Pszichológus. A sepsiszentgyörgyi gyermekvédelem munkatársa. Örökbefogadott gyermek. Gyermek, aki nemrégiben felkutatta biológiai családját. Puszta kíváncsiságból, mert tudni akarta, kihez hasonlít, kitől örökölte a temperamentumát, és mi az az életút, aminek sosem lehetett részese. Szántó Janka hálás azért, hogy öthónapos korában édesanyja és édesapja hazavitte őt a temesvári árvaházból, ahol család nélkül gyengélkedett egymagában. Esélyt kapott a szeretetre, a tanulásra, a fejlődésre, esélyt az életre. Jankával az örökbefogadás világnapjának apropóján beszélgettünk; megtudtuk, története végül körként ért össze: elhagyatott gyermekként kezdte az életét, ma pedig elhagyatott gyermekeknek fogja a kezét. Mert, „aki segítő szakmát választ, önmagában keres válaszokat, vagy egyszerűen megpróbál mások nehézségein könnyíteni, ha már neki keményebb sors jutott”.

– Rengeteg tabu övezi az erdélyi társadalmunkat, az az érzésem, hogy az örökbefogadás is egy ezek közül. Talán éppen azért, mert sokféle érzést vált ki az egyénből és a közösségből egyaránt: gyakran halljuk, hogy első a csalódottság, mert két ember „kudarcot vallott”, aztán a félelem, hogy tudják-e majd úgy szeretni, ha biológiailag nem is az övék; a kétely, hogy a gyermek boldog lesz-e náluk, vagy visszavágyik majd az övéihez, a szorongás, hogy mit szólnak majd a többiek… Örökbefogadott gyerekként te mikkel szembesültél? Hogyan kerültél a családodhoz, milyen utat jártatok be?

– Sokkal többet kellene beszélnünk az örökbefogadásról. Máig tabu, pedig, ha hangot adnánk a tapasztalatainknak, a leendő szülők és örökbefogadásra váró gyerekek is megérthetnék, hogy nem kell szégyenkezniük. Hogy nincs velük gond, nincs bennük semmi hiba, csupán ilyen az élet, és ha nem sikerült először azzal a módszerrel, ahogyan szerették volna, akkor sikerülhet másodjára. Mert az, hogy valakinek nem adatott meg, hogy biológiai gyermeke legyen, nem azt jelenti, hogy nem válhat szülővé. Annyi az elhagyott gyermek a világon, akinek nem lehet sajátja, nyugodtan fogadjon örökbe egy árvát, mert gyermek és gyermek között nincs különbség.

Engem Temesvárról fogadtak örökbe a szüleim, 1998 októberében vittek haza Székelyföldre, öthónapos koromban. Az örökbefogadási procedúrát otthon, Kovászna megyében indították el, de a környéken nem várt szülőkre lány gyermek, ők pedig mindenképpen kislányt szerettek volna. Egy alapítványon keresztül jutottak el a temesvári árvaházhoz, ahol rám találtak. Kicsi voltam még és nagyon beteg, akkoriban az árvaházi körülmények nem voltak megfelelők, szörnyű volt az egészségi állapotom. Szerencsére a szüleim egészségügyi és lelki szempontból is meggyógyítottak.

A tényt, hogy engem örökbefogadtak, mindig is tudtam. Nem emlékszem egy törésre vagy egy konkrét pillanatra, amikor szembesítettek a helyzettel. Ez ugyanis természetes volt a családunkban, kiskoromtól kezdve olyan meséken nőttem fel, amelyek magyarázattal szolgáltak. Hogy könnyebb legyen elfogadnom a különbözőségem, a szüleim A rút kiskacsa meséjét gyakran mondták el, képletesen olyan voltam, mint a hattyú, aki kacsák közé keveredett. S bár más fészekben kellett helyet találnom, igazi otthont, igazi családot kaptam. „Te a miénk vagy és a miénk is maradsz örökre” – ez a mondat, amit a szüleim a mese kapcsán gyakran hangoztattak, sok nehézségen és gyötrő gondolaton segített át, biztonságot adott.

