„Bálnázzuk meg, bálnázzuk meg, bálnázzuk meg!” – könyörögte sírásra görbülő szájjal az igekötőkbe beleszerelmesedett aprócska leánykám, aki a maga sajátos virágnyelvén próbált rábírni arra, hogy aznap sokadszorra is kapcsoljam be neki a táblagépet, hogy nézze meg rajta kisezredszer a Piros malac című magyar népmesét.

Magamat hibáztattam ezért a kialakult konfliktusért, mert egyszer, amikor semmiképp nem volt hajlandó enni, akkor a gyermek gyanánt felnevelt piros malac fura, véletlenszerűen előkerült meséjével bírtam rá arra, hogy azért mégiscsak vegyen magához némi táplálékot. Imádta a kajacsalogatómat, aztán most itt tartunk: cseberből vederbe csobbanva.

Mert a gyermeknek tulajdonképpen igaza van, ő következetesen azt kéri számon rajtam, hogy a néhány nappal korábbi gesztusomat újfent megismételjem: támogassam a „bálnázást”, vagyis a táblagép használatát. (Itt még el kell árulnom azt is, hogy a szívének kedves elektronika megnevezése úgy mosódott össze a „bálnával”, hogy előzőleg ezen nézte, hallgatta meg nagyon sokszor Gryllus Vilmos előadásában a Málna című dalocskát, amelynek szövegét azóta maga is ismételgeti, dudorássza.)

Kiváló kicsi pszichológusként megérezte kártékony anyai tétovázásom, határozatlanságom és kitartóan rázendített a „megbálnázás” kikövetelésére, pattanásig feszítve a türelmem húrját és folyamatosan figyelgetve azt, hogy mikor adom már be a derekam. És mivel az ő akarata az enyémnél erősebb (ez a jellembeli különbség már a születésekor megmutatkozott), az eddigi tapasztalatai azt mutatják, hogy ez előbb-utóbb be fog következni. Csak türelem és kitartás kell hozzá, neki pedig mindkettőből van éppen elég.

Azonban most az egyszer bekeményítettem (nesze neked, következetesség) és nem, nem, nem kapcsoltam be neki a táblagépet, bármennyire is kérte. Lassan az empirikus tapasztalataimra támaszkodva is hajlamos vagyok igazat adni környezetemből azoknak az anyukáknak, akik teljes „bálnatilalmat” vezettek be otthon: hadd játsszon a gyermek a játékaival, „olvasgassa” a könyveit és merüljön bele családtagjai elbűvölő társaságába.

Bevallom, kezdetben nem láttam semmi rosszat abban, ha a kis értelmét fejlesztő mondókákat, néhány dalocskát vagy rövidebb mesét megnéz a táblagépen akkor, amikor mi már kellően fáradtak vagyunk családilag a „kultúrműsorhoz”.

Ez idáig úgy láttam, hogy sikerült megőrizni a napi babatevékenységei közötti egyensúlyt. Akkor meg miért lenne ártalmas azoknak az eszközöknek (táblagépnek, laptopnak, telefonnak) a használata, amelyeket az anyja szakmai ténykedéséből kifolyólag már ismert aprócska korától? Ráadásul a „bálnázás” mostanáig nem tűnt fontosabbnak, mint a játék vagy „olvasgatás” és ez arra sarkallt, hogy megengedjem neki egy-egy fél órát naponta.

De most már megérzéseim szerint egyéb dolgok is kapcsolódnak ehhez, amire én nem igazán számítottam: a „megbálnázás” elérése fokmérője lehet annak, hogy hol van nálam a követelőzés határa. Ingoványos terepre érkeztünk tehát, és a lényeg az, hogy most egy ideig minden döntésem rossz, amit ezzel kapcsolatban meghozok: mert ha nem engedem meg, akkor a szülőtől elvárt következetesség terén szégyenletesen kudarcot vallok, ha pedig megengedem, akkor meg figyelmen kívül hagyom azt a felismerésem, hogy a gyermek fejlődésében elérkezett az a pont, amikor a teljes „bálnatilalom” lenne a kívánatos ahhoz, hogy valamiféle egyensúly visszaálljon.

Ha mindenképp választanom kell (márpedig éppen ez a fennforgó helyzet), akkor egyelőre rossz anyuka leszek, aki felülbírálja a saját következetességét, „sziklaszilárd” meggyőződéseit. Így ezentúl az egyetlen „bálna” az életünkben az a halványlila műanyag játékocska lesz, amelyet fürdőzéskor szoktunk használni e tevékenység színesítésére.

Nyilván, a helyzet nem ennyire egyszerű, mert ezzel együtt magamnak és a többi családtag számára is könyörtelenül be kell vezetnem a „bálnatilalmat”. Kíváncsi vagyok, hogy a drákói új szabály alkalmazása ki számára lesz nehezebb. Mert azért saját magam sem becsülöm alá, ami az elektronika csoportos megvonásának járulékos tüneteit illeti…

Címlapfotó: nlcafe.hu