Réka kismamablogja: hogyan neveljünk magabiztos gyermeket?
Egy nagyon kedves barátom mesélt minap a viccesen beszélő dél-koreai mozgólépcsőkről. Európai emberként ugyanis furcsa volt számára, hogy amíg az irodaház egyik szintjéről a másikra fel- vagy leért egy, a lépcsőbe beszerelt gép felsorolta, hogy mi minden katasztrófaféle történhet a mozgólépcsőn közlekedő gyermekkel. Ennek folytán az ember arra a következtetésre juthat, hogy mozgólépcsőre sem merészkedik a gyermekkel, mert beszorulhat, becsípheti a lépcsőfok, megbotolhat le- vagy fellépéskor, beütheti a fejét a korlátba, kificamodhat a bokája stb.
Először magam is jót szórakoztam a kulturális különbözőség eme kis poénos bevillantásán. Aztán amikor jobban belegondoltam, rá kellett jönnöm, hogy a viccesen beszélő dél-koreai mozgólépcső hiteles magyar „fordítása” én magam vagyok gyereknevelés közben. Ekkor már nem tűnt olyan humorosnak a dolog. Hiszen nyakamba szakadt a felismerés: merő borzalom, hogy az ember lánya futószalagon mennyi blődséget képes kipréselni magából, amikor azt hiszi, hogy az önállósulás útján elinduló, még csak puhatolózó gyermekét éppen a legkülönbözőbb jó tanácsokkal halmozza el.
És teszi ezt a nap huszonnégy órájában minden lehetséges élethelyzetben, szünös-szüntelen. Komolyan mondom, ha a gyermekem helyében lennék, és mindezt magam kellene meghallgatnom úgy, hogy közben azonosulok is az elmondottakkal, csak ülnék egy sarokban egész nap és meg se moccannék. Nehogy az a sok katasztrófa megtörténjen, amit az anyám (vagyis én) fel tud sorolni egy szuszra.
Íme tehát, egy rövid válogatás az eddigi „dobogós” jótanácsáradatomból, amelynek minden sorában ott van a gyermekre leselkedő katasztrófa potenciálja:
(Játék közben): Lea, kérlek, ne lépj rá arra a műanyag rucára, mert megcsúszol rajta, hasra esel és beütöd a fogad a parkettába! A cumit is vedd ki a szádból, mert a múltkor is megjártad, hogy elharaptad a szád, amikor ráestél!
(A fazekak fedelével való játék közben): Drága gyermekem, kérlek, ne csapkodd egymásnak azokat a fedőket, mert be fogja csípni az ujjad és akkor lesz majd ordítás. És isten őrizz, még az ujjad is elvághatja, ha túl nagy erővel csapod össze őket!
(Kézmosás közben, a kád szélénél, miközben a gyermek egy „dobogón” áll, hogy elérjen a csapig): Anya kincse, kérlek, ne kalimpálj és hadonássz ott, mert elveszíted az egyensúlyod és beleesel a kádba, bevágod a fejed/fogad, megütöd a homlokod, és a csapnak is nekieshetsz!
(Miközben a fakanállal szaladgál a házban): Leácskám, tedd le azt a fakanalat, mert megbotlasz és beleesel a kanál végébe és, isten őrizz, kiszúrja a hasad!
(A székről a kanapéra való mászkálás közben): Kicsi cucája anyának, szállj le onnan, kérlek, mert rosszul lépsz, nem találod el a kanapét és beesel pont a kettő közé, kificamodik a bokád/ megütöd a térded/nekicsattansz a széknek!
(Evés közben, amikor egy nagy falattal birkózik éppen): Leácska, rágd meg szépen vagy köpd ki inkább, már látom, hogy megakad a torkodon, és akkor mihez kezd majd anya?!
(Miközben az én ágyamról mászik be a kiságyába): Leácskám, ne mássz be úgy, na, mert fenn fogsz akadni az ágy támláján! Emlékszel, a múltkor is sírtál, mert meghúzódott a lábad, túl nagyot kellett lépned be, a kiságyba… (Ugyan már, honnan emlékezne?! És különben is, azóta ügyesebb).
Persze, ezek közül a „katasztrófák” közül általában egyik sem szokott megtörténni ebben a formában… De ez a statisztika kicsit sem számít egy aggódó anyai szívnek.Azt is jelezni szeretném, hogy a fenti válogatás csupán egy rövidke szemelvény a napi „apokaliptikus” forgatókönyvekből. Leának valójában ehhez hasonlókat meg kell hallgatnia még a nagyszüleitől is, és ha rokonok, ismerősök érkeznek látogatóba, akkor még ők is hozzájárulhatnak egy-két értékes darabbal ehhez az általános, a gyermekre folyton leselkedő világvége-szcenáriósorozathoz.
És miközben a felnőttek társadalma ilyeneket és ehhez hasonlókat képes kihozni magából játszi könnyedséggel egyetlen szempillantás alatt, szent meggyőződése, hogy a gyereknevelés a legjobb úton halad, hiszen a „célszemély” számára minden feltétel adott ahhoz, hogy egy magabiztos poronty váljon belőle. Hát persze, mert az állandó aggodalmaskodást nem kötjük össze annak következményével, az elbizonytalanítással. Mert dehogyis árthat a gyermeknek az, ha kijelöljük számára „a határokat”…
Természetesen, magam is egyetértek azzal, hogy a határok megrajzolására jobbára szükség van a nevelésben (ez személyes tapasztalat). Enélkül a gyermek amolyan civilizációba beszabadított kis vademberkévé válhat, aki nem tudja, meddig van az addig.
De felmerül itt egy másik fogas kérdés is: saját magunk számára hol húzzuk meg a határmeghúzás határait, hogy ne váljunk állandó katasztrófasorozatot vizionáló, beszélő dél-koreai mozgólépcsővé?