Megértettem, hogy noha nem édesanyám pocakjából jöttem a világra, azért ugyanannyira szerethető és kedves vagyok számukra, mintha onnan érkeztem volna. Amiért nagyon hálás vagyok, mert ez az egyedüli módja annak, hogy a gyermek és a család a későbbiekben ne sérüljön. A titkolózás vagy „kegyes hazugságokkal” megszépített féligazság előbb-utóbb a gyermek tudomására jut, és akkor a csalódás mellett eltávolodás, önbizalomhiány, identitásválság is bekövetkezhet. Ez hatalmas sokk, gondoljunk csak bele, milyen érzés lehet sok év elteltével azzal szembesülni, hogy az eddigi életünk hazugságokra épül? Fájdalmas, megalázó. Ezért is tanítják az örökbefogadásra vállalkozó szülők kurzusain fő szabályként az őszinteséget.

Mivel kezdettől fogva tudjuk, hogy volt egy anyánk és egy apánk, aki lemondott rólunk, és van egy édesanyánk és egy édesapánk, aki szeret minket, mellettünk van és mellettünk is marad, természetessé válik számunkra ez a kettősség. Kicsit olyan, mint amikor meghal az egyik szülő – csak úgy lehet elgyászolni a múltat, ha kimondjuk azt is, amitől borsódzik a hátunk.

1998-ban könnyebb volt az örökbefogadás, mint napjainkban. A szüleim 1998 tavaszán indították el az örökbefogadási procedúrát, felkeresték a sepsiszentgyörgyi gyermekvédelmet, de mivel kislányt akartak, és a megyében nem volt elhagyatott kislány, a gyermekvédelem felvette a kapcsolatot a temesvári Bethany Alapítvánnyal. Rajtuk keresztül találtak meg engem. A Temes megyei gyermekvédelem jóváhagyta az átadásomat Kovászna megyének, így 1998 októberében már otthon lehettem a családommal. 1999 nyarán véglegesítették az örökbefogadást, de akkor én már rég anyuval és apuval voltam.

Tehát nem kellett több éven át várakozniuk. Temesváron töltöttek egy hetet, ezalatt naponta meglátogattak az árvaházban, foglalkoztak velem, etettek, tisztába tettek, időt töltöttek velem, és október 8-án már haza is vihettek. Ezt követően két éven keresztül zajlott az utánkövetés: a gyermekvédelemtől érkeztek illetékesek, akik időszakonként felmérték a fejlődésem, a lelkiállapotom, mert fontos volt, hogy rendben legyek, jó helyen legyek.

A szüleim az óvodában és az iskolában is felvállalták az örökbefogadás tényét, sosem kezelték titokként, így a tanáraim és a barátaim sem. Ha olykor viselkedésbeli problémáim voltak az iskolában, a pedagógusaim hajlamosak voltak azzal magyarázni, hogy az ok az, hogy örökbefogadott vagyok. Máig hiszem, hogy ezt tévesen tették! Attól, hogy valakit örökbe fogadtak, nem lesz másabb, nem lesz furcsább, nem lesz hangosabb vagy visszafogottabb, esetleg nehezebben kezelhető, a kettő nem jár együtt. Az ember természete és személyisége az öröklött és környezeti hatások együtteséből alakul: a temperamentumomat hoztam a biológiai szüleimtől, de a neveltetésem igazít el az életben, az a kapaszkodó. Itt nőttem fel, itt tanultam meg érteni és értelmezni a világot, a szüleim noszogatásának köszönhetem, hogy tanultam, egyetemet végeztem.

– Valóban sokan mondogatják, hogy „nem tudhatod, hogy később milyen lesz, ki tudja, mi mindent hoz magával”. Szörnyű ilyesmit megfogalmazni, hiszen a gyermek olyan, amilyennek nevelik. Példákat követ, felnőtteket tükröz vissza. Kiskorodban a kortársaid is bántottak amiatt, hogy örökbe fogadott vagy?

