Mondhatom, most már haladó szinten értek „leául”. Mert másfél éves lányom anyanyelvével való ismerekedése tényleg felér egy nyelvtanfolyammal. Ennek kezdő szintjén az ember lánya néha csak néz ki a fejéből, hogy ez a kicsi lényecske, aki nemrég még a pocakjában lakott, immár nyelvet beszél, ráadásul olyat, amelyet az sem érti, aki megszülte. Tragikusabb változatban a szülőanyának is valaki más „fordítja le” ezeket érthető nyelvre.  

A gyermeknek a nyelvvel való találkozása vagy az anyának a gyermek nyelvével való találkozása talán a legkifinomultabb, legburkoltabb postpartum-jelenség. Egyértelműen illusztrálja azt, hogy az ősegység menthetetlenül megbomlott. Mostantól a kicsi, bontakozó értelem már nem hajtható már be az anyai ellenőrzés alá, a saját útját járja, saját tartalmakat gyárt – nem utolsósorban saját gondolatokkal és elképzelésekkel rendelkezik. Elkezdhetünk tehát örülni annak, hogy egy önálló, teljes értékű embert hoztunk a világra, aki nemcsak önállóan mozog az univerzumban, hanem saját meglátásai is vannak, amelyeket saját nyelven fogalmaz meg.

Ennek tudatában tanultam meg magam is Lea nyelvét, vagyis haladó szinten „leául” annyira, hogy már egy történetet is össze tudok fűzni ezen az ismerős idegen nyelven. Íme: 

„Ó na, ana! Kacsol vinyany, Leaka fekelsz, olas könvet mamával. Ana méges, amikó Leaka esz fimomi tumika ész nem, nem, nem esz kaját, tak püdit. Ész Leaka kibál ató, tibál tatát: hinta-painta, fínkíp és lóga-bóga, mint töpe a mesét. Ana tesz szemgüt, feke, takit, doba kafa szobából. Hangyal ész tindi ement, ninc hómi, sze hó, sze kafa, szánkó, tak hódó, tigu, pigó, vigó ész szikütű, nézi mamával, mama tesz szemgüt. Ana ement tónára, hozs némi, Leaka olas máki könv: Hóviti, Hampünkü és kifi, Keckegida, Pioska ész isz bíz, esz kákú, émpintünk tatával tonyot. Mijaz? Lapa zajzol kodil, gigá, kumba, hápi, ha ész pingi… Mitakasz? Aszt. Sze és Tapa. Leaka szeeti babák, pile, husika, kóbász. Ó, na, anuci! Nem locsi, dumba, dumba ész hopp, hopp, olas Piti Sámbur Túk, nész bálna, mijenjó mána, zabálna!”

És íme a fordítás, ha valaki netán nem érti a fent összefüggő, értelmes szöveget:

„Ó na, anya! Kapcsold fel a villanyt, mert Leácska felkelt és könyvet akar olvasni mamával. Anya mérges, amikor Leácska csak a finom cumikát „eszi” és nem, dehogy akar kaját enni, csak Pöttyös Túró Rudit. Leácska kiabál az ajtóból és cibálja tatát, hogy hinta-palintázni akar, amiről rendelésre fényképnek is kell készülnie, utána pedig azt kell játszani, hogy „lóg a lába, lóg a, nincsen semmi dolga”, mint a törpének a mesében. Anya ébredéskor felteszi a szemüvegét, aztán takarít és kidobja a karácsonyfát a szobából. Mindezt azért, mert az angyal és a tündér már elment, de hóember sincs és hó sincs, nem beszélve a karácsonyfáról meg a szánkóról. Csak a karácsonykor felragasztott hold és csillagok vannak még meg, és persze a pillangó, a virág és a szitakötő, amelyet mamával szoktunk megnézni, aki ilyenkor szemüveget tesz. Anya elmegy tornára, és majd hoz Leácskának valamit a közeli üzletből (amire azt szokta mondani, hogy „né, mit hoztam neked”!). Leácska ez idő alatt olvas több más könyvet is: Hófehérkét, Hamupipőkét és a királyfit (fontos!), Kecske mamát és a három gidát, Piroska és a farkast. Leácska vizet iszik és kekszet eszik, amíg anya jön, épít tatával egy tornyot és mindenre rákérdez, hogy „mi az?” (ízlelgeti a kérdést). Aztán rajzol krokodilt, libát, zebrát, rucát, halat és pingvint mamával. És természetesen, odamegy a könyvespolchoz és megkérdezi sokadik alkalommal is, hogy „mit akarsz”? Ezzel jelzi, hogy pontosan tudja: melyik könyvet kell levenni a polcról, vagyis Szellőről, a lovacskáról szóló könyvet, valamint Tappancs olvasókönyvét. Leácska szereti a gyermekeket, legalább annyira, mint a krumplipürét, a husikát és a kolbászt. És nem, dehogy akar lefekvés előtt megfürdeni, amikor még annyi érdekeset lehetne játszani: dombon törni a diót és nyuszikát játszani, aki hopp, hopp, máris egyet megfogott. Aztán elolvasná még Petőfi Sándor Anyám tyúkját (egyik kedvenc) és megnézni Gryllus Vilmost is ezredszer amint elénekli, hogy „nem tudja a bálna, milyen jó a málna”, mert csak azt zabálna” (zanzásított változatban).

Szóval, így állok jelenleg a Lea-nyelvvel.

De álltam már ennél olyanabbul is, amikor egyáltalán nem volt irodalmi a felütés. Történt ugyanis, hogy egy verőfényes szép napon, a parkból jövet egy autó szinte elgázolt minket a gyalogátjárón (mert, ugye, ott nem szokás megállni), holott előbb jeleztem, hogy átmennénk, csak utána léptem le az úttestre gyermekestől.  Ebből adódó felháborodásomnak egy igekötővel ellátott szitokszóval adtam hangot (b-ével kezdődik és meg-gel ér véget). Elég volt ez az egyetlen alkalom ahhoz, hogy a gyermek megjegyezze: hazáig ismételgette, később pedig különböző élethelyzetekben elő-előkapta és elsütötte huncut mosollyal az arcán, mint aki tudja, hogy valami nagyon nem helyénvalót mond.

Nem voltam büszke magamra, hogy egy ilyen „fennkölt” kifejezéssel járultam hozzá a Lea-nyelvhez, de már késő bánat volt, mert kiváló érzékkel be is építette a többi kifejezés közé.

És most már arra is hiába figyelek, hogy ilyen helyzetekben maximum „a fene egye meg” vagy a „kutya rúgja meg”, mert Lea minden egyes alkalommal hozzáfűzi a hangulatnak igazából megfelelő, valódi kifejezést…

Nesze neked, anyanyelv!