Amikor növekedni kezdett pocakomban a leánykám, lassanként elpakoltam egy jó nagy kirándulózsákba azokat a ruháimat, amelyeket addig hordtam, köztük számtalan kedvenc darabbal.  Úgy képzeltem, hogy miután megszülöm a gyermeket, még néhány hónapot kell várnom csupán, s aztán hirtelen előkapom az arzenált és aggathatom is magamra szép nyugodtan a pihenőszabadságra küldött jobbnál jobb darabokat. De nem így történt. Azóta is jó néhány darab ott pihen és várja a szebb időket.

Egy szintén pocakját növelő, a terhességben gyakorlottabb sorstársnőm dobta oda poénként a következő jó tanácsot, amikor Leával még csak öt hónapos terhes voltam: „Aztán ne osztogasd szét a terhesruháidat, mert lehet, hogy még évekig azokat fogod viselni!” Jót nevettünk együtt ezen a finom kis anyás elmésségen, s ugyan megragadt bennem a mondat, de különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Mert ugyan már, hogy hordanám még hosszú hónapokig azokat a fránya cuccokat, amelyeket valójában be se akartam szerezni magamnak, hiszen ott voltak azok a bővebb, némi öltözködési stílust is sejtető darabok a saját addigi ruhatáramból.

Aztán a nyolcadik hónapban már szinte semmibe nem fértem bele, amit addig hordtam, de az új darabok vásárlását még így is pénzkidobásnak tekintettem. „Arra a kis időre” igazán nem kell kifosztanom a boltot. Ráadásul soha nem is nagyon tetszettek az egyértelműen terhes nőknek gyártott, bálnákra vagy elefántokra méretezett ruhák.

A kilencedik hónapban már az öltözködésnek fele se volt tréfa, mert az összes addig terhes ismerősöm, barátnőm terhesruha arzenáljára szükségem volt, és még jóanyámtól is kaptam ezt-azt, amiből ő már „kifogyott”. Észre sem akartam venni, hogy a saját régi ruháimból már nem fértem bele abszolút semmibe.

Miután Lea megszületett, a saját ruhatár mihamarább aktiválását célzó projekt végképp zátonyra futott, hiszen a szülészetről valójában körülbelül egy olyan nyolc hónapos terhességnek megfelelő pocakkal távoztam, amely anyai életutamon még nagyon sokáig elkísért.  

De nem ez volt az egyetlen depressziókeltő változás az önmenedzsmentemben. Kiderült, hogy a frizurám, valamint a még hónapokig nem létező sminkem is az új helyzetemhez alakult. Az előbbi mindig véletlenszerűen volt punk (de azzal vigasztalódtam, hogy legalább van egy határozott, szakember által havonta visszakanyarított éle), az utóbbit azonban csak a terhességem idején vagy azelőtt készült fotókon szemlélgethettem szomorúan esténként, amikor már minden szükséges anyai kört lefutottam. Akkor úgy tűnt, hogy soha, de soha nem fogok semmit visszakapni abból a régi önmagamból, amelyet tökéletlensége ellenére is ideálisnak tekintettem. Legnagyobb szerencsétlenségemre azonban a türelmem viszont a régi volt, és ezt kábé úgy kell elképzelni, mint a Tündér Ilona és Árgyélus királyfi meséjében a helyváltoztatást („Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok!”). Nyilván, ebből semmi jó nem sülhetett ki…

Rengeteg cicanadrág (jéger, ahogy mostanság mondani szokás), néhány szerencsétlenre nyúzott blúz, pár gonddal kiválasztott trikóruha (hogy ne nézzek ki terhesnek se benne, de a pocakomat is takarja valamennyire), és egészen pontosan három nagyobb szvetter és pulóver, lehetőleg mind-mind fekete. Na, ennyiből állt a tavaszi-őszi-téli kollekcióm. Hát, nem volt az a hej, de Dolce és Gabbana a felhozatal, mit is mondhatnék… Persze, a nyári időszakban némiképp könnyebb volt a ruházkodás, mert könnyed kelméket is magamra tudtam csavarni. De a lényeg még így is egyértelmű volt: az örök átmeneti állapotom tökéletesen lerítt a felhozatalról, amelyben egy-két kedvenc akadt, de a többi darabot a mai napig is tiszta szívemből utálom. Azóta is majdnem törzsi táncokat járok legbelül, amikor – a lassú visszaalakulásomnak köszönhetően – egyiket-másikat végleg ki tudom dobni…Végezetül szeretnék írni ide valami frappánsat, hogy mi is lehetne ennek az össze-vissza ruhatári történetnek a tanulsága. Azonban azt a borzalmas közhelyt leszámítva, hogy „a türelem rózsát és normális ruhatárat terem”, semmi sokatmondó okosság nem jut eszembe…

Talán azt tudnám javasolni jövőbeli vagy éppen az anyává válás folyamatában lévő sorstársnőimnek, hogy (ha tudják) a testük átalakulását tekintsék normális folyamatnak, ehhez pedig szerezzenek be néhány nagyon jó darabot, amelyet úgy lehet strapálni, mintha az ember lányának mindig is ez lett volna az életcélja. Nem másért, sok önmarcangolástól mentheti meg őket egy ilyen tudatos hozzáállás. A célzatosság pedig még ezen a „szakterületen” is elegánsabb, mint az a teljes esetlegesség, amellyel nekem adatott meg hosszú ideig viaskodnom. És igazából még mindig nem látom a számomra megnyugtató végét, bár némiképp alakulok…