– Gyermekkoromban voltak kellemetlen tapasztalataim: előfordult, hogy az osztálytársaim csúfoltak amiatt, hogy nem a vérszerinti családom nevel. Emiatt bezárkóztam, arra kértem anyukámat, hogy ne hangoztassuk tovább, hogy engem örökbe fogadtak, hadd döntsem el én, hogy kivel szeretném megosztani. Tiszteletben tartották a kérésemet, ahogy nőttem, már csak a családtagok és a nagyon közeli barátaim tudták rólam, hogy örökbefogadott vagyok. Volt időszak, amikor egyenesen szégyelltem a helyzetemet. Ez tinédzser koromban hatalmasodott el fölöttem, mert ilyenkor minden arról szól, hogy ha kilógsz a sorból, furcsa vagy.

A belső gátak akkor foszlottak szét, amikor képes voltam őszintén megnyílni a barátaimnak, és újra tudtam beszélni a helyzetemről. Később rájöttem, hogy ez nem szégyen, hanem egy fantasztikus dolog: kiváltságos vagyok, mert annak ellenére, hogy nem kellettem a biológiai családomnak, érkezett két ember, aki mindennél jobban vágyott rám, esélyt és bizalmat szavazott nekem, és emberré nevelt.

– Sok gyerek úgy éli le az életét, hogy nem találkozik a biológiai szüleivel. Visszatartja őket a düh, a harag, a félelem vagy a sértettség. Illetve az is előfordul, hogy bár szeretnék megismerni, nem sikerül felkutatniuk őket. Te ebből a szempontból szerencsés vagy. Bár nem lehetett könnyű lelki folyamat…

– Mindig érdekelt a téma, mindig sokat kérdeztem a szüleimet a múltamról. Ők nyitottak voltak, ahányszor kérdeztem, annyiszor kaptam válaszokat is, természetesen mindig az életkori sajátosságaimnak megfelelőket. Visszagondolva azért is hálás vagyok, hogy édesanyám soha nem beszélt csúnyán a biológiai családomról, nem uszított ellenük, nem formált véleményt róluk. Mindig azt mondta, hogy „bizonyára oka volt annak, hogy nem tudnak megtartani és nevelni, ezért lemondtak rólam egy jobb élet reményében”. Megnyugtatott édesanyám szava, elfogadtam, hogy a biológiai családom csak a legjobbat akarta nekem, és ennyit tudtak adni nekem.

Kapcsolódó

„A Jó Isten egy másik anyuka hasába küldött, de szólt neki, hogy én a te kislányod vagyok” – az örökbefogadás feltétel nélküli elfogadás

Lilla a kiskezét a szívem fölé tette, és azt mondta, hogy ő ott született, majd a másik mellem fölé érintett, és kijelentetett, hogy „ebben a másik szívemben jött létre Zsolna”.

örökbefogadás Kádár Annamária

Viszont gyakorta gyötrődtem. Visszhangoztak a fejemben a miértek: miért hagytak el? Miért nem kellettem? És ezek a kérdések rendszerint bűntudattal társultak: miért érzem ezeket, ha jó helyen vagyok? Miért gondolok ilyesmire, amikor jó dolgom van? A szüleim nélkül ki tudja, hol lennék most… Hosszasan vívódtam, és hosszú idő kellett, hogy helyre rakjam magamban az érzéseket.

– Végül hogyan jutottál el a biológiai családodhoz? Romániában az örökbefogadás rögös út, bizonyára az sem lehet könnyű, ha az örökbefogadott gyermek egyszer csak úgy dönt, hogy felkutatná a biológiai családját.

– Ahogy telt az idő, egyre kíváncsibb lettem arra, hogy honnan érkeztem, mi a múltam, kik a biológiai szüleim. Szerettem volna választ kapni a kérdéseimre, szemtől szemben állni azokkal az emberekkel, akik életet adtak nekem, de lemondtak rólam. Anyukám megmutatta az első keresztlevelem, ez tartalmazta a biológiai anyám nevét, de hiába keresgéltem az interneten, nem találtam meg.

Pár évig lezártam magamban a dolgot, 20 éves koromban viszont újra motoszkálni kezdett bennem a kíváncsiság, és ekkor már nem hagytam annyiban. A sepsiszentgyörgyi gyermekvédelemhez kopogtattam be, és jeleztem, hogy örökbefogadott gyerek vagyok, szeretném megkeresni a biológiai családomat. Nagy örömmel fogadtak, izgatottan és lelkesen reagáltak, mert ritka a hasonló eset. Hosszasabb munkafolyamat következett: amikor egy gyermek ilyen elhatározással keresi fel az illetékes intézményeket, felmérések és hivatalos kérvények várnak rá. A pszichológus többször is beszélgetett velem, hogy megbizonyosodjon róla, valóban a kíváncsiság, és nem utólagos bosszú vagy traumatikus események hajtanak.

