Nem vagyok depresszió szakértő. Azt viszont tudom: ha időnként nem sírhatnék egy jó nagyot, nem „bőghetnék egyet” (mondanák lekicsinylően azok, akik egyenesen elítélik a lelki felszabadulásnak ezt a formáját), akkor nagy bajok történnének. Ez nem ennyire tudatos, egyszerűen csak érzem. És az igazság az, hogy a sírásról azóta sem szoktam le, amióta anyuka lettem.

Pedig megfordult a fejemben, hogy – mások szavaival élve – milyen „példát mutatok” a gyermeknek azzal, ha sírni lát. Mintha az szégyellnivaló lenne, hogy az embernek nemcsak szalonképes állapotai vannak. A gyermeknek jó korán meg kell tanulnia a képmutatást: csak az öröm kifejezése a társadalmilag elfogadott. És azt sem lehet túlzásba vinni, mert a túláradó örömöt is devianciaként értelmezzük. És aztán lesz belőle egy olyan felnőtt, akinek csak szalonképes állapotai vannak. A többit a pszichológusára bízza. Jobbik esetben. Mert nem tanítjuk meg arra, hogy szabad gyengének is lennie olykor.

Az egyetlen olyan időszak, amikor kvázi szabad volt nyilvánosság előtt könnyeznem, az a terhességem volt. „Hát, persze, jojóznak a hormonjai, ezzel magyarázható az, hogy nem tudja visszafojtani a könnyeit” – gondolhatta megértően a környezetem, mintha az elfojtás az erős karakter ismérve lenne. „Hát, persze, mert az a divatos, ha aztán középtájon törik és roppan az az egyenes gerincünk, amely annak előtte lehetővé tette, hogy felszegett fejjel sétáljunk a nagyvilág előtt” – válaszolnám erre a felvetésre.

Amikor Leát hazahoztuk a szülészetről, irdatlan reszketegség és sírógörcs fojtogatott egy álló napig, és ebben főként az volt benne, hogy jesszusom, mit fogok most kezdeni ezzel a kis lénnyel, akinek az életben való irányítgatását és teljes ellátásának felelősségét is vállaltam. Mit kezdjek most ezzel a felelősséggel, amely ennyire konkréttá vált? De ez már otthon volt, szobánk négy falának bensőségességében, ahol senki sem lát, senki nem értelmezi félre azt, hogy egy újdonsült anyuka nem csak felhőtlenül boldog. Össze is roppantam volna a „felhőtlenségtől”, ha akkor az anyám nem kezeli nagyon okosan ezt az állapotom – éspedig úgy, hogy fontosságot is tulajdonított neki, de nem is csinált belőle kázust (mint a népmesében az okos leány).

„Hogy vagytok?” – kérdezték nagyon sokan tőlem abban az időszakban, és én általában azt válaszoltam, hogy „jól, köszi’, mert tudtam, hogy azok a mélységek, amiket megjártam érzékeny állapotaink ama kezdeti időszakában, úgy sem érdekelnek senkit. És nagyon megalapozott okom volt ezt hinni. Jókorát csalódtam korábban a baráti kapcsolataimban ahhoz, hogy ezt a szükséges képmutatást fontosnak tekintsem.

Egy évtizeddel korábban ugyanis az egyik barátnőm kifejtette egy baráti jellegű plenáris ülésen: olyan keveset vagyunk együtt, akkor ne zavarjuk már egymást különböző problémáink megosztásával, inkább érezzük jól magunk. És ezzel a nagyszerű ötlettel a többiek is készségesen egyetértettek. Én meg csak ültem, mint egy kuka, hogy akkor bizonyára nem jó helyen vagyok, mert nálam a jólét azzal is összefügg, ha valakinek elmondhatom azt, ha valami bánt, és ugyanígy szívesen meghallgatok másokat is a baráti titoktartás teljesen egyértelmű imperatívuszával. Így értelmeztem addig a barátságot, jóval és rosszal együtt.

Nem szóltam tehát semmit, de akkor nagyon megtanultam azt, hogy egyáltalán nem kizárt: a barátnak hitt emberek is csak a szalonképes állapotaimra kíváncsiak, a többit megtarthatom magamnak. Akkor meg mire jó ez az egész? Köszi, de ezt a képmutatást gyakorolhatom minden más élethelyzetemben is, és ráadásul sokkal kellemesebben, mert azokban ez az alapvető játékszabály, amire startból befizettem. Nem értem, hogy a barátságnak is miért kell ugyanerről szólnia… Ja, mert a másik verzió kissé nehezebb, nagyobb erőfeszítést igényel. Értem.

A gyermeket is addig kell nevelni, amíg nem sír. Egyáltalán és semmilyen élethelyzetben – sem akkor, ha örül, sem akkor, ha valami fáj. „Mit szól majd a szomszéd néni, a kiárusító néni, az óvónéni, ha meglátja, hogy te sírsz?!” – szoktuk neki nyugtatásképpen mondani. Mert mindezek a nénik ugye soha nem láttak könnyeket életükben, és majd bezavar a lelki feng shui-uknak, ha meglátnak egy síró gyermeket.

Pedig a gyermekek nagyon okosak, sőt, mérhetetlenül bölcsek is a hangulatváltozások értelmezésében. Leám például érzi azt, amikor az anyja önfelszabadítóan sír. Legutóbb, amikor éppen a sofőrvizsga miatt borultam ki, megértően nézett rám, két mondókát is elmondott és egy dalocskát is elénekelt a szétbőgött képű anyjának felvidításképp. Tudta, hogy ettől nem fog összedőlni a világunk. Sőt. Akkor dőlne össze, ha ez nem így lenne, és ha az anyja sírás helyett egy álmosollyal felvértezve bizonygatná, hogy márpedig problémák nincsenek, s ha vannak is, jól el kell temetni őket, nehogy meglássa... De ki is?!