Leám az egyik este meglepő kéréssel állt elő. Éppen lefektettem a kiságyába a kedvenc boszis könyvével és első ránézésre úgy tűnt, hogy „önszórakoztatás” lesz a műsor elalvás előtt. Mert szorította, még a pizsama felöltésekor sem engedte ki kezéből a könyvet…

De amint lapozott és mormolta hozzá a boszihoz kapcsolt „leás” szavakat, egyszer csak felpillantott a könyvből és azt mondta nekem félig kedvesen, félig parancsolón: „Anya, mesélj neked!”

Teljesen nyilvánvaló volt, hogy ilyen viccesen fogalmazta meg azt, hogy mesét kell mondanom neki. Ugyanakkor az is szeget ütött a fejemben, hogy: tényleg, kellene írnom legalább magamnak egy mesét, ha már neki – egy-egy nagyon zsúfolt, adminisztratív teendőkkel teli nap után – nem tudok összehozni egy teljesen normálisat elejétől végig (a meseolvasást egyelőre unja). Áthidaló megoldásként mindig egy amolyan „Hófehérke és Hamupipőke Piroska nagymamájához utazik a kiskakas gyémánt félkrajcárjával” zsánerű mesét szoktam kiagyalni, amelyben igen nagy hangsúlyt kapnak az olyan prózai részletek, mint például: mivel utaztak, meddig utaztak, kivel utaztak a szereplők, mi volt a kosarukban, a pénztárcájukban, és mihez kezdett a két nő az egyetlen darab gyémánt félkrajcárral (ami egy komoly kérdés, ugyebár)? Szóval, szegény gyerek, nem is csoda, ha egy szűk látókörű materialista némber lesz, amire felnő, hiszen – akárki meglássa! – az anyja oltja belé az ilyen anyagias szempontokat a maga meselecsójával.

Na, de visszatérve Lea hozzám intézett kérésére: lássuk csak, milyen is lenne az a mese, amit magamnak írnék egy késő esti üres órámban, amikor éppen nem a hétköznapok prózai teendőivel foglalatoskodom, hanem hercegnők, királyfik, tündérek és boszorkányok ihlette sorokat rovok virtuális papírra.

Akkor tehát hol volt, hol meg egyáltalán nem is volt, a Rossz Frizura Hegyen innen, a Tengernyi Mosnivalón túl, volt egyszer egy anya. Átlagos Anyának hívták, hiszen teljesen átlagos volt a termete, a bankszámláját és a napi teendőit már nem is említve…

Ennek az Átlagos Anyának volt egy bűbájos, hullámos hajú, tizenkét fogú kislánya – úgy is hívták, hogy Bűbáj –, aki pusztán pajkos létezésével állandó kihívások, nagy próbatételek elé állította teljesen átlagos közvetlen felmenőjét. S ha általában egy normál mesében a szegény legénynek három próbatétel jutott összvissz, Átlagos Anyának naponta jutott ilyesmiből legalább három, hogy csak a leggyakrabban előfordulókat említsük: 1. hogyan mossa meg Bűbáj koszos kezét, amikor a mosnivalót a tizenkét fogú apróka begyúrta már a szájába és nem engedi onnan ki, már csak azért sem, mert tudja, hogy az anyját ez idegesíti, 2. hogyan távolítsa el Bűbájról a kakis pelenkát úgy, hogy Bűbáj folyton ott kalimpáló keze ne legyen minden egyes alkalommal kakis, 3. hogyan ússza meg az előzetes hisztivel egybekötött esti csokietetést azért, hogy Bűbáj a kakaó miatt ne éjfélkor aludjon el már megint…

Szóval, mesénk átlagos anyukája néha szívesebben cserélt volna a szegény legénnyel, és ennél is szívesebben ragadott volna kardot inkább, hogy levágja az óriás sárkánykígyó fejét, hiszen az biztosabb sikerrel kecsegtetett volna, mint a már felsorolt próbatételek bármelyike. De az óriás sárkánykígyó egyelőre megpihenhet a Nagy Pelenkás Ormokon túl, mert rá egyelőre még nem kerül sor. A Rossz Frizura Hegyen innen egyelőre még az ennél kisszerűbb akadályok foglalják le Átlagos Anya napjait, ezekkel kell egyelőre megbirkóznia. Dűlőre kell jutnia például Mogorva Időóriással és Csodaszép Munkatündérrel, hogy az eredetileg várhatónál sokkal kevesebb ősz hajszál ellenében néha engedjék ki közös szorításukból azért, hogy Átlagos Anyából Bűbájnak is maradjon még valamicske – ha nem is bőséges, de legalább elégséges mennyiség.

Mert már nem egyszer történt meg az, hogy amikor Bűbáj arra kérte Átlagos Anyát, hogy meséljen, emez csak bambult maga elé, mint egy bambusz és hirtelen azt sem tudta, hogy mit is nyögjön ki, mert nem maradt már egyetlen használható gondolata sem abban a nagy, kerek akármiben