Amikor biztos volt benne, hogy valóban a kíváncsiság munkál bennem, segített kérést írni, amit Bukarestig kellett továbbítanunk. Már a legelején közölték, hogy ez hosszas folyamat lesz, tavasz elején jeleztem, hogy szükségem van az információkra, és ősz végén érkezett a válasz. Romániában az örökbefogadás titkosított, a szülő nem keresheti a gyermekét, ha lemondott róla; a gyermek viszont 18 éves kora után felkutathatja a biológiai családját, illetve indokolt esetben korábban is, például, ha genetikai betegség gyanújával kezelik. Azért ennyire szigorú a rendszer, mert a romániai törvények nagyon védik a gyerekeket, az ő biztonságuk az elsődleges.

Először csak annyit tudtam meg, hogy mi a biológiai anyám teljes neve és születési dátuma, illetve azt, hogy amikor az árvaházban hagyott, hol volt a lakhelye. Ezt több hónapnyi csend követte. Egyetemi szesszióig vártam, akkor egy fáradt pillanatomban újra beleástam magam az internet bugyraiba, és addig keresgéltem, míg találtam egy oldalt, ami arról számolt be, hogy egy nő, aki a biológiai anyám nevét viseli egy németországi férfival kötött házasságot. Elindultam ezen a vonalon: megkerestem a férfit Facebookon, és rábukkantam a biológiai anyámra is.

Nagy volt a meglepetés: az összes képet végignéztem, a családfát próbáltam felállítani, hasonlóságokat kerestem. De nem jelöltem őket ismerősnek, és nem kezdtem ezzel a nagy felfedezéssel egy ideig még semmit sem. Vártam, míg megérkezett Bukaresttől a hivatalos válasz, amiben leírták az e-mailcímét és a telefonszámát, illetve leírták, hogy vannak-e krónikus betegségek a családban, hogy van-e még gyermeke, és hol él. Kiderült, hogy betegség nincs a családban, a biológiai anyám egy román nő, aki Németországban él, és rajtam kívül nem született több gyermeke. Egy kis ideig még nem kerestem. Elegendő volt a tudat, hogy a nő, akit Facebookon találtam ugyanaz, akiről a bukaresti illetékes szervek írnak. Az anyám.

Aztán a drámai hatások híveként a születésnapján köszöntöttem fel egy e-maillel: meséltem neki magamról, említettem, hogy egyetemre járok, leírtam, hogy miként alakult az életem. Csatoltam fényképeket is magamról és a szüleimről. Kis idő múlva érkezett a válasz, nagyon örült, hogy megtaláltam, írta, hogy izgatott, és most rögtön felveszi a kapcsolatot a biológiai apámmal. Megdöbbentem. Arra az ember felkészül, hogy felbukkanhat a biológiai anyja, de arra általában kevés az esély, hogy az apja is előkerüljön.

Nagyon vártam a fejleményeket, közben néhanapján leveleztünk egymással. Kis idő múlva WhatsAppon érkezett üzenetem a biológiai apámtól. Kedvesen és visszafogottan közeledett felém, érdeklődő volt, kíváncsi. Egyikőjük sem nyomult. Pár hónap elteltével vetette fel a találkozás ötletét a biológiai anyám, akkor még egyetemista voltam, így Kolozsváron találkoztunk. A biológiai nagyszüleimmel érkezett.

– Különös érzés lehetett szembenézni a nővel, aki életet adott neked, majd lemondott rólad. Mi mindenről lehet ilyenkor beszélgetni? Kívülállóként azt mondanám, hogy kevés az ennél meghatóbb és fájdalmasabb pillanat.

