Zichó Viktor kerékpáros és hegymászó úgy döntött, keresztülteker a tálibok uralta Afganisztánon. Az útján minden volt: a sivatagtól a hóviharokig, a fegyveres kísérettől a majdnem fagyhalálig. Az magyarországi extrémsportoló 28 nap alatt szelte át a világ egyik legzordabb vidékét, kalandjáról a kolozsvári Planetariumban tartott beszámolót.

Van valami hajmeresztő abban az expedícióban, amit a komáromi extrém sportoló, Zichó Viktor bevállalt: átszelni Afganisztánt biciklivel a legnyugatibb pontjától a legkeletibb pontjáig. De nem először vágott neki ehhez hasonló kalandnak. Civilben elektromérnök volt, biztos munkahellyel, azonban 2018-ban radikális döntést hozott: az átlagember számára hátborzongató, számára viszont az álmai megvalósítását jelentő kalandokat választotta. Behódolt szenvedélyének, a bringázásnak, alpinizmusnak és fotózásnak, így veszi újra és újra nyakába a világot. Például tekert már 13 ezer kilométert Kőrösi Csoma Sándor szülőfalujától a sírjáig, a kolozsvári Planetariumban azonban idei afganisztáni útjáról mesélt.

Elmondása szerint nem volt ez egy túlfilozofált ötlet: 2019-ben volt először Afganisztánban, amikor Erdélyből bringázott Indiáig Körösi Csoma-útján. Már akkor eldöntötte, hogy egyszer visszamegy Afganisztánba is, és idén márciusban jött el az idő. És bár a médiából csak a kriminalitás ömlik az országról, őt mégis vonzotta, a maga veszélyeivel és tájaival együtt. Magyarországról vonattal és busszal ment biciklistől, majd az afgán határnál két óra alatt meg is kapta a vízumot. A bökkenő csak ezután jött: a rendőrőrsön közölték vele, hogy bizony az ország legnyugatibb pontjáig, a Namaksar-tóig kizárólag fegyveres kísérettel utazhat. Így történt, hogy a kerékpáros tekert elől, közvetlenül utána pedig fegyveres tálibok hajtottak autóval. Stílusos megérkezés.

Helyi furcsaságok, tálib vendégszeretet

A sós tónál tehát hivatalosan is elkezdődött az ország átszelése. Eleinte sivatagi körülmények voltak, így legkésőbb reggel hatkor indult útnak átlagban, hiszen nap közben 30-35 fokos forróság tombolt. Persze nem meglepő, hogy a helyieknek leesett az álluk, amikor a sivatag közepén látták a bicikliző fiatalembert, ezt persze szóvá is tették. De Viktor kiemelte, hogy soha nem voltak vele agresszívak, csupán kicsit űrlényként kezelték, megbámulták, rendszerint fotózkodni akartak vele.

Ellenben volt egy igencsak félelmetes tapasztalata. Hajnali ötkor arra kelt, hogy egy tálib férfi burrogtatja a motrát a sátra mellett, igazoltatni akarta. (Egyébként az igazoltatás a lehető legtermészetesebb dolog náluk, mindig megkérdezik, ki vagy, honnan jöttél, merre tartasz). Lapozgatta az útlevelét, majd néhány szót ledarált pásztu nyelven, a tálibok nyelvén, amit az extrémsportoló Google fordító segítségével próbált megfejteni. Az ötödik mondatánál elkezdett valami iszlám hittérítő szöveget nyomatni, legalább tízszer elismételte ugyanazt. „Nincs is jobb elfoglaltság annál, mint hajnali ötkor áttérni a muszlim hitre, igaz?” – jegyezte meg ironikusan Zichó. Addig-addig hajtogatta a tálib ezt a szöveget, ameddig a bringázó turista el nem ismételte utána. Magyarra lefordítva ennyit jelentett: „Isten nagy és az egyetlen, az ő prófétája Mohamed”.

Végül kiderült, hogy mégsem hittérítősdit játszott az igazoltató, hanem segíteni akart: tudja, hogy vannak nem túl elnéző tálibok is, akik, ha megtudják, hogy Viktor keresztény, nagy baja származhat belőle. De ha elmormolja a bűvös muszlim mondatot, akkor nem eshet bántódása. És ez tényleg működik, le is tesztelte. Más igazoltatás alkalmával sem akadtak problémák: „rendszerint jófejek voltak, sőt sokszor meghívtak teára és ebédre is” – idézte fel. Sokszor bekopogtatott helyiek házába, ahol szállást kért, és a legtöbbször örömmel adtak is neki, sőt jól meg is etették. Mindig mindenki kenyeret és lepényfajtákat kínált neki, ritkább esetben kapott mellé joghurtot, rizset, néha egy kis zöldséget. Amikor az ottaniak meghallották, hogy otthon, Európában akkor eszik húst, amikor csak akar, azt a következtetést vonták le, hogy Viktor biztosan nagyon gazdag. Hiszen Afganisztánban csak ünnepnapokon kerül hús az asztalra.

A 28 napos biciklizés alatt megesett olyan is, hogy a drónja berepült egy ház udvarára, ahonnan csak SD-kártya nélkül került vissza hozzá, mivel a szerkentyűvel játszadozó gyerekek elcsórták. Később visszakapta, de csak egy helyi tolmácsolása segítségével. Az egész expedíció folyamán csupán egyetlen egy nővel beszélt, vele is csak néhány mondatot. Ez csodaszámba megy errefelé, hiszen egyszerűen lehetetlen nőket egyáltalán látni is az utcán, nemhogy társalogni velük. Amikor vendégségben volt, akkor is el voltak bújtatva. Már-már rémisztőnek tűnhet ez a kultúra, de számukra ez a természetes.

