Édesanyja vélhetően a munkahelyén fertőződött meg, ő vitte haza tudtán kívül a vírust, amelynek következtében édesapja, később pedig jómaga is megbetegedett – osztotta meg velünk történetét Pótor-Pápai Andrea olvasónk. Megbetegedésük végül tragédiába torkollt, édesapja, akivel szoros kapcsolatot ápolt, a kórházban hunyt el, csalódottan és egyedül. „Az utolsó szava hozzám az volt, hogy csalódott: az egészségügyi ellátásban és bennünk, amiatt, hogy kórházba küldtük, mintsem otthon engedtük volna a vírussal megbirkózni” – részletezte szomorúan.

Felhívást fogalmaztunk meg, amelyben arra kértük olvasóinkat, jelentkezzenek, ha a járvány következtében veszítették el családtagjaikat, esetleg ők maguk vészelték át a fertőzést. Az élet írta című sorozatunkban olyan személyek beszámolóit közöljük, akik a koronavírus miatt megjárták a poklok poklát. Míg egyeseknek sikerült a mélységből magasságba törniük, addig mások megválaszolatlan kérdésekkel, ürességgel, gyásszal maradtak. Ha úgy érzi, önnek is lenne egy figyelemfelkeltő története, jelentkezzen az office@maszol.ro e-mail címen.

A 32 éves Szatmár megyei interjúalanyunk családjával együtt esett át az „alattomos” fertőzésen. Kezdetben otthon próbáltak lábadozni, önkéntes karanténba vonultak, telefonon tartották egymással a kapcsolatot, ám az egyre csökkenő oxigénszaturációjuk következtében a kórházi kezelést látták megoldásnak. „Akkor kerültem kórházba, amikor édesapám meghalt. A betegsége során, kórházba kerülése előtt csak egyszer találkoztunk” – idézte fel az áprilisi történéseket, amelyek megpecsételték családja életét, édesapja 65 éves korában ugyanis elhunyt koronavírusfertőzésben.

Sosem kételkedtek a vírus veszélyességében. Édesapja kezdetektől fogva hangoztatta, hogy ha megfertőződik, kicsi az esélye annak, hogy túlélheti, már évekkel ezelőtt átesett egy szívinfarktuson, és emiatt tudta, hogy veszélyesebb lehet rá nézve. A megérzése beigazolódott, ugyanis a családból őt ragadta el egyedül a járvány. Pótor-Pápai Andrea elmondta, áprilisban még nem voltak beoltva – nem azért, mert féltek volna a vakcina mellékhatásaitól, inkább azért, mert nem tartották akkoriban sürgősnek.

Mint megtudtuk, utolsó beszélgetésük emlékezetes és lelkiismeret-furdalást keltő marad: „azt mondta, hogy jól kitoltunk vele azzal, hogy kórházba vitettük” – mivel sosem voltak jó tapasztalatai az orvosokkal, tartott a kórháztól, mindenképp el akarta kerülni a beutalást. „Az utolsó kérése az volt, hogy férjemmel üljünk autóba, és hozzuk el az egészségügyi intézményből – hajlandó lett volna saját felelősségre írt nyilatkozattal távozni” – részletezte alanyunk, akivel azt is megosztotta édesapja, hogy nem bír pihenni a kórteremben, mert hangosak a gépek, a szakemberek pedig alig foglalkoznak vele. Noha nem voltak fulladásos problémái, az oxigénszaturációja egyre csökkent és nehezen mozgott, ez alapozta meg abbéli félelmüket, hogy az otthontartózkodással rosszabbodhat az állapota.

Azonban akkor kezdett igazán kétségbe esni a család, amikor nyolc napig nem tudtak szerettükkel kommunikálni, mivel a kórházi személyzet elvette tőle a telefonját. Furcsállották ezt a lépést, kérdésükre azzal magyarázták döntésüket, hogy a családfő túl sokat beszélt telefonon, ami visszatartotta őt a pihenésben. Interjúalanyunk kíváncsi volt, hogy mire érthették ezt a szakemberek, ezért amint visszakapta édesapja holmiját, ellenőrizte a híváslistát, és kiderült, hogy két nap alatt csak őt, a lányát hívta, összesen 7 percet beszéltek. „Az volt az utolsó mondata hozzám, hogy csalódott bennem, mert nem hozzuk ki a kórházból” – idézte fel a szomorú elválást. (A koronavírus-fertőzöttek esetében a kórházi protokoll szerint tűzvédelmi okok miatt veszik el a betegektől a telefonjaikat és a telefontöltőket. A mobiltelefonok töltése is terheli az elektromos hálózatot, továbbá az égést tápláló oxigénnel telítődött a kórtermekben a légkör, ezért fokozott a tűzveszély a Covid-osztályokon. Mint kotábban megírtuk, a kórházi szakszemélyzet segít a betegeknek a telefonjaik feltöltésében és a családdal való kapcsolattartsában - szerk. megj.)