– Jobban izgultam, mint bármelyik randevúm előtt. Nem tudtam, mire számítsak, furcsa érzések kavarogtak bennem. Ezek szertefoszlottak, amint találkoztunk. Az orvosi egyetem előtt várt rám, ahogy megpillantottam, egyből tudtam, hogy ő az, mosolygott. Amikor odaléptem hozzá, megpuszilt, megölelt. Beültünk egy kávézóba és hosszasan beszélgettünk mindenféléről. Megállapítottam, hogy a cserfességemet tőle örököltem, sokat beszélt, akárcsak én. Ajándékot is hozott, egy pár aranyfülbevalót, amit azóta is gyakran viselek, mert egy szép és szolid ékszer.

Kérdeznem sem kellett, és elmesélte, miként születtem. Megtudtam, hogy mennyit vajúdott, mielőtt világra jöttem, és azt is, hogy voltaképpen csak akkor vette észre, hogy terhes, amikor megmozdultam a hasában. Mint mondta, sosem volt rendszeres a menstruációja, így nem tűnt fel neki az állapota. Illetve az is kiderült, hogy szerelemgyerek vagyok. A biológiai apámnak családja volt akkor, amikor egymásba szerettek.

Arról is beszélt, hogy ők hárman vannak testvérek, a biológiai nagyszüleim pedig nyolcan, de annak ellenére, hogy nagy a család, nem akadt senki, aki engem befogadott volna. Az anyai rokonságom ugyanis nehézsorsú, többségük szegény, a közeli rokonság egy aprócska településen él, annyira rosszak a körülményeik, hogy máig lavórban fürdenek. Egyszerű emberek, kétkezi munkából tartják fenn magukat, senki sem tanult a családban. Állítása szerint ez volt az ok, amiért úgy döntött, hogy lemond rólam – ilyen körülmények között nem tudott volna felnevelni.

Kapcsolódó

„Nincs szebb annál, mint felajánlani a családod egy gyermeknek, aki nem kellett senkinek”

Két fiúgyermekük születése után hiába szerettek volna még több gyermeket, ez már nem adatott meg nekik, szinte beleroppantak a szomorúságba.

gyermeknap örökbefogadás

Nehéz és furcsa volt elképzelnem az élethelyzetet, amikor egy fiatal lány ölébe pottyan egy gyermek, és sem ő, sem a családtagjai nem tudnak vele mit kezdeni. Huszonkétéves volt, amikor születtem, már nem tinédzser, hanem fiatal felnőtt. A kórházban többször meglátogatott, de nem vitt haza az otthonába, kis idő elteltével lemondott rólam. 

Mikor ezeket megbeszéltük, a biológiai nagyszüleimmel is találkoztam. A nyakamba ugrottak, nagyon örültek nekem, foglalkoztatta őket a vallásom, és hogy járok-e templomba. Meglepődtek, amikor mondtam, hogy nem és egyébként is református vagyok. Ortodox hívekként azt sem tudták, mi ez a vallás. A nagymama egy 15 centiméter magas ikont is hozott ajándékba. Értékeltem a gesztusát. De valahogy nem sikerült azonosulnom velük.

Noha a találkozás volt életem egyik legmeghatározóbb napja, nem hatott meg érzelmileg annyira, mint azt vártam. Inkább természetesnek tűnt. Ők maradtak ugyanazok az idegen emberek, akik addig voltak, ennyi év után nem tud az ember csak úgy azonosulni a biológiai családjával. Alig vártam, hogy felhívhassam anyukámat és elmeséljem neki, hogy mi minden történt velem.

– A vér ugyanis nem minden. És talán ez a legszebb az örökbefogadásban: azokat fogod szüleidként szeretni, akik odafigyeltek rád, megsimogattak, az ölükbe vettek, szerettek, óvtak, tanítottak. A biológiai apáddal végül sikerült találkoznod?

– Igen, a biológiai apámat tavaly májusban ismertem meg. Öt-hat órát töltöttünk együtt, mindenféléről beszélgettünk. Eleinte tördelte a kezeit, csodálattal nézett, zavarban volt. Elmondta, hogy anyám fiatalkori mása vagyok, és arról is beszélt, hogy a hajamat, a szememet és a szemöldökömet az ő lánytestvérétől örököltem. Örültem, hogy végre valakihez hasonlítok. Beismerte, hogy hiba volt részéről a félrelépés, aminek következményeként fogantam, és azt is megtudtam, hogy van két idősebb bátyám. Mezőgazdászok, akárcsak ő, de ők már egyetemet végeztek. Tehát megtaláltam a családom értelmiségi felét is. Amikor túllendültünk a kényelmetlenebb témákon, igazi apa-lánya beszélgetés kezdődött, rablómeséket, katonaságot, válást, új élettársat is felemlegetett, sok mindenről beszámolt.

