A heti, napi bevásárlást általában Lea nélkül szoktam lekavarni, elintézni gyorsan. Közértbe például azért nem szoktam vinni, mert ott fújják azt a botor hideget a romlandó kajaszektorban, és a gyermekem mindig tüsszögött, amikor néha mégis úgy alakult, hogy együtt kellett mennünk. Persze, volt már olyan, hogy a mindenes ruha-cipő-játék nagykereskedést édes kettesben rohantuk le. Nagy élmény volt, nem mondom, és még egy csomó kacatot is megvásároltunk.

Arra az anyapróbáló helyre például azért mentem be Leával, hogy hozzá tudjam mérni a cicanadrágot, amellyel a játszótéri homokban kedvére tud fetrengeni még a kicsit melegebb időszakban is. Persze, olyan volt ez a közös vásárlás, ahogy Móricka elképzelte a világháborút, hiszen ahogy beléptünk és végre meg is találtam azt a polcot, amelyen az ilyen alkalmatosságokat tárolják, Leám nyomban el is tűnt, tíz másodpercre sem volt ehhez szüksége.

Szólítgattam kétségbeesetten, közben meg a nadrágocskákat is nézegettem, méregettem a virtuálissá vált leányomhoz. Egy idő után észbe kaptam, hogy ennek fele sem tréfa, hiszen Leát egy kerek perce hiába szólítgatom, így hónom alatt a zsákmánnyal  körberohantam az üzletet és kérdezgettem a elárusítónőket, hogy nem láttak-e egy aprócska leánykát. Az üzlet alkalmazottai egyáltalán nem lepődtek meg, ebből rögtön gondoltam, hogy nem is egy ilyen jelenetet láthatnak naponta. Tekintetükből pedig azt olvastam ki, hogy ne eresszem búnak fejem, mert eddig még minden ilyen kósza gyermek előbb-utóbb előkerült a fogyasztói Bermuda-háromszögből.

Megérzéseimre hallgatva, rögtön a játékrészlegre rohantam, amelynek legvégén meg is találtam Leámat: éppen egy jókora kosár legaljából igyekezett kimesterkedni egy szép, színes, rajzfilmfigurákkal díszített labdát. Mondanom sem kell, hogy annyira megörültem neki, hogy rögtön fogtam a gyermeket labdástul és a pénztár felé vettem az irányt.

Tulajdonképpen akkor jött rá Lea, hogy „aha, szóval ez így működik!”. Elég egy kicsit eltűnni és anya mindent megvásárol, ami babaszemnek, babaszájnak ingere.

Következő alkalommal ezt a stiklit már a magas művészet szintjére emelte. Akkor hárman mentünk vásárolni és én titkon abban bíztam, hogy a körültekintő nagymama majd lebeszél minket az eszeveszett shoppingról. De ez nem éppen így történt.

Amikor összetalálkoztunk végre a pénztárnál (persze, Lea folyton eltűnt, alig lehetett a játékok közül kivezényelni), mindhármunk kezében volt három-három tárgy, amelyből minimum egy teljességgel felesleges volt. Egyben rájöttem, hogy a vásárlási őrület anyáról lányára hagyományozódik, és ehhez senki hímnemű lény hozzájárulása nem szükséges, sőt. Meg is értem az apámat, hogy nem szeret velünk vásárolni. Nehéz is ezt a lendületet követni, vagy egyáltalán megérteni. Mert anyukámnál például volt egy lábtörlő és két ágyterítő (az egyikről lebeszéltem), nálam egy teniszcipő és két nadrág (egyikről lebeszélt), Leánál pedig egy szélforgó és két Barbie-baba (az egyikről lebeszéltem). Igazi kis nőies shopping volt, tehát. Ja, és Leának még egy napszemüveget is meg kellett volna vásárolnom, de ez már szóba sem jöhetett, mert otthon már van egy jó drágának kinéző hasonló portéka, amit a keresztanyjától kapott, de amit semmiképp nem akar feltenni…

Leámnak még kialakulóban van egy másik szenvedélye is: a cipőüzletek látogatásával járó cipőfétis. A múltkoriban egy fél órát kellett eltöltenünk az egyikben, mert minden polcot meg kellett vizsgálnunk tüzetesen. Az elárusítónőt nagyon szórakoztatta a kis nő korai érdeklődése a női cipők iránt, illetve az, hogy az anyjának milyen nehezére esik mímelnie az érdeklődést. Én ugyanis húsz percnél többet nem szoktam ilyesmivel tölteni, az áru kifizetésével együtt. Szóval, már ebből is látszik, mennyire különbözőek vagyunk. Cipőt vásárolni valószínűleg a keresztanyjával megy majd, akivel osztozik ebben a szenvedélyben.

Vásárolni tehát nem egyszerű kettesben, és idővel ez várhatóan nehezebb lesz, mert Leámnál már most látszik, hogy túl fog szárnyalni engem a sok jó kacat megszerzésében, no meg a bennük való elmerülésben is. Úgyhogy egyelőre még fontolgatom, mi legyen a további stratégia anya-lánya vásárláskor. Mert egyelőre csak a tele pénztárca bizonyult életképes megoldásnak, ami ugye…