Érettségi után egyetemre ment, Kolozsváron tanult közgazdaságtant – ezzel a kijelentéssel eddig sok erdélyi fiatal rezonálhat, ám Székelyek Magyarországon című sorozatom utolsó alanyának az élete olyan ívvel folytatódott ezután, amiről szinte mindenki csak álmodik. Sikeres üzletember lett, vállalkozó, aki médiabirodalmakat értékesített, pályázatokat írt és nyert meg több cégnek, már egészen fiatalon, egyetemistaként. Pedig Szabó András egyszerű KMDSZ-es diákként vágott neki a nagybetűs életnek, csupán annyi különbséggel, hogy a szembejövő lehetőségeket akkor is megragadta, ha fogalma sem volt, miről szólnak, mit jelentenek. Meggyőződése, hogy az önmegvalósítás kulcsa a lehetőségek megragadásában és a bátorságban rejlik, a szünet nélküli tanulás, vagyis az elméleti tudás vakmerőség hiányában ritkán formálhatja az álmokat valósággá. Munkahelyén találkoztunk, ahol az egyetemről, Kolozsvárról, a diákszervezetek fontosságáról, önérvényesítésről, honvágyról és sikerről beszélgettünk.

Ha az erdélyi újságíró Magyarországon tartózkodik, Magyarországról ír. Természetesen azt is úgy, hogy a hazaiak is ismerősnek találják. Ezért indítottuk el a Székelyek Magyarországon című sorozatunkat, amelyben különféle, Erdélyből vagy Székelyföldről származó közösségeket, vállalkozókat, művészeket mutattunk be. Kíváncsiak voltunk, miként bontakozik ki a székely furfang idegenben, és az is érdekelt, hogyan boldogulnak földijeink a határokon túl.

– Erdélyből Budapestre vezetett az utad, onnan pedig egészen Chicagóig meneteltél. Tanultál és dolgoztál, dolgoztál és tanultál, ennek köszönheted, hogy alig 40 évesen sikeres üzletemberként vagy jelen nem csupán a romániai és magyarországi üzleti szférában, hanem a nemzetköziben is. Miként emlékszel vissza a fiatalkorodra? Volt olyan mozzanata, amiről biztosan tudod, hogy elősegítette a későbbi sikereidet?

– Maros megyéből, Vámosgálfalváról származom. A szomszédos Szászbogács már szász falu, tehát a környék, ahonnan érkezem, vegyes identitású, békességben élnek ott egymással a magyarok, a románok és a szászok. Éppen ezért nem is tartom magam székelynek. A nyolcvanas évek elején születtem, nyolcéves voltam a rendszerváltáskor, ami a mi családunk életében jelentősebb változást hozott, mint másokéban. Édesapám lett Vámosgálfalva polgármestere, amit mindig azzal magyarázott, hogy ő volt az egyedüli, akinek felsőfokú végzettsége volt, ezért esett rá a választás. Édesanyám Szászcsávásról származik, ahova kulturálisan nagyon szoroson kötődőm, nagyapám a szászcsávási többszólamú kórusban, vagy ahogy ott hívják a „dalárdában” énekelt; az esküvőnkön is a szászcsávási cigányok zenéltek. Kulturálisan Küküllő mentéhez és Mezőséghez tartozom és ez büszkeséggel tölt el.

Tehát a vad demokráciát mi úgy éltük meg a viharos kilencvenes évek elején, hogy édesapám hirtelen polgármester lett, és ez tagadhatatlanul lehetőségeket nyitott meg az életemben. Főként azért, mert ennek köszönhetően sok érdekes emberrel és hellyel találkoztam már nagyon korán. Emellett nagynéném egy skót férfihoz ment feleségül, így a családban ünnepnapok alkalmával az angol lett a hivatalos nyelvünk. Elég korán, már gyerekkoromban megtanultam angolul ezen családi kötödések miatt, és biztos vagyok benne, hogy a nyelvtudásomnak is köszönhetem a „szerencsémet”.

A fiatalkoromat ez a kettősség határozta meg. Egyrészt az „újkort” átjáró érzés, ami „a kilencvenes években magyarnak lenni Erdélyben” tudatból bontakozott ki, és másrészt vegyült azzal a szabadságérzettel, ami nagybátyám révén alakult ki, hiszen megnyitotta előttünk a nyugatot, így nemzetközi közegek is kitárultak előttem. Ennek kapcsán beleivódott az életembe a kulturális változatosság, máig otthonosan érzem magam olyan élethelyzetekben is, amikor úgy kell együttműködnöm, hogy körülöttem mindenki különféle nemzetből, kultúrából származik.

– Visszatekintve miként látod, nagy szerepe volt a sikereidben az iskola- és egyetemválasztásodnak? A tanulás vagy inkább a kapcsolataid és a „szerencse” segített a haladásban?