Jót tett a személyiségfejlődésemnek, hogy megismerhettem őket. De a találkozásokat komoly lelki munka előzte meg, sokat dolgoztam azon, hogy amikor eljön az ideje, és válaszokat kapok, azokat mind fel tudjam dolgozni, el tudjam fogadni. És ami a legfontosabb, meg tudjam bocsátani nekik, hogy elhagytak. Nem volt egyszerű elfogadni, hogy nem kellettem. Amikor már őszintén éreztem, hogy nincs bennem düh, harag, csak puszta kíváncsiság, akkor tudtam elindulni, hogy felkutassam őket.

Ugyanis sok örökbefogadott gyerek mondja azt, hogy szeretné tudni, ki a biológiai anyja és apja, de csak egy kép erejéig pillantaná meg őket. Erre az a magyarázat, hogy nem tudtak megbocsátani, elutasítás van bennük, ami érthető. Nekem is nehéz volt.

– Miután megismerted a múltad, el kellett gondolkodnod azon, hogy ki is vagy valójában? Vagy maradtál ugyanaz az ember, aki azelőtt voltál, hogy tudtad volna az előzményeket?

– A találkozónkon tudtam meg, hogy 4 éves lehettem, amikor egy alapítványon keresztül a biológiai anyám felvette a kapcsolatot a szüleimmel. Egy fényképet kért rólam. Amit el is hozott: gyűrött volt, látszott, hogy sokat hordta magával, az volt az utolsó információja rólam. Míg beszélgettünk, gyakran elmondta, hogy nagyon sajnálja a döntését, de nem tudott volna megtartani. Megnyugtattam, hogy rám nézve a lehető legjobb döntést hozta, mert én tényleg nagyon jó helyre kerültem. Ezért hálás vagyok. Tudom jól, hogy így jártam a legjobban.

Miután megismertem őket, nem kellett újrafogalmaznom magam, nem kerültem identitáskrízisbe. Kielégítették a kíváncsiságomat, tudom, hogy kiknek köszönhetem az életem, tudom, hogy miért mondtak le rólam. De ez nem eredményezett törést az életemben. Ellenkezőleg, úgy érzem, hogy szerencsés vagyok: kinyújtottam a kezemet és rátaláltam egy másik kézre. Nem kaptam több elutasítást, nemleges választ. Még, ha nem is tartom őket a szüleimnek, megtaláltam általuk a gyökereimet. Ezért kiváltságosnak érzem magam, mert végre körvonalazódhatott előttem a múlt.

– Említetted, hogy a biológiai szüleid románok, te viszont magyarnak tartod magad. Ezzel a kettősséggel is sikerült megbarátkoznod?

– A nemzeti identitásommal kapcsolatosan nehezebb volt dűlőre jutnom önmagammal. Székelyföldi vagyok, igazi magyar, soha nem vallottam magam románnak. Mindig tudtam, hogy az ereimben román vér csörgedezik, de nem tudtam azonosulni a kultúrával. Magyarabb románt nem biztos, hogy találni a környéken. Abban biztos vagyok, hogy a nyelvérzékem ennek a kettősségnek az előnye: öt hónapig, a nagyon érzékeny periódusomban csak román szót hallottam, ennek hála később csak úgy ragadt rám a román nyelv. Majd az angolt is könnyedén elsajátítottam.

Hivatalosan ma is Ioana a nevem. Ezt még a biológiai anyámtól kaptam az ő családnevével együtt, és a szüleim örökbefogadáskor nem akarták megváltoztatni. Anyukám úgy érezte, hogy ezt meg kell tartania, mert nem lehet véletlen a névválasztás. Azonban kezdetektől fogva Jankának szólítottak. Mostanra már megszerettem a nevemet, és így, hogy már azt is tudom, azért lettem Ioana, mert az apám neve Ion, egy kicsit még jobban ragaszkodom hozzá.