Peter Kurti ausztrál író, anglikán lelkipásztor volt a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Transylvania Lectures című előadássorozatának egyik közelmúltbéli meghívottja Kolozsváron. Az előadó Angliában nőtt fel, közel harminc éve él Ausztráliában, emellett az Egyesült Államokban is tanult. Jogi, teológiai és filozófiai végzettségével vallási, jogi és társadalmi témákban publikál, kimerítően foglalkozva a multikulturalitás, eutanázia, egyéni szabadság kérdésével, a vallás és egyház társadalomban betöltött szerepével. A szakemberrel az MCC sajtószolgálata készített interjút és bocsátotta a Maszol rendelkezésére.

Az egyik könyvének címe A tolerancia zsarnoksága (The Tyranny of Tolerance). A toleranciát általában pozitívan értelmezzük, hogyan válhat mégis zsarnoksággá?

A tolerancia zsarnoksága kissé ironikus. Azt szeretném vele kifejezni, hogy a különböző csoportokhoz tartozó emberek (legyen szó szexualitásról, faji vagy nemi hovatartozásról) követelik a toleranciát, azt, hogy a nézőpontjukat mások is elfogadják, és ha nem így történik, dühösek lesznek. Nem fogadnak el ellenvéleményeket, és ezzel súlyos terhet rónak azokra, akik nem értenek egyet velük. Ma, amikor valóban toleránsaknak kellene lennünk, nehézzé vált hangot adni az ellenvéleményeknek, és a toleranciát követelők intoleránssá válnak.

Van megoldás erre a világméretű problémára?

Szerintem nincs egyszerű megoldás. Jó kiindulópont felidézni, hogy miről is szól a tolerancia. Több, mint tisztelet, ugyanakkor nem jelenthet érdektelenséget másokkal szemben. A tolerancia inkább aktív, egy olyan közeg létrehozásáról szól, ahol szabadon oszthatjuk meg a nézeteinket. Azt is jelenti, hogy elfogadjuk, egy szekuláris liberális társadalomban az embereknek különböznek a nézőpontjaik. És ha egészséges társadalmat akarunk, meg kell tanulnunk elfogadni, hogy igenis lesznek nézeteltérések.

Nincs egy képlet, megoldás, amit csak úgy kitalálhatnánk. De bizonyos módszerekkel megközelíthetjük ezt az egyre nehezebbé váló problémát. Az oktatás minden bizonnyal az egyik út, a család egy másik fontos része, és az önkéntes szervezetek, mint az egyházak. Át kell gondolnunk elkötelezettségünket a szabad társadalomban való élet iránt. Hogy együtt élhetünk olyanokkal, akikkel nem értünk egyet.

Hogy lehet egy multikulturális közösség, mint amilyen Erdélyben van, összetartó?

Csak néhány napot töltöttem itt, de sokat beszélgettem erről az emberekkel. Erdélyben érdekes a különböző kultúrák együttélése. Az itteni magyarok, bár román állampolgárok, a magyar társadalomhoz, magyar kultúrához ragaszkodnak. Úgy vélem – legalább is abból, amennyit láttam –, hogy az itteni együttélési modell nagyon értékes. Az ausztrál társadalom úgy lett multikulturális, hogy a legtöbb ember máshonnan érkezett, saját döntésünkből élünk ott. Európának erre a részére viszont az emberek nem beköltöztek, csak a határok mozdultak el körülöttük. Ez egészen másfajta multikulturális kihívást állít fel, mint egy olyan környezetben, ahol mindenki saját akaratából került oda.

Városnézés közben felfigyeltem arra, hogy sok helyen a román és angol mellett nincsenek magyar feliratok az utcákon. Az ember ingerültté válhat az ilyen apró, de makacs jelek láttán, hogy egyesek nagyon eltérően látják a történelmet. Úgy látom, az itt élő emberek megtanultak együtt élni bizonyos fokú kényelmetlenséggel, felismerve, hogy nem minden nézeteltérés fog megoldódni.

Egy kisebbség számára kihívást jelent a túlélés, mert a közösség identitásának megmaradása azon múlik, hogy emlékszik-e hagyományaira, és használja-e a számára fontos szimbólumokat és nyelvet. Ugyanakkor a romániai magyaroknak van képviselete a parlementben, és ez a fajta etnopolitikai képviselet biztosítja a magyarok jelenlétét a társadalomban.

Mit jelent együtt élni az ellentmondásokkal?

Ez egyfajta hajlandóság, hogy az emberek különböző nézetekkel is együtt éljenek, és a nézetkülönbségeket inkább gazdagítónak, mint károsnak lássák. Hogy elfogadják, egyes kérdéseket nem lehet megválaszolni, egyes problémákat nem lehet megoldani, és így is elégedetten lehet élni. Szeretném, ha ez így lenne Ausztráliában, de hajlamosak vagyunk az álamvezetéstől várni a megoldásokat törvények formájában. Igenis vannak problémák, amelyekkel foglalkozni kell, de amíg nem születik megoldás, élhetünk velük.