– Középiskolás koromig Maros megyében éltem, a marosvásárhelyi Papiuban érettségiztem, akkor még létezett ott magyar osztály, és nem is akármilyen. Ez az időszak az „emberré vállásomban” határozottan nagyon fontos szerepet töltött be, középiskolás tanáraimnak nagyon sokat köszönhetek, nagyon szívesen gondolok vissza erre az időszakra, továbbra is aktívan próbálom a kapcsolatot tartani az akkori osztálytársaimmal. Az egyetemet a kolozsvári BBTE-n végeztem. Nagyjából 2006 óta élek Budapesten, ekkor fejeztem be a felsőfokú tanulmányaimat, de a költözésem után sok helyen megfordultam. Kicsit úgy tudom meghatározni, hogy a szülőhelyem továbbra is az életem egyik középpontja maradt, Budapest pedig a bázisom, munkahelyem pedig Közép-Európa.

Egyetemen klasszikus közgazdaságtant tanultam, de a sikereimben nem feltétlenül a tanulmányaim játszottak nagy szerepet, hanem főként az egyetem mellett végzett diáktevékenységem. A barátaimmal a Kolozsvári Magyar Diákszövetséget „igazgattuk”, akkor vált a KMDSZ azzá a szövetséggé, amelynek ma is ismerjük. Akkoriban a külügy szekcióban tevékenykedtem, a külföldi szervezetekkel tartottam a kapcsolatot, eltökélt célunk volt nemzetközi pályázatot nyerni. És sikerült is: megnyertük az első külföldi pályázatot, és a befolyt összegből megszerveztük a Szejkei Diáktalálkozót. Eseményeket szerveztünk, illetve néhány diákkori barátommal a RegioConsult létrehozásán ügyködtünk, ami azóta is létezik. EU-s pályázatok lehívásával foglalkozik. Büszkeséggel tölt el, hogy ez a cég most már 20 éves múltra tekint vissza, az első nyertes pályázatát még én magam írtam, ha jól emlékszem. A RegioConsultos időszakból életreszóló barátságok születtek, ezért is vált ez egy fontos ponttá az életemben.

Emellett esettanulmány versenyekre jártunk pár diáktársammal, de őszintén leginkább a „szellemi bulik” miatt, akkoriban sikerült az első nemzetközi sikereket elérni. Ez alapozta meg a Gazdasági Tanácsadó Klub (GTK) létrehozását, ami azóta szintén komoly szervezetté nőtt, és a jelenlegi tagok nagyon kedvesen tiszteletbeli Almuni taggá avattak bennünket.

A pályázatíró tevékenységemet a KMDSZ-ben ugyancsak gyakoroltam, illetve különféle civil szervezeteknek és cégeknek is dolgoztam már az egyetemi éveim alatt. 2005 körül sikerült az első 1 millió eurós pályázatot megnyernünk, ami akkor hatalmas sikernek számított. Viszont akkor éreztem, hogy számomra kötött pályát jelent a pályázatírás. Akkortájt gyakorlatilag levadászott egy magyarországi tanácsadó cég, amely befektetési tanácsadással és későbbiekben kockázati befektetési alap kezeléssel foglalkozott. Amikor csatlakoztam, még az volt a szándékuk, hogy Romániában nyitnak irodát. A cél az volt, hogy néhány évet Budapesten tanulok, majd visszaérkezve Romániába, megalapozzuk a tevékenységünket ott is, de valahogy mégis Budapesten ragadtam.

Kezdetben tanácsadóként dolgoztam a régió egyik legnagyobb média produkciós cégének, a Paprika Latinonak. A cég néhai tulajdonosa, aki erős erdélyi kötődéssel bírt, felajánlotta, hogy üljek át a másik oldalra, és segítsek neki előkészíteni a vállalkozást egy nagy befektető bevonzására. Nagy nemzetközi tervei voltak, így a tanácsadói teendőimet menedzsment feladatokra váltottam, és rövid időn belül a Paprika vezérigazgatója, ügyvezetője lettem.

–Lenyűgöző ez a lineáris fejlődés az életedben! Azért ahhoz is nagy bátorság kell, hogy az ember a lehetőségekre igennel merjen válaszolni. Még akkor is, ha a döntés egyébként rizikósnak tűnik. Tehát a pályázatírást a médiára cserélted, mi következett ezután?

