Végül mégsem tanultam meg autót vezetni. „Vezetek, de nem autót...” – szoktam erre mondani ironikusan-keserűen, mintegy önvigasztalásképpen. És itt a három pont azt jelenti, hogy gyermeket, blogot és némiképp háztartást is. De nem, autót, azt nem. Levizsgáztam. Nem mintha ezt a kudarcot megengedhetném magamnak egyedülálló anyaként…

„Hölgyem, vezetni nem azért kell megtanulni, mert az embernek saját kocsija van, hanem azért, hogy minden eshetőségre ott legyen a jogosítvány a női táskában” – mondta a tanonckodásom idején atyai szigorral a harmadik számú oktatóm, egy nyugdíjas katonatiszt, akivel végre megtaláltam a hangot vezetésügyben. És ezzel azt is illusztrálni akarta, hogy nekem 18 évesen, nem pedig megelőlegezett negyvenesen kellett volna belefognom ebbe a tevékenységbe. Pedig én már korábban is próbálkoztam…

Persze, tudom. Mostanra már két évtizednyi régiségem lehetne az egyre zsúfoltabb közlekedésben való boldogulás terén. De őszintén, ki a fene gondol huszonévesen arra, hogy a golyóstoll, rúzs és a számtalan újrahasznosítható papír mellett egy ilyen hivatalos műanyagdarab is szükséges lehet „minden eshetőségre”. Én legalábbis soha nem gondoltam erre ilyen megközelítésben.

Amikor másodéves egyetemistaként éppen egy szerelmi búbánatból kászálódtam ki brassói önkéntes száműzetésemben, belevágtam már egyszer a sofőrtanonckodásban. De azt a terápiaszerű „függetlenséget” inkább a szülőanyám szerette volna nekem, és ehhez mérten érdeklődésmentes volt az én személyes hozzáállásom is. Ráadásul egy olyan oktatóval volt szerencsétlenségem tanulni, aki a legkisebb figyelmetlenségemkor, ügyetlenkedésemkor is üvöltött magából kikelve. Ez az én esetemben a legrosszabb pedagógiai módszer valamennyi közül: ilyenkor levettem a kezem a kormányról, lábam pedig az összes pedálról, hogy „tessék, akkor csináld te, ha olyan jó vagy ebben!” Az a próbálkozás tehát kudarcos volt. Elintéztem magamnak, hogy egy pont híján elkaszáljanak az elméleti vizsgán. Maradt tehát a busz, a vonat és a mások által vezetett személyi autós lehetőség. Különösebben nem is zavart ez engem.

Aztán amikor Leám megszületett és elég gyorsan rájöttem arra, hogy magunkra leszünk utalva szállításügyben is, ismét belevágtam a dologba. Azonban a most már létező személyes indíték mellé nem társult nagyobb szerencse az oktató kiválasztását illetően (és akkor itt egy külön bejegyzést megérne a férfi oktatóknak a női tanoncokhoz való viszonyulása).

Vizsga előtt két héttel váltani kényszerültem, ez pedig újabb ugrást jelentett az ismeretlenbe: új oktatási módszert és egy nagyobb méretű autót kellett megszoknom. Ráadásul, tapasztalatom szerint a vizsga is sokkal szigorúbb volt a két évtizeddel korábbihoz képest: a tanoncok között az ideális sofőrt keresik, akiknek tévedhetetlen szabálykövetéssel kell közlekedniük egyfelől a zsúfolt közlekedésben, másfelől a nem túlságosan normakövető, de sofőr státusszal már rendelkező társaik között. És most igyekeztem nagyon diplomatikusan megfogalmazni azt, hogy micsoda barmokkal kényszerül az ember együtt közlekedni a közutakon. Valahányszor emiatt méltatlankodtam, az volt az oktatói válasz erre: „jó, jó, de nekik már van jogosítványuk”. És ezzel le is zárult a beszélgetés, amelyben némiképp igazat adtak nekem, de ez a helyzeten mit sem változtatott. A rendőr pedig elkaszált az első vizsgám egy eléggé kétértelmű helyzetében, amelyet itt nem fogok taglalni, hiszen nála volt a döntésjog és nyilván élt is vele…

No, de nekifutottam másodszor is a dolognak (rendszerhiba miatt fél évvel az első próbálkozásom után). Reggelente, amikor az egyéb kötelezettségeimet még kicsit halasztani tudtam, vagy legalábbis az volt az érzésem, tanulgattam vezetgetni. Nyilván, ez sem sikeredhetett olyan hatásfokúra, hogy az jogosítványt eredményezzen. Ahhoz pihentebbnek, nyugodtabbnak és kevésbé gondterheltnek kellett volna lennem. Önkritikát gyakorolva feladtam…

Mindenesetre, azt hiszem: eddigi életem egyik lefrusztrálóbb helyzete az, hogy minden erőfeszítésem sem elég megszereznem egy olyasmit, amit mások játszi könnyedséggel kaparintanak meg. És ebben alapvetően két alkati kérdés is akadályoz – ezért van igaza az oktatómnak abban, hogy ezt huszonévesen kellett volna: az egyik a túlzott felelősségtudat („jesszusom, nehogy valami bajt keverjek”), a másik pedig két egymással összefüggő negatívum. Ezek tulajdonképpen a szakmai ártalom kategóriájába is sorolhatók: a helyzetek túlelemzése és a szabályok megkérdőjelezése, ami ugye egyáltalán nem pozitívum autóvezetéskor. De hát ez az a nyersanyag, amelyből „dolgozom” ehelyt is.

Szóval, jó sok pénzembe és időmbe került eljutni erre a felismerésre. Azonban a tizennyolc évesen jogosítványt szerzett húgom mindig meg szokott vigasztalni férfikollégája példájával, aki a sofőrsuli ötszörös abszolválását követően ért célba. Nem hinném, hogy ennyi szufla és kitartás lenne bennem erre vonatkozóan. De tény az, hogy a társadalmi helyzetem nem teszi lehetővé azt, hogy ilyen „könnyen” feladjam.

Persze, továbbra is kérdés számomra, hogy mi jelenti egy anyuka szempontjából a felelősségteljes hozzáállást: az, ha még egy kicsit kínozom az egészet, vagy egyértelműen az, ha mindkettőnk biztonságára gondolva feladom? Azt hiszem, ezen még gondolkodni fogok egy kicsit. És ebben nem az fog számítani, hogy mások hogyan csinálják mindezt. Mert ez a szempont a döntésben inkább hátráltatna, mint segítene…