapos őzeket roppant nehéz életben tartani, hiába találkoznak évente „megmentett” kicsinyekkel, még mindig nem sikerül azt a táplálékminőséget biztosítani számukra, amit anyjuktól kapnak.

A Milvus Csoport munkatársai ugyan még megbirkóznak a kihívásokkal, de az átlagembernek aligha sikerülhet életben tartania a csöppségeket. Ezért legbiztosabb segítségnyújtás az, ha ki-ki békén hagyja a vadállatot. Az őzgidák ugyanis általában azért lapulnak a bokrokban, mert szüleik is a közelben tartózkodnak: mivel a kicsik fejletlenek, és nem bírják tartani anyjuk tempóját, megpihennek a cserjék alatt, ott várják vissza az őzsutát. Ha valaki egy erdei séta alkalmával őzre bukkan, érdemes arra gondolnia, hogy az állat nem beteg, csak a szüleit várja. Ne kezelje öntörvényűen a helyzetet: ha úgy döntene, hogy otthon neveli fel a kicsit, az kihágásnak, törvényszegésnek minősül, illetve lelkiismereti terhelésekkel jár, ugyanis nagy valószínűséggel hozzájárul az állat halálához – csakis azok vihetik magukkal a vadállatot, akik a természetvédelmi minisztérium és a vadásztársaság engedélyével rendelkeznek.