Rakonczay Gábor a kockázatvállalás nagybetűs példája. Volt már a halál torkában, mégis újra és újra nekivágott annak, amit más lehetetlennek tartott. A világon elsőként szelte át kenuval az Atlanti-óceánt, méghozzá kétszer tette ezt meg. Jócskán a határait feszegette, azonban tizennyolc év extrém sport után most végleg pontot tett ennek az életszakasznak a végére. És hogy mi a legnagyobb tanulsága ennyi életveszélyes expedíciónak? Az emberi élet borzasztóan rövid, nincs idő álmodozni, cselekedni kell, de azonnal!

– A tizennyolc évnyi extrém sportolói múltad tökéletesen alátámasztja, hogy piszkosul adrenalinfüggő vagy. Ha gyerekkorodban valaki azt mondta, hogy valamit nem szabad vagy éppen képtelenség megcsinálni, számodra egyértelmű volt, hogy mégis megcsinálod?

– Szerintem jó visszajelzés, ha azt mondják, „ez nem fog működni”, mert akkor biztos valami rendkívülit fogsz csinálni. Amikor láttam, hogy a környezetem nagyon lelkesedik valami iránt, akkor dobtam az ötletet, ha viszont kiakadt a környezet, akkor tudtam, hogy jó úton vagyok. Ha nincs kitaposva előtted az út, vagy nem csináltad még, akkor sokkal kreatívabbnak kell lenni. Rengeteg mindent kell kitalálnod, tehát biztos, hogy fejlődni fogsz. Ha ma is azt csinálod, amit tegnap, megállsz a fejlődésben.

– Ha nem egy hétgyerekes család legnagyobb gyereke lennél, akkor ugyanilyen motivációkkal rendelkeztél volna?

– Biztos kellett ez is hozzá, mert a többi tesóm nem csinál ilyesmit. Nekem ideális volt, hogy hagyták, hogy kitaláljam magamnak, megszervezzem. Talán összesen kétszer mondták azt otthon, hogy ezt azért így mégse kellene csinálni, pályaválasztással kapcsolatos dolgok voltak ezek, nem is léptem meg őket. Én nagyon kis öntudatos gyerkőc voltam, így pontosan tudtam, mit akarok csinálni. Csak sérülést okozott volna, ha valaki azt mondja, hogy itt a játszótér és csak ezen belül lehet mozogni.  

– Miért vette fejébe a kicsi Gábor, hogy ő márpedig elmegy világgá? Akkor mi hajtott?

– Az érdekelt mindig, hogy van ez a bolygó, és akkor nagyon fura, hogy itt lakunk ebben a faluban, és nem megyünk tovább. Rengeteg felfedezős könyvet olvastam, és egyszerűen iszonyatosan izgalmas volt az, amikor még nem volt megrajzolva a térképnek a vége. De volt, aki elment odáig, majd megrajzolta a térképet. Engem mindig az érdekelt, mi az, amit lehetőleg soha senki nem csinált még előttem.

– Szoktad említeni, hogy a legfélelmetesebb, konkrétan halálközeli élményed a 2012-es óceánátkelésen volt, amikor azt hitted, véged, két perced volt hátra. Ehhez képest az utolsó expedícióhoz sokkal tudatosabban álltál hozzá. Mi volt mégis a legrémisztőbb ezúttal?

– Pontosan tudtam, hogy fel fog borulni a hajó, és mégis visszamentem oda. Ez pont olyan, mintha megharapott volna a kutya, vagy egy nagy balesetet szenvedtem volna, mégis szándékosan visszamegyek. Az ember általában ösztönösen kerüli az ilyen helyzeteket, ahol már megégette egyszer magát. Viszont az első átkenuzásom óta eltelt tizenkét év, és nem csökkent bennem annak a vágya és a terhe, hogy újra megcsináljam, tudatosabban.

Megtanultam vele együtt élni, de cipeltem magammal, viszont most már le lehet tenni. Életviteli befektetés szempontjából jobb visszamenni az ilyen helyzetekbe, akármilyen félelmetes is. Két évembe, csomó-csomó pénzbe és energiába került ez a projekt, de legalább le tudtam tenni. Sokkal könnyebb két éven át szembenézni vele és kockáztatni miatta, minthogy ötven évig cipeljem tovább.

– Az előadásod alatt fél mondatban megemlítetted, hogy te nem hiszel a csodákban. De mégis milyen erő vezérel azon kívül, amit te meg tudsz tenni? Lehet ez sors, univerzum, Isten, vagy csak és kizárólag a te erőbefektetésed.

– Az embernek van egy sorsa, amin haladnia kell. A szabad akarata abban nyilvánul meg, hogy ezen az úton tud-e menni, milyen állapotban tud menni, és meddig tud eljutni. Ez nem egy klasszikus istenhit, de azt gondolom, hogy van Isten, és szerintem elszórakozik néha azon, hogy nyűglődünk itt a Földön. De lehet érezni a jelenlétét, amikor ilyen abszurd helyen vagy, mint az óceán. Biztos jót mosolygott azon, hogy megint kimentem egyedül az óceánra.

Inkább a sorsban hiszek: menni kell, csinálni kell. Az egész emberiségnek van sorsa, és abban mi, egyenként nagyon fontos elem vagyunk, nélkülünk nem lenne értelme és lényege. Kell a múltbéli emberek küzdése, de az utánunk lévőknek is, őket pedig mi kapcsoljuk össze. Így sokkal többről van szó, mint arról, én milyen nagy dolgokat vittem véghez. Az egész rendszerben kell megtalálni a helyemet.

