Valahogy benne volt a pakliban, hogy minden meggyőződésem ellenére Lea egyke lesz. Az életkörülményeim valamennyi ágát-bogát átgondolva nem is juthattam volna más következtetésre. Negyvenesen, kisgyermek egyedülálló szülőjeként logikus, hogy kislányom mellé nem vállalhatok testvért. Ez mindennek ellentmondana, amit a józanész diktál, úgyhogy igen, egykét nevelek. És ez így is marad.

Gondolom, nem vagyok az egyetlen, akit rettenetesen zavart, hogy jóformán meg sem szültem a gyermekem, a környezetem arról kezdett kérdezősködni (volt olyan is, aki megpróbált meggyőzni ennek jótékony voltáról), hogy mikor szülöm a következőt, a testvért Leának. „Nem, nem fogok. Mindjárt negyven vagyok” – mondtam, hogy lezárjam a beszélgetést valami racionálissal, elfogadhatóval. „Jaj, hát hányan vállalnak gyermeket negyven fölött is. Egyáltalán nem késtél még le róla” – mondták a kedves, jól tájékozott ismerőseim, akik közül nem tudom, hányan válaszoltak volna szalonképesen arra a visszakérdezésemre, hogy: segítesz majd felnevelni vagy csak érdeklődsz, mert idődből kitelik? „Nem érdekel. Leát szeretném felnevelni épelméjűen” – válaszoltam erre, ami kissé furán hangzott, mintha két gyermeken felül minden szülő őrült lenne az állításom szerint. Persze, nem gondolom ezt, azonban azt, amire gondoltam ilyenkor, nagyon nehezen lehetett volna megindokolni kevés szóval. Hagytam tehát, hogy gondoljanak, amit csak akarnak. Maradjunk tehát annyiban, hogy ez a tényállás és ez így is marad. Egykét nevelek és slussz.

Amikor Lea közel nyolc hónapos volt, tömör és velős online beszélgetést folytattam az egyik volt kolléganőmmel erről. Azt ecseteltem neki, hogy mennyire igyekszem gyermektársaságot biztosítani Leának azért, hogy ne az egykék önzése közepette nőjön fel, megtanulja, hogyan kell megosztani tárgyakat és életteret más gyermekekkel. „Én is egyke vagyok. És nem hiszem, hogy deviáns lennék vagy nagyon más, mint a többi ember” – írta kolléganőm tapasztalatból, mintegy a Lea védelmébe. És ha jól meggondolom, mi testvérrel rendelkezők nagyon másképp gondolkodunk erről és alkalmasint nagyon tuskók tudunk lenni ebben a témában.

Mert ha jobban meggondolom: hány olyan kétgyermekes családot láttam, amelyben egyik vagy másik gyermek nem tudott kibékülni azzal, hogy a figyelem nem kizárólag rá irányul, nem ő az egyetlen kakas a szemétdombon. Ráadásul, ha testvériesen püfölik egymást egy-egy játék miatt, az azt jelenti, hogy meg tudják osztani egymással a javaikat, csak jól eltitkolják? Hát, nem, nem jelenti azt. És a kolléganőm éppen erre vezetett rá, hogy mennyire rossz a megközelítésem. Ma már készséggel belátom azt, amit akkor nem is nagyon értettem.

A másik „tanítómesterem” ebben a kérdésben maga a gyermekem volt, akit különösebben nem is kellett megtanítanom arra, hogy valamit megosszon, mert teszi ezt ő maga, különösebb felszólítás nélkül. Ha valamelyik gyermek kiborul a babaklubban attól, hogy ő vetett szemet arra a játékra, amely éppen Lea kezében van, akkor a gyermekem minden további nélkül odaadja neki és keres magának egy másikat. Ha pedig azzal ugyanaz történik, semmi nem állítja meg abban, hogy egy harmadikat is keressen kitartóan, amíg nyugi nem lesz. Lassan ott tartok, hogy inkább az „egykés önzést” kéne neki megtanítani, nem pedig annak ellenkezőjét… Na, ennyire beszűkültek lehetünk akkor, amikor kizárólag saját példánkból indulunk ki és nem nézünk jobban körül, hogy van-e ehhez elég alapunk.

Szávai Ilona nagyszerű nagyesszéjét olvastam ebben a témában az egykék világáról és annak társadalmi hozadékairól. Abban talán a legmegejtőbb leírás a kínai helyzetre vonatkozott, mert abban a társadalomban ugye – a demográfiai szabályozás miatt – tilos második gyermeket is vállalni, ráadásul egy olyan kultúráról beszélünk, amelyben az ősök tisztelete alapérték. Ilyen tekintetben tényleg óriási plusz terheket ró az idős szülők tisztelete és ellátása egyetlen gyermekükre. Olyan körülmények között, hogy a szülők nem saját meggyőződésükből döntöttek úgy, hogy csupán egy gyermeket vállalnak. Ez egy merőben más helyzet, de én ennek a tragikumát is tulajdonképpen az önálló választás lehetőségének hiányában látom.

Persze, ennek kapcsán elgondolkodtam azon, hogy mi lesz majd, ha majd idős leszek és majd Lea ápolására szorulok, de szerencsére egyelőre még nem ez a helyzet. Csupán csak annyi történik, hogy egykét nevelek, aki semmivel sem önzőbb két-, három- vagy négygyermekes családok sarjainál.

A testvértelenség egyáltalán nem vezet az emberi minőség romlásához, ezt mindössze azok próbálják velünk elhitetni, akik csupán a szülések számát tartják mérvadónak, és nem például azt, hogy egy-egy gyermeknek milyen körülmények között kell felnőnie ahhoz, hogy a társadalom teljes értékű tagja legyen. Arról aztán meg nem is beszélve, hogy mennyire különböző élettörténetek eredménye lehet az, hogy valaki egykét nevel, egykeként nő fel.