Mi a vallás szerepe egy szekuláris társadalomban? Van-e jövője?

Igen, szerintem van. Ausztráliában 2016-ban volt a legutóbbi népszámlálás. Az emberek 30 százaléka azt vallotta, nincs semmilyen vallási hovatartozása. Ez kis növekedés volt az előző arányhoz képest, de nagyon ünnepelték, és azt hangoztatták, hogy a vallás eltűnőben van. Az ausztrálok 66 százaléka még mindig vallásosnak tartja magát, de erről senki nem beszélt. Szerintem a vallásnak még mindig fontos szerepe van Ausztráliában. Az emberek különböző módon fejezik ki vallásosságukat, de nyilvánvalóan fontos része az életüknek.

Emellett a vallás hozzá is járul a szekuláris társadalom fenntartásához. Fókuszba helyezi a közösséget és családot, a templomok és istentiszteleti helyek fontos gyülekezőhelyek, az önkéntes munkák pedig nagyban hozzájárulnak a közösségek egészségéhez. Ugyanakkor az egyházak egyesületeket, iskolákat, egészségügyi és idősgondozó intézményeket hoznak létre, amelyek minden állampolgár jólétéhez hozzájárulnak. Úgy gondolom, az emberek megérzik, hogy más az életminőség is, ha hitre épül. A vallás tehát nemcsak abból áll, hogy drámaian előadom, hogy hinned kell Istenben, hanem gyakorlatban is megmutatom, mit jelent, hogyan fejeződik ki az Istenbe vetett hit.

Hol az egyéni szabadság határa? Azzal is érvelhetnénk, hogy egy asszisztált öngyilkosság vagy az azonos neműek házassága nem árt másoknak.

Az azonos neműek házassága 2017 óta legális Ausztráliában, nagy támogatottságot élvezett a bevezetése. A törvények tehát változnak. Sokan támogatták, akik nem feltétlenül lettek volna mellette, mert családtagokat, barátokat, gyerekeket, unokákat látnak felvállalni szexuális identitásukat. Jelentős kulturális változást tapasztaltunk. Akik ellene érveltek, nem azért tették, mert homofóbok lennének, ahogyan az eutanázia ellen érvelők sem szenvedéspártiak. Csupán aggódnak a társadalom egy alapvető intézményének megváltoztatása miatt, a házasság intézményéért vagy az orvos és páciens közötti kapcsolatért.

Az alapvető társadalmi és kulturális intézmények megváltoztatása előre nem látható, kiszámíthatatlan és nem kívánatos következményekkel járhat. Ausztráliában a házasság hanyatló intézmény, nagyon sokan a házasság nélküli együttélést választják. És hirtelen a házasság a közbeszéd középpontjába került. Én úgy tekintettem rá, hogy ez érdekes módon még hasznos is lehet, felélesztheti az érdeklődést a házasság iránt.

Az eutanáziáról pedig az emberek azt mondják, joguk van eldönteni a saját életükről, hogy mikor érjen véget, és joguk van arra is, hogy ebben egy orvos legyen mellettük. Bizonyos változások aggasztanak. Először is, amint a halál is kezelési opcióvá válik, ha az orvosok szándékosan megölhetik a pácienseiket, visszafordíthatatlanul megváltozik közöttük a kapcsolat. Emellett úgy vélem, hogy egy életről és halálról szóló elhatározás nem egy elszigetelten meghozott döntés, családtagokat, barátokat, rokonokat is érint, komoly következményei vannak.

Az öngyilkosság komoly probléma Ausztráliában. Azután kezdtem el foglalkozni a kérdéssel, hogy egy ismerősöm egy hotelben vetett véget az életének olyan szert használva, amelyet egy eutanázia mellett érvelő csoport segítségével szerzett be. Megfigyelte és betartotta az összes szabályt és módszert, amit ez a szervezet javasolt. A gond az, hogy senki sem tudta, hogy megteszi. A családja, a felesége, a barátai, akik éppen találkozni készültek vele. „Méltósággal meghalni” – ezt a kifejezést szokták használni. De ez nem méltóságteljes halál.