– Nagyon sokszor emeled ki azt, hogy ezek az extrém helyzetek főként azt tanították meg neked, hogy az élet véges, éppen ezért nincs halogatni való idő, csinálni kell. Ezzel teljesen szembe megy az unatkozásnak a fogalma. Te szoktál-e, tudsz-e, szeretnél-e unatkozni?

– Legalább harminc éve unatkoztam utoljára. Van egy-két ilyen emlékem, amikor uncsi volt az óra az iskolában, vagy a távolsági busz elment az orrom előtt, és akkor várni kellett negyven percet. Szerintem annyira kínosan rövid az emberi létezés, annyira kiakasztóan rövid, hogy nem lehet unatkozni. Ha lenne egy nap ötven órám, az is nagyon kevés lenne. És nem azért, mert éjjel-nappal csinálok valamit, mert én is napokig el tudnék ücsörögni.

Épp ezért szerintem nem unalom van, hanem van, amikor lassabban telik az idő. De olyan, hogy unalmas lenne, olyan nincs. Én a jelennek élek, hiszek abban, hogy csinálni kell, és még így is szelektálnom kell a programok között, mert nem jutna mindenre fizikálisan időm. Másnak pedig van tévéje, és van ideje nézni is.

– Az egyik interjúdban azt mondtad, hogy pontot kellett tenned az extrém kalandok végére, mert szeretnél egyszer ezekről mesélni az unokáidnak. Ha a gyereked vagy az unokád előállna azzal, hogy ő is fejest ugrik az extrém sport világában és felállít néhány világrekordot, hogy viszonyulnál a helyzethez?

– Hogyha valakit lehet támogatni az útjában, akkor azt támogatni kell. Akadályozni biztos nem szabad. Egy ilyen pályát nem lehet rövid ideig és veszélytelenül csinálni, és félig csinálni sem lehet. Én az elmúlt tizennyolc évben mindent alárendeltem ennek. Amikor döntenem kellett bármiben, mindig a projekt mellett döntöttem, így kitermelte ezeket az utakat. Éppen ezért is akarom abbahagyni, mert látom, hova vezet. Muszáj kiszállni belőle.

Ha a környezetemben lesz gyerek vagy bárki, aki ilyesmit szeretne csinálni, akkor nyilván nagyon-nagyon sokat tudnék neki segíteni. Amit én átéltem, megtapasztaltam, kezdve a szponzorszerzéstől, a hajóépítésen át, azon keresztül, hogy egy krízist hogyan kell túlélni, egy kiakadt csapattagot hogyan kell kezelni, ez egy értékes tudás, amit tovább lehetne adni. Én biztos nem beszélnék le senkit.

– Biztosan te is hallottál már olyat vissza, vagy írták már a te posztjaid alá is, hogy minek mentél oda, hogy lehetsz ekkora felelőtlen, teljesen elmebeteg vagy, hogy egyedül hajókázol az óceánon. Mit szólsz ezekhez a hozzászólásokhoz?

– Mindenki a saját valóságát nézi, a saját eddigi életén keresztül. Mindenkin olyan szemüveg van, amit eddig összeszedett, amit eddig látott, és ha nincs abban a színtartományban, amiben én vagyok, az értelmetlen neki. De ez fordítva is igaz. Én mindig magamnak dolgoztam, alkottam, vállalkoztam, éppen ezért számomra felfoghatatlan, hogy emberek ülnek egy székben nyolc órán keresztül minden nap, ráadásul úgy, hogy megmondják nekik, mit kell csinálni. Nekem ez teljesen értelmezhetetlen, nekik pedig az a felfoghatatlan, miért megy valaki az óceánra és kockáztatja az életét. Régen zavart, most már nem. Nagyon sokfélék vagyunk, és néha találkozunk úgy is, hogy nem értünk egyet valamiben.

Az a fura, hogy én nemhogy nem kommenteltem még soha senkinek semmi negatívat, hanem még pozitívat sem írtam. Engem annyira nem hoz lázba ez az egész, nekem hatalmas krízis az, hogy már megint eltelt egy hónap, és valamit fel kéne tenni a social felületekre.

– És a rád zúduló szeretetáradattal hogy állsz?

– Iszonyatosan megható, hogy ennyi ember követte az utolsó expedíciót is, de nem értem, hogy miért követte. Tényleg elképesztő, mennyi szeretetet kaptam és mennyi kabala tárgyat, otthon már egy egész szekrény tele van velük. A múltkor kaptam egy tojást, amire a horoszkópomnak a csillagállásai voltak ráfestve kézzel, és látszólag harminc órát eltöltött vele egy művész. Persze azért elgondolkodtam rajta, hogy honnan tudta meg a horoszkópom. De teljesen precíz, megnéztem.

– Határozottan és tudatosan mondogatod magadnak, hogy te száz évet szeretnél élni, és most már növelted is ennek a valószínűségét. Mihez kezdenél azzal a plusz ötven évvel, ami még előtted van? Azon kívül, hogy ultrafutásra koncentrálsz, előadásokat tartasz és tovább gyűjtögeted a kabalákat?

– Van egy elég precíz tervem, ami a következő húsz évre megadja az elfoglaltságot. Ez teljesen irreális és jelenleg körülbelül lehetetlen is, úgyhogy ez kellően izgalmas, ezzel most elleszek. Amikor érlelődött bennem, hogy előbb-utóbb abba kéne hagyni az extrém sportot, közben már jött ez az ötlet, hogy mit lehetne még csinálni. Úgyhogy nem hiszem, hogy nyolcvanévesen nagyon passzív ember leszek.

– Akkor sem fogsz unatkozni.

– Nem, biztos nem. Tudok én két hónapig egy apró kenuban ülni, és tudok nyugis és türelmes is lenni, de csak akkor, ha az vezet valahova. Szóval nem, nem fogom magam nyugdíjazni, az biztos.