Nászút a tengerparton? Ugyan! A székelyföldi Tóth házaspár inkább jégcsákányt ragadott, és Kirgizisztán felé vette az irányt, hogy meghódítsa a 7134 méteres Lenin-csúcsot. A RideEffect hívta meg őket a kolozsvári Planetariumba, hogy minél több emberhez eljusson üzenetük: merni kell nagyot álmodni, és tenni is érte! Egy kaland, ami legalább annyira szól a hegyek szeretetéről, mint a házasságuk erejéről.

Ha azt mondom, nászút, a legtöbben egy boldog házaspárra gondolnak, akik gondtalanul, mindenféle kihívás nélkül süttetik a hasukat és koktélozgatnak egy egzotikus tengerparton. Azonban Tóth Miklós és Tóth-Timár Kincső – hátat fordítva a sztereotípiáknak – útnak indult a közép-ázsiai Kirgizisztánba hegyet mászni. A cél a 7134 méter magas Lenin-csúcs (ma Ibn Szína-csúcs) volt, a Pamír-hegységben. És talán ez így egészen extrémen hangzik, de aki ismeri Tóthékat, tudja: szinte természetes, hogy ők nekivágtak a havas tájnak, hiszen imádják a hegyeket. Mindketten szenvedélyesen, életvitelszerűen sportolnak, erdőmérnökök, hegyimentők, járnak sziklát mászni, egyszóval szeretnek mindent, ami alpinizmus. Kincső emellett cserkész segédtiszt és kiképző, síoktató, önkéntes a Salvatore elsősegélynyújtó egyesületnél és sepsiszentgyörgyi SMURD-nál. Ezenfelül szeretik, őrzik, és élik is a mindennapjaikban a magyar népi kultúrát, Miklós brácsán és nagybőgőn is játszik.

Visszatérve az rendkívüli mézeshetekre: maga a mászás ötlete egy önkéntes hegyimentő kollégájuktól érkezett, aki nemrég volt a Manaszlun, de sajnos hóvihar miatt nem tudta megmászni. Ő ajánlotta a Lenin-csúcsot, mivel véleménye szerint technikailag egyszerűbb, mint a többi 7000 méteres, így kezdésnek pont megfelelne. És hogy miért éppen nászútként választották?  A válasz egyszerű: az anyagiak miatt ez tűnt a legideálisabb lehetőségnek a 7000-sek világában.  Így felpakolták a 17 és 20 kg-os hátizsákjaikat, és elindultak Kirgizisztánba. Persze ez a csomagolás nagyon egyszerűnek hangozhat, de nagyon alaposan végig kellett gondolni, milyen felszereléseket és ruhákat visznek, hogy kellőképpen meleget tartson, mégse legyen túl nehéz. Ezt a pontos számításokat igénylő, aprólékos munkát, a hellyel való spórlást Kincső Miklósra hagyta. Reggel hat óráig tartó csomag-méricskélés után repülőre ültek, majd 24 óra leforgása alatt meg is érkeztek a 3600 méteren lévő alaptáborba.

Edzeni: testet, elmét, hozzátartozókat

A hegymászással együtt járó, sokszor kegyetlen kihívások előtt nézzük, hogyan kell egy ehhez hasonló kalandra készülni. A Tóth házaspár fizikailag is rágyúrt a nászútjukra, bár az alapkondíciójuk már adott volt, sportos életmódjuknak köszönhetően. Több mint fél évig jártak edzőterembe, erőnléti gyakorlatokat végeztek, Kincső futott is rendszeresen. Miklós arra is figyelt külön a teremben, hogy kizárólag az orrán lélegezzen, hiszen fent a hegyen sem ajánlott szájon keresztül lélegezni, mert nagyon hamar lehűl az ember. Ami pedig a mentális edzést illeti, a feleség elmondta: „Ezt úgy kell elképzelni, mint egy életből hozott csomagot. Mindketten jövünk-megyünk, mászunk, sízünk, a sport abszolút beleszőtte magát az életünkbe. A mindennapok kisebb mentális megküzdései segítenek edzeni az elménket. Kirgizisztán előtt voltunk már az olasz Alpokban, ahol megmásztunk tíz darab 4500 méter fölötti csúcsot, ezzel is edzettük magunkat mentálisan, ezért gondoltuk, hogy bevállaljuk ezt a 7000-es csúcsot is”.

A saját fizikai és mentális tréningjük mellett a környezetüket is fel kellett készítsék arra lelkileg, hogy márpedig ők kemény fába vágják a fejszéjüket az esküvő után. Vagy kemény gleccserbe a csákányukat? Miklós a leglazábban közölte: „Édesanyámnak el se mondtam, csak annyit, hogy újra az olasz Alpokba megyünk, túrázgatunk. Csak hogy ne kapjon agyvérzést, mire hazaérünk”. Az anyukával ellentétben a férj apukája és a feleség szülei is tudtak az expedícióról, WiFi-n keresztül tudtak velük kommunikálni a mászás során – az alaptáborban ingyenesen, és az 1-es táborban (4400 m) fizetősen.