– A Paprika akkortájt még csak három országban működött, rövid időn belül 7 országba terjeszkedtünk, még Costa Ricán is működtettünk egy kirendeltséget. Innen kezdődött egy nagyságrendileg 10 éves karrierem a médiában. Miután a Paprika rohamos fejlődésnek indult, eladtuk egy nagy svéd tőzsdei cégnek. Ezt követően átültem az anyacéghez, a Viasat Magyarország vezérigazgatója lettem, egészen addig, míg el nem adtuk azt is a Sony Paramount Picturesnek. Kialakult egy minta, általában cégek eladása, vásárlása váltotta ki a nagyobb személyes váltásokat az életemben. Ekkor két lehetőséggel találtam szemben magam: mehettem volna a svéd központunkba dolgozni vagy Londonba, de a családom és a gyerekeim miatt inkább Budapesten maradtam. Az RTL megkeresésére csatlakoztam hozzájuk, és egy új igazgatóságot hoztak létre Digitális és üzletfejlesztési igazgatóság név alatt. Többek között kialakítottuk az RTL digitális stratégiáját, ami azóta is szépen fejlődik, új disztribúciós üzletág jött létre, új üzleti modellek alakultak ki, az egyik legintenzívebb időszaka volt az életemnek, sokat tanultam ebből.

Kapcsolódó

A kalandor szentegyházi bútorfestő, népdalénekes, aki 45 országot járt be hátizsákkal: „Vittem Székelyföld hírét, amerre jártam”

Amikor meg nem kirándult, kemény munka árán kereste kenyerét: felszolgálóként, dadusként, bárpultosként és még kőművessegédként is tevékenykedett. Dolgozott kertészetben, óvodában, és ugyanolyan vidáman kezelte a targoncát a Holt-tengeri sivatag 45 fokos, dinnyeérlelő forróságában, mint amennyire lelkesen pucolta a királyrákot, polipot, és főzte a langusztát egy mexikói étteremben.

Székelyek Magyarországon

Egyébként, amint feltűnhet teljesen véletlenül keveredtem a médiába, ha valaki azt mondta volna nekem egyetemista koromban, hogy fiatal menedzserként a kereskedelmi médiában tevékenykedek majd, kinevettem volna. A médiában végzett tevékenységeimben a közös az üzletfejlesztési háttér volt, a cégek eladása és felvásárlása, ami voltaképpen mindig is foglalkoztatott. Illetve tanulni is akartam, ezért ragadtam meg minden lehetőséget. Aztán elérkezett az a pont az életemben, amikor éreztem, most már ideje kevésbé véletlenszerű döntésekre alapoznom, és inkább olyan hivatást gyakorolnom, ami arról szól, amit valójában szeretek, így most már 3-4 éve kizárólag fejlesztési projekteken dolgozom.

Ennek keretében indonéz IT-technológia projekteknek, illetve afrikai infrastruktúra projekteknek segítettem önmaguk eladásában, illetve különféle vállalkozásokat segítek jelenleg felvásárlások, eladások tekintetében. Nem szeretem azt mondani, hogy vállalkozó lettem, habár nyomokban talán tartalmazok ilyen vonásokat, mert nem vagyok a klasszikus értelemben vett vállalkozó, inkább üzletemberként tekintek magamra.

–Vállalkozó szellemű, kíváncsi egyetemistából üzletemberré fejlődtél: nem mindenkinek sikerül ez, vagy legalábbis nem zökkenőmentesen. Mire vagy a legbüszkébb?

– A fejlődésem jelenlegi csúcspontja számomra az, hogy nemrégiben elvégezhettem a Chicagoi Egyetem Business iskoláját egy executive MBA formájában. Erre tényleg büszke vagyok, ugyanis nem mindennap adatik meg az a lehetőség, hogy Nobel díjas tanároktól egy valóban egyedi szakmai hálózat részeként lehessen tapasztalni. Ugyanakkor leginkább magamnak és még talán a BBTE-s tanáraimnak is tartoztam azzal, hogy ne érezzem hályogkovácsként magam az üzleti életben. Nem utolsó sorban 5 chicagoi kollegámmal egy start-upot is alapítottunk Nimi.live név alatt, amely 2022 nyarán még csak papíron létezett, de azóta már több mint 1 millió dolláros tőkeemelésen is átesett. Láthatóan nem unatkoztunk a tanulás mellett.

Nemrégiben hallottam ezt a gondolatot, hogy nem az az üzlet, amikor eladsz valakinek valami olyat, amit egyébként meg szeretne vásárolni. Hanem az az üzlet, amikor olyasvalamit adsz el, ami még nincs is meg, és a másik fél sem tudja, hogy erre szüksége van, mégis megkötitek az üzletet. Ez úgy utólag talán az egész életemet körülfonja. Gyakran előfordult, hogy olyan dolgokkal foglalkoztam, amelyekhez nem is értettem, mégis meggyőződésem volt, hogy feladatom kihozni belőlük valamit. 