Bringázni a világ egyik legnehezebben bringázható terepén

A helyiekkel való interakciói azonban csak kiegészítői annak a kalandnak, amit bevállalt. A bringázás kétségkívül a szenvedélye, már gyerekkora óta. Már sok százezer kilométert tett meg vele, és nem volt kérdés, hogy Afganisztánba is hű társként állja a próbákat. Merthogy próbatételek voltak dögivel. Átszelni egy országot széltében nagyon merész vállalás, de nem annyira, hogy Zichó Viktort megállítsa. Biciklizett 35 fokban a sivatagban, porviharban, fűcsomós, nyílt mezőkön, árvízben és -18 fokos hóviharban is.  A havazás nagyon megnehezítette az útját, napi száz-százötven kilométer helyett csak hatvanat tudott haladni. Éjszaka könnyebb volt bringázni, mivel akkor már megdermedt a frissen hullott hó. Volt, ahol már tolni se tudta a bicajt, háton kellett cipelje. Az ország leghidegebb régiójába érve, Bámiján tartományban kővé szilárdult a latyak és a sár a biciklin, így jégcsákánnyal próbálta leütni róla. Olyan is volt, hogy reggel -18 fokban tekert, de „délben már csak -12 volt, jóval kellemesebb volt, pláne, hogy csak úgy repült a süvítő hátszél segítségével”.

Mentőhelikopter készenlétben

Az egyik legkeményebb része az expedíciónak mégiscsak akkor volt, amikor a hidegtől nem érezte a lábujjait napokon keresztül. Ennek az előzménye az, hogy amikor egy 3800 méteres hágóra ment éppen, iszonyatosan sütött a nap, de közben minden lépésénél beszakadt térdig a hó. Egy idő után a bakancsa felülről is megtelt hóval, teljesen átfázott a lába, de ment tovább. 4000 méter magasságban nem már nem tudta egyik lábát a másik után tenni, ekkor letette a bringát és nagy kínszenvedés közepette felállította a sátrat. Délután ötkör már bent volt a hálózsákban, de végtelen gyengeség fogta el: nem tudott sem megfordulni, se enni, inni. Érezte, hogy baj van. Műholdon keresztül jelzést adott, hogy szeretné, ha kimentenék mentőhelikopterrel, mivel mozgásképtelen, és ha itt marad 4000 méteren, egyszerűen megfagy.

Már csak egyetlen mondatába került volna, és repültek volna utána helikopterrel, de csak annyit mondott: Még ne, hátha javul a helyzet. Éjjel tizenegykor végre tudott enni és inni valamit, és biztató volt az is, hogy utána rögtön el is tudott aludni. Hajnali négykor felébredt, jobban volt, és azonnal el is indult, hogy átkeljen a hágón. A vele szembejövő emberek figyelmeztették, hogy derékig ér a hó, így belátta: nincs értelme tovább menni, vissza kell fordulni a faluba. Egy nagy evés és egy jó pihenés után sem érezte a lábujjait, így még melegebb helyre ereszkedett. Itt sem melegedett fel a lába, orvosokkal konzultált, akik elmondták, hogy szerencsés, mert megmaradnak a lábujjai, sőt érezni is fogja őket, de csak pár hét, vagy akár egy hónap pihenés után.

Bár nehéz ilyenkor az egót félretenni, de meghozta azt a döntést, hogy Afganisztánba hagyja a bringáját, hazamegy Magyarországra, majd kis idő múlva folytatja a kalandot. Másfél hónap után felgyógyulva folytatja útját tovább. Mindössze két napig. Ekkor ugyanis balesetet szenvedett: összeütközött egy motorossal, telibe kapta, kórház lett a vége. Az orvos közölte vele, hogy nem tört el a lába, viszont egy hetet pihennie kéne. Viktor „komolyan vette az orvos javaslatát”, pihent is egy napot, majd tekert tovább.  

Csúcs nélkül is diadalt aratni

Számtalan kihívás és megpróbáltatás után végre közeledett Afganisztán legkeletibb pontjához. Az utolsó 15 kilométeren már csak gyalogolt a vadonban, hiszen biciklivel képtelenség volt hajtani. És bár megérkezett a legkeletibb ponthoz, de még meg kellett volna másznia a hegyet, szó szerint a csúcson akarta abbahagyni. Majd eszébe jutott egy saját magának tett ígérete: 2022-ben Pakisztánban a halál torkában volt, ekkor fogadta meg, hogy soha többet nem szólózik majd. Azaz nem indul neki teljesen egyedül, minden segítség nélkül egyetlen hegynek sem. Így nyugtázta magában, hogy így is gyönyörű teljesítmény van mögötte: átszelte bringával Afganisztánt, a világ talán legnehezebben bringázható terepét.

„Ezzel bebizonyosodik az, hogy a bringád bárhová elvisz, legyen az egy ország átszelése, vagy azon túl. De lehet csak a szomszéd város vagy falu, akár a munkahelyetek vagy a suli. Teljesen mindegy, mi a célpont, elvisz. Ha bringázol és a fenntarható közlekedésformát választod, nemcsak a környezetedért teszel, nemcsak a jövőért teszel, hanem a saját egészségedért is, mert mi mindannyian mozgásra születtünk” – zárta gondolatait az extrémsportoló.