Édesapja halála óta többször álmodta azt, hogy beszélget vele, de mindig akkor ébred fel, amikor megkérdezi tőle, hogyan bántak vele a kórházban. Örök rejtély marad számukra, hogy miért akart onnan menekülni a családfő, mi okból nem engedték telefonálni és hogyan halt meg odabent.

Bár az otthon elvégzett gyorsteszt, és a mentőautóban végzett teszt negatívat mutatott, a férfit a szatmárnémeti kórházba szállították, ahol CT mutatta ki, hogy nagymértékben károsodott a tüdeje, így derült ki, hogy koronavírus-fertőzött. Négy napig tartózkodott a sürgősségin, míg pozitív lett a covid-tesztje, így átszállították az intenzív osztályra. A halála beálltát igazoló kórházi jelentés három halálokot tartalmazott: elsőként a szív-, majd tüdőelégtelenség szerepelt rajta, ezt követően pedig a koronavírus-fertőzés.

Vérplazmát is gyűjtöttek neki, a család kérésére a kórház is hozzájárult, hogy a fertőzésen átesett ismerősök, barátok vért adjanak a megmentésére. „Aznap halt meg, amikor a plazmának hatnia kellett volna. Ha hamarabb kapta volna meg, nem kizárt, hogy segített volna” – vélte interjúalanyunk.

Míg a lányt kórházban kezelték, édesapját elragadta a koronavírus

Annyira aggodalmaskodott másfél hétig, míg az édesapja kórházban tartózkodott, hogy csak napi 2-3 órát tudott aludni. „Kimerültem, ezért is kerültem kórházba. Volt már elegendő antitest a szervezetemben, az oxigénhiány a pánik miatt is jelentkezhetett. A tüdőm 70 százalékát érintette a covid” – osztotta meg velünk Pótor-Pápai Andrea, aki akkor adta fel igazán a küzdést, amikor megtudta, hogy édesapját lélegeztetőgépen kezelik állapota súlyossága miatt.

Jómaga négy napig gyógyult intenzív osztályon, de nem Szatmáron, ahol az édesapját ápolták, hanem Nagykárolyban. Noha nem került lélegeztetőgépre, oxigént azért néhány napig maszkon keresztül kapott. Megkönnyítette a légzését, kellemes volt számára, nem úgy, mint az orrába, csövön keresztül felhelyezett légzéssegítő, ami bár lehetővé tette a táplálkozást, az orrjáratokat kiszárította. Noha a betegséggel járó tüneteket és a kezelések következményeit nehezen viselte, a kórházi személyzettel nagyon elégedett volt, elmondása szerint mindvégig kedvesek és segítőkészek voltak, az intenzív osztályon egy külön csapat is folyamatosan készenlétben állt, hogy tornáztassa őket és a tisztálkodásban segítsen.

A kórteremben végighallgatta, miként szenvednek társai a szondától és lélegeztetőgéptől, többen a betegség miatt nem bírtak aludni, másokat a félelem késztetett érzelmi kirohanásokra. Ilyen körülmények között közölték vele édesapja halálhírét. Tisztában voltak azzal, hogy a gyászhír letaglózza, ezért nyugtatót is adtak neki, ezzel „tartották benne a lelket, míg felépült”, a szervezete ugyanis a stressz miatt szintén gyengülhetett volna tovább. Úgy véli, a nyugtatóknak köszönheti, hogy nem tört össze teljesen, különben nem tudta volna átvészelni a „fekete időszakot”, ugyanis mindig „édesapja kicsi lánya volt”. Mégis az lett a sorsuk, hogy a hőn szeretett személytől búcsú nélkül, online végignézett temetés keretében köszönhetett el.

Csak a temetés után engedték ki a kórházból, ekkor édesanyja már nem volt karanténban, a férje viszont még igen, így a családi otthonba költözött vissza, ott időzött elhunyt édesapja életterében az emlékek között. Első útja a temetőbe vezetett, virágot vitt a sírhoz, de alig sikerült megtennie a sétát, annyira fáradékony volt a felépülési stádiumban, hogy mozogni is alig bírt. Nehezen tudta feldolgozni a gyászát, az első hetekben tagadási fázisban élt, ezen a folyamaton a nyugtatók is sokat nehezítettek.

Elmondása szerint hónapokkal a haláleset után még mindig vegyesek az érzései, de tudja, hogy „édesapjának már nem rossz, ő már jó helyen van, nincsenek fájdalmai”. Családja azonban maradt a szomorúsággal, és abbéli csalódottságával, hogy az oltásszkeptikusok és vírustagadók nagymértékben károsítják a társadalom gondolkodását. „Mikor valaki azt mondja, hogy nem létezik a vírus, az az egy kérdés merül fel bennem, hogy akkor édesapámnak miért kellett meghalnia?” – töprengett Pótor-Pápai Andrea.