Marschall Péter, a Paprika néhai tulajdonosa, akivel útnak indult a médiakarrierem, egy jó értelemben vett egyenes üzletember volt: céltudatos és nem szofisztikálta túl az életet, a döntéseit. Ő mondta azt egyszer, hogy „szereti bennem, hogy az élethez megvan a józan paraszti eszem”.. majd egy hosszabb hatásszünet után hozzátette, „…csak az a baj, hogy néha látszik is rajtam”. Ezen egyrészt mindig nevetek magamban, de ez végig is kísért a döntéseimben. Biztos vagyok benne, hogy sok minden, amivel ma foglalkozom az egyszerű, erdélyi, ha tetszik, „józan paraszt” mivoltomnak tulajdonítható.

– Apropó, Erdély. Küszködsz honvággyal, vagy a siker valamelyest enyhíti a kettős kötődéssel járó hiányérzetet?

– Azért jöttem el otthonról, mert úgy éreztem, hogy kevés olyan példa volt előttem, amit követhettem volna az üzleti szférában. Az üzleti szálak előbb-utóbb Bukarestben érnek össze, oda kellett volna költöznöm az érvényesülésem érdekében. Azonban a nyugat felé való kapcsolódás könnyebbnek bizonyult. Mostanra természetesen változhatott a helyzet, de a kilencvenes években minimális esély volt arra, hogy odahaza, Bukaresten kívül más városban is sikereket érhessünk el.

Hiába a kiteljesedés, gyakran van honvágyam. A barátaim javarésze Erdélyben él, így a családommal rendszeresen hazajárunk. Az ünnepeinket mindig otthon töltjük, máig 20-30 fős társasággal ünnepeljük az új évet például. Régebben biciklitúrákat is szerveztünk, ez ma szünetel, mert a 30-40 fős társaság 100-ra nőne a gyerekeinkkel együtt; a baráti körök magjai viszont megmaradtak.

Kapcsolódó

A marosvásárhelyi nő, aki festőművész és tervezőmérnök Magyarországon: „Sokáig voltam két pont között úton valahol, ma már otthon vagyok”

„Nem abban a korban és földrajzilag nem olyan helyszínen nevelkedtem, ahol a gyerekek korlátok nélkül mernének hivatáson álmodozni.”

Székelyek Magyarországon

Én és a feleségem hazamegyünk Erdélybe. A gyerekeink viszont Budapesten születtek, számukra Magyarország az otthon, így ide is, oda is „haza kell járnunk”. Amíg kisebbek voltak, Budapesten nem is volt karácsonyfánk, mert mindig otthon töltöttük az ünnepet, hiányolták és nem értették, hogy miért kerüli el őket az angyal, így aztán úgy szerveztük, hogy Budapestre a Mikulás hozza a fenyőt, Erdélyben pedig az angyal, hogy mindkét otthonunkban ünnepelhessünk. Ma már a gyerekeink is értik, hogy mit jelent az „otthon” Erdélyben és Székelyföldön. Komfortosan érzik magukat Vámosgálfalván és a feleségem szülőföldjén, Csíkszeredában is.

– Neked sikerült az álmot valósággá tenni. Mit javasolsz a vállalkozó szellemű, de bátortalan fiataloknak? Hogyan vágjanak bele, ha kipróbálnák magukat üzletemberként a nemzetközi piacon?

– Meggyőződésem, hogy ha kapunk egy lehetőséget, annak a megragadása nem azon múlik, hogy mennyire értünk az adott területhez. Minden ott dől el, hogy mennyire vagyunk hajlandóak gyorsan tanulni és fejlődni. 27 éves lehettem, amikor már ügyvezetőként dolgoztam, és nagyon sok olyan helyzettel szembesültem, amihez, így utólag visszagondolva, semmi közöm nem volt, valósággal el kellett játszanom, hogy értek valamihez. Mindennek a kulcsa talán abban rejlett, hogyha nem is értettem valamihez, nagyon gyorsan teperni kezdtem, amíg megértettem, hogy miről van szó és ne lógjak ki a sorból. Ebben az is közrejátszott, hogy komfortosan érzem magam azokban a helyzetekben, amikor láthatatlan problémákat kell megoldanom.

A tanulás mellett a nemzetközi kitekintést is nagyon fontos. Vagyis az, hogy ne érjen véget a világunk Magyarország határainál vagy a Kárpátok lábainál. Nagyon gyakran érzem azt, hogy próbáljuk kitalálni a spanyolviaszt és kinlódunk azzal, hogy valamit felépítsünk, holott legtöbbször léteznek már a törekvéseinkre alapvetések a nagy világaban. Nem minden jó vagy hasznos ezen alapvetések közül, nagyon sok példa található arra, hogy miként ne tegyünk valamit. Szakmai karrieremnek talán egyik legnagyobb hozadéka az, hogy most már könnyebben tudok különbséget tenni a jó és rossz alapvetések között.