Úgy gondolom, ha megengedjük az embereknek, hogy szándékosan vessenek véget az életüknek orvosok segítségével, a kultúránkat szaggatjuk szét. Ha nem így lenne, miért aggasztana az öngyilkosság kérdése? Mert igenis aggódunk miatta, és ez is öngyilkosság. Azáltal, hogy megpróbáljuk normalizálni és a mindennapi élet részévé tenni, megváltoztatjuk a családdal, barátokkal, szomszédokkal, sőt a társadalomban elfoglalt helyünkkel kapcsolatos gondolkodásunkat is. Az emberi élet értékes. Valóban le akarunk mondani róla? Annyira fontos, hogy véget vethessünk az életnek, ha nehézzé válik? Úgy gondolom, ennek óriási kulturális hatása van, és ezért ellenzem. Nem a szenvedés mellett, hanem a kultúra mellett foglalok állást.

Hogyan tudna a társadalom segíteni a testileg vagy lelkileg szenvedőkön?

Orvosilag nem vagyok képesített, hogy erre válaszoljak. De palliatív kezelésre szakosodott orvosok mondták, hogy nagyon ritka az olyan eset, amikor nem enyhíthető a szenvedés – el kell fogadnom a szavukat ebben. Viszont megoldást jelenthet a közösség: az egyházak, az önkéntes szervezetek mind különféle módokon segíthetik a méltóság, az élet értelmének és céljának helyreállítását. Például létezik a méltóságterápia, amelyen önként vehetnek részt, akik úgy érzik, hogy nincs értelme az életüknek. Pszichológusok segítségével, tevékenységek egész sorával igyekszenek visszanyerni az élet értelmének, céljának érzetét.

A jogvédők azzal érvelnek, hogy szükségünk van az eutanáziára, mert meg kell adni a szabadságot az embereknek, hogy véget vethessenek a szenvedésüknek. De ezek a jogvédők csak a fájdalomra összpontosítanak, és azt már nem akarják figyelembe venni, hogy az esetek többségében az életcél elvesztése a probléma. Úgy vélem, éreztethetjük az emberekkel, hogy az életnek van értelme, de nem fogjuk tudni megtenni az eutanáziatörvény elfogadása előtt. És amiatt aggódom, hogy ha egyszer a törvényt elfogadják, átlépünk egy határt, ahonnan nincs visszaút.

Nem kellene a törvénynek olyan szigorúnak lennie, hogy az eutanázia csak a végső megoldás lehessen?

Mindig azt mondják, hogy a törvények szigorúak, és nem lehet visszaélni velük, de nézzünk meg olyan országokat, mint Hollandia és Belgium, ahol az eutanázia már régóta törvényes. Láthatjuk, hogy a jogosultak köre egyre bővül. Például miért kellene fél év helyett egy évet várnia valakinek elviselhetetlen fájdalmakkal, miért csak egy adott életkor fölött jogosultak rá, és a mentálisan szenvedőket miért zárják ki ebből? A jogosultság kategóriáit bármikor megkérdőjelezhetik és bővíthetik.

Az eutanáziát támogatók átlépnek egy határt azzal, hogy megpróbálnak Istent játszani?

Nem hiszem, hogy Istent akarnának játszani. Inkább figyelmen kívül akarják hagyni Istent. Személyes véleményem szerint azzal átlépnek egy határt. De nem vallási alapon érvelek az eutanázia ellen, mert a vallási érveket könnyű elvetni, és világi tanácsadói testületben dolgozom. De attól még hiszem, hogy az élet szent, Isten ajándéka, és az emberi élet szándékos megszakítása helytelen. Az orvosok gyógyszert adnak a fájdalom enyhítésére, amely végül halálhoz is vezethet. De nem ők adják be magát a halált okozó gyógyszert. Ha egyszer megengedjük az orvosoknak, hogy szándékosan öljenek, nagyon erős normákat hágunk át. Figyelmen kívül hagyjuk Istent és azt, hogy az ő kezében van az életünk.

Kiknek ajánlaná a könyveit?

Bárkinek, akit érdekelnek ezek a kérdések. Akiket érdekel a vallási meggyőződések szerepe a szekuláris demokráciában, akiket foglalkoztat, hogy a vallásnak van-e helye, és ha igen, milyen helye van a társadalomban. A tolerancia zsarnoksága egy esszésorozat a multikulturalizmusról és arról, hogyan élünk együtt egy ilyen sokszínű társadalomban, így érdekesnek találhatják azok, akik a sokszínű közösségek kérdéseivel foglalkoznak.

Peter Kurti a sydney-i Centre for Independent Studies Kultúra, jólét és civil társadalom program (Culture, Prosperity & Civil Society program) vezetője. Az ausztráliai Notre Dame Egyetem jogi karának címzetes docense, valamint a Charles Sturt Egyetem Ausztrál Kereszténység és Kultúra Központjának kutatója, a Royal Society of Arts tagja. Kolozsvári látogatása előtt az MCC Budapest Summit meghívottja volt. Kiadott könyveit ide kattintva tekinthetik meg az érdeklődők.