Irány a csúcs!

Ahogy említettem, 3600 méterről indultak, és végigjárták az akklimatizációs köröket, hogy alkalmazkodni tudjon a testük a körülményekhez. Bár mindketten bírták tartani a tempót, az olvadás miatt néha Kincsőnek elég nehéz dolga volt: „Mivel nem vagyok túl magas, a lábaim se hosszúak, egy-egy szakadéknál Miklós segített átugrani. Féltem, hogy visszacsúszok, beleesek, ezért minden egyes ugráskor nyújtottam a botomat, a férjem pedig áthúzott a botomnál fogva. Nagyon fontos volt számomra nőként az ő jelenléte” – vallotta be a feleség.

Ami az evés-ivást illeti, különböző magokat, liofilizált, azaz fagyasztott, szárított ételeket fogyasztottak, az alaptáborban vehettek gázpalackot, amiben forralták a vizet, a jeget olvasztották, azt itták. Hegymászó barátjuk tanácsára pedig vízfertőtlenítő tablettát is vittek, hiszen meglepetésszerűen található mindenfelé emberi ürülék. Az akklimatizáció az ő esetükben úgy nyilvánult meg, hogy éjszaka nagyon fájt a fejük és arra ébredtek a sátorban, hogy légszomjuk van. Emellett „aludni lehetett, pihenni nem”, szóval ilyenkor még frusztráltabbá válik az ember. Általában éjszaka kettőkor indultak útnak, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, ekkor nagyon nehezen haladtak, szinte csiga tempóban, és mivel annyira nehezen kaptak oxigént, minden egyes lépéskor kétszer lélegeztek ki és be.

Megmászták a Razdelnaya-csúcsot, így Kincső 6148 méter magasra vitte fel a Romániai Magyar Cserkészszövetségük címerét és a sepsiszentgyörgyi 14-es dr. Kovács Sándor cserkészcsapatét. A tervek szerint a Lenin-csúcsig is felvitte volna a zászlót, de erre ezúttal nem volt lehetőségük. A csúcstámadásra kellőképpen rákészültek, azonban az időjárás nyújtotta körülmények nem kedveztek nekik: iszonyatosan fújt a szél, ezt pedig nem lehet kivédeni. Háromszor próbáltak nekirugaszkodni a csúcsnak, mégis mind a háromszor visszafordultak.

Csontig hatolt a szél, teljesen átfagytak, így egyszerűen képtelenek voltak tovább menni. Véleményük szerint nem érte volna meg bármelyikük egészségét, netán a kettejük jövőjét kockáztatni. „Ott csúszik el minden, amikor bejön az egó. Ha visszajövök, mit mondok a népnek? Annyit készültem, annyit fizettem, nehogy már ne jussak el a célig!” – magyarázza Kincső a belső vívódásokat, azonban ők alázattal álltak ehhez a helyzethez, azt kellett erősíteni magukban, hogy „van ilyen, és kész! Ha ennyit engedett a hegy és a Fennvaló, akkor ennyit teljesítünk”.

A hegymászás mint párkapcsolati terápia

Ha már nászút, feltették a fiatal házaspárnak azt a kérdést is a közönség soraiból, hogy milyen ezt a kalandot a pároddal megosztani. Lendületet adott a kapcsolatnak vagy nehezítette azt?

„Nekünk már eleve olyan kapcsolatunk volt a mászás előtt, amin nem lehetett erősíteni. Élményként fogtuk fel, és legalább tudjuk, hogy ezt is megbírjuk” – mondta Miklós, majd folytatta: „fáradt, feszült helyzeteket kell megoldani, ekkor derül ki, hogy megbízol-e a férfiban, vagy elég türelmes vagy-e a nővel”. Kincső szerint „ha ezt túlélitek, akkor több mint valószínű, hogy örökre együtt maradtok”.

És hogy mit csináltak volna másképp? Talán vittek volna magukkal egy kis szalonnát és kolbászt, azt talán Miklós gyomra is jobban megemésztette volna, mint a szárított kaját. És bár voltak olyan megpróbáltatással teli pillanatok, amikor mindketten megkérdezték maguktól, miért „a szenvedést választották? Miért nem az Adriai-tengert?”, nem választanának utólag sem más nászutas célpontot.

Ők a jég hátán is megélnek együtt. Szó szerint.

(RideEffect fotók: BlinkMedia/Serar Szabolcs)