Borbély Éva még csak ízlelgeti, ha gasztrobloggerként hivatkoznak rá, hiszen végzettsége szerint néprajzos, ám igazi birodalmának a konyhát tartja, ahol a fakanál a legfőbb varázspálcája. A két kamasz fiatalt nevelő édesanya Facebookon vezeti blogját, ahova saját, újragondolt receptjeit posztolja, bizonyítva, hogy finomat és egészségeset gyorsan is lehet főzni-sütni – akár szinte nulla konyhai jártassággal. Nemrégiben megjelent első receptes könyve Főzőfutam fűszeres napokra – Receptes könyv elfoglalt nőknek és férfiaknak időutazással tálalva címmel. Interjúnkban (ki)tálal: elárulja, mitől lesznek a receptjei „borbélyévásak”, és azt is, vajon a kamaszai mindent megesznek-e. Extra adalék: a cikk végi videóban egy modern káposztás laskát is készít.

– A te történeted egészen kacifántos: hogyan mutatkoznál be?

– Végzettségem szerint nem vagyok szakács, néprajz és magyar szakot végeztem, de nem tanítottam soha. Menet közben megtanultam jól angolul, szóval mindig ezzel kerestem a kenyeremet. A volt párommal való közös cégépítés után most a rendezvényszervezés foglalkoztat leginkább, olyan rendezvények, amelyek kapcsolódnak a főzéshez, és ha nincs közük a fakanálhoz, azokra is ráhúzom.

– Nagyon sok helyen bukkantam rád úgy, mint Borbely Éva gasztroblogger. Mi a viszonyod ezzel a megnevezéssel?

– Barátkozom vele, jól összefoglalja azt, hogy mit csinálok, és valamit oda kell írni a nevem mellé. Nem úgy indult, hogy én ez szeretnék lenni, ha nagy leszek, de így alakult. És nem bánom.

– A blogodat Facebookon építgeted, a Kreatív Konyhatündérek Kifőzdéje nevű csoportban. Mi volt az alapkoncepció, vagy egyáltalán hogy jutottál el odáig, hogy létrehozd ezt felületet?

A főzős blogocskámat öt évvel ezelőtt kezdtem el építeni, és szépen kinőtte magát. Az alapkoncepció egyszerű: amikor kicsik voltak a gyermekeim, és még ott volt a munkahely, a háztartás és esetleg az ingáztatás is, ez nagyon viszi az ember idejét. Ekkor annyira jól jött volna egy recepttár, ami arról szól, hogyan lehet finomat és egészségeset készíteni, minél rövidebb idő alatt. Ekkor kezdtem el kitalálni különböző saját recepteket. Persze figyelembe vettem, hogy mi a gyerekek kedvence, és ha például húsleves volt, akkor azt lerövidítettem.

Vannak barátnőim, akik jóval fiatalabbak, mint én, még nem alakították ki a rutinszerű főzést. Egyszer az egyik átjött hozzám, látta, hogyan főzök, és jött rögtön a reakció: „Csak ennyi?”, én pedig mondtam, hogy igen, csak ennyi. Mire hazaért, leírtam neki, hogy készült az ételt, másnap pedig meg is főzte. Elájult magától, annyira meg volt elégedve, hiszen nem volt tapasztalata a főzésben, mégis olyan ebédet rittyentett, hogy hét nyelven beszélt. Ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg lenne erre igény, mert nemcsak én vagyok folyton sietségben, nemcsak én kell éhes szájakat etessek, hanem ez egy örökérvényű probléma a rohanó emberek világában.

Elkezdtem főzni, majd fotózni is a kajákat, amiket készítek, mert időközben rájöttem, hogy a képkészítés is nagyon tetszik. Így egy idő után felkértek, hogy írjak hetente a Szabadság napilapba egy-egy receptet, amire örömmel mondtam igent, ennek is öt éve már.

– Élő a kapcsolatod az olvasókkal? Szoktak segítséget, tanácsokat kérni?

– Persze, szoktak. Például kérdezték már meg, mit jelent az, hogy zsülienre vagdosni a zöldségeket. Én pedig elmagyaráztam, hogy a zsülien apró, gyufaszál méretet jelent. De olyan is volt már, hogy egy idős néni írt rám azzal, hogy nagyon jól néz ki a torta, amit posztoltam, meg is akarja sütni az unokája születésnapjára, csak azt nem tudja, mennyi cukrot kell beletenni. Egyszerűen ezt az apró részletet elfelejtettem odaírni.

Az egyik legkedvesebb történetem az volt, amikor megtudtam egyik barátnőmtől, hogy az akkor 72 éves nagybátyja elkészítette az egyik süteményemet, az akkor már beteg feleségének. Még fotót is kaptam a bácsiról és a tepsi sütiről. Teljesen meghatott akkor is és most is, ha erre a sztorira gondolok. Szóval nem csak a Facebookon érkeznek visszajelzések, néha ismerősök által is eljut hozzám egy-egy szívmelengető feedback.

– A könyv gondolata mikor született meg benned?

– Egyrészt rengeteg receptem volt, másrészt a Facebook-oldalon nehéz keresgélni, ha nem cím szerint keresed meg az ételt, nagyon nehéz megtalálni. Így adta magát az ötlet. Nem mellesleg sok esetben jó ajándékként szolgál egy ilyen receptes könyv. Elsőként a tavaszi kiadás jelent meg, de jön minden évszakra formálva egy-egy könyv.

– A könyv második részében vannak a receptek, azonban az első rész teljesen másról szól. Mesélnél erről a kiegészítő részről?

– Amikor megszületett a könyv gondolata, már akkor szerettem volna, hogy kicsit több legyen, mint egy egyszerű receptes könyv. Egyre jobban foglalkoztat, mi volt régen, ami a néprajzos végzettségnek is köszönhető. Érdekel, hogy hogy és mit főztek az emberek pár száz évvel ezelőtt, és a kezembe is akadt egyszer egy könyv: Tartsd jól a bestiát!, ez volt a címe, az alcíme pedig: Egy századelei blog története. Első ránézésre nagyon passzolt hozzám, meg is vettem, és valóban nagyon tetszett.

A múlt század elején meghirdettek egy receptpályázatot a Vasárnapi Újságban, érkeztek be a receptek és mindenféle hozzászólás is. Tehát ugyanaz történt valójában, mint most a közösségi médiában, csak a sebesség a különbség. Anno egy hetet kellett arra várni, hogy megjelenjen a hozzászólásod, és hogy ha reagálni akartál valamire, akkor még egy hetet vártál rá. Viszont ugyanazok a csipkelődések voltak benne, ugyanazok a fricskák, mint ami ma olvasható az interneten, annyit finomítva, hogy akkor roppant udvariasok voltak. A könyvem első részében lényegében leírtam, miről szól ez a régi kötet, jópofa történetként.

– Egyszer a következőt írtad a blogodra: „Az a konyhafilozófiám, hogy ezt az egész főzés dolgot rugalmasan kell kezelni”. Te tipikusan az a lány voltál, akit otthon az anyukája kezdett el megtanítani főzni, vagy hogy kerültél a konyha bűvöletébe?

– Nem, valójában otthonról csak a krumplilevest hoztam, azt már gyerekként is elkészítettem. A főzés nálam akkor kezdődött, amikor elköltöztem otthonról, feljöttem egyetemre Kolozsvárra. Igaz, nem elsőévesen, mert akkor minden egyébbel voltam elfoglalva, de utána. Az is hozzátartozik a történethez, hogy akkoriban egy kanadai barátom volt, aki Svájcban élt, ő nagyon jól főzött, rengeteg trükköt tanultam tőle.

Ez a ’90-es évek elején volt, tehát itthon messze nem volt annyi fűszer, mint Svájcban, ahol bementem az élelmiszerüzletbe, és annyi fűszer volt két polcon, amit addig életemben nem láttam. Svájcból hazajöttem, és értelemszerűen itthon muszáj volt kicserélnem néhány hozzávalót, mert nem lehetett kapni. Bazsalikom helyett spenótból készítettem „pestót”, persze az íze nem volt ugyanaz, de laskával pont olyan finom volt. Így kezdődött minden.

– A variálás nagymestere vagy, ez kiderült az előző példából és a könyvből is. Milyen más technikákat alkalmazva lettek ezek a receptek olyan „borbélyévásak”?

– Ha van egy recept, ami így első ránézésre tetszene, de van benne egy olyan hozzávaló, ami nem ízlik neked vagy a gyerekeknek vagy allergiás valaki rá, egyszerűen ki lehet cserélni, vagy kihagyni. Akinek nincs tapasztalata, az görcsösen a recept szerint főz, így nehezen tudja elképzelni, hogy belenyúl, belepiszkál, de a recept nem Szentírás, lehet rajta változtatni. Például van egy muroktorta recept a könyvben, három évnyi kísérletezés után vagyok igazán megelégedve az ízével és az állagával is. Mindezt úgy, hogy innen-onnan elolvastam pár receptet, összekombináltam, kísérleteztem, és erre a változatra mondom azt, hogy tényleg nagyon jó.

Olyan is van sokszor, hogy van pár hozzávalóm, amit már nagyon el kéne használnom, különben tönkremegy, és akkor keringek egy kicsit az interneten, inspirálódom, majd megkreálom a sok esetben új ételt belőle.

– Milyen visszajelzések érkeztek a könyvre?

– Szerencsére tetszik az embereknek a könyv. Azon viszont meglepődtem, hogy nagyon sokan eljöttek a könyvbemutatóra, és ez nagyon megtisztelő volt. Remélem, hogy ezek a kedves emberek mind kitartanak mellettem a továbbiakban is!

– Egy gasztroblogger anyukának is túrják az ételeit a kamasz gyerekei?

– Jaj, mi az, hogy! De őket szoktam tesztalanynak használni. Persze eleve tudom, hogy vannak dolgok, amiket nem esznek meg, azokat nyilván nem fogom a torkukon lenyomni. Olyasmiket próbálok készíteni, amik klappolnak a tinédzsereknek. Erről jut eszembe, szeretnék anyukáknak segíteni abban, milyen ételek kerüljenek a gyerekek szülinapi asztalára, amikor egy nagy társaság gyerek gyűl össze, mert minden korosztály ízlése más.

– Milyen alapanyagokat, hozzávalókat szeretsz kifejezetten használni, van-e visszatérő elem, amit sokszor belecsempészel az ételekbe?

– Nagyon szeretem az indiai ételeket, szóval a curry fűszerkeverék az egyik kedvencem. Nagyon sokszor használom, akár a rakott krumplihoz is. Ez az én saját verzióm, ez mindent visz, én imádom. De vannak kínai vagy mexikói beütésű ételeim is. Persze ezeket mind úgy készítem, hogy a gyerekek is megegyék, szóval egyáltalán nem csípősre.

– Terápiaként tekintesz a főzésre?  

– Határozottan, igen. Amikor elkezdtem ezt csinálni, olyan életszakaszban voltam, amikor jól esett egyetlen dologra összpontosítani, nem akartam, hogy folyton pörögjön az agyam. Elkezdtem főzni, majd rájöttem, hogy ez nekem jót tesz, teljesen kikapcsol. Ugyanígy az írás is, szóval jól összejött: először megfőzöm, utána leírom. Az írásban azt élvezem, hogy belefér egy kicsi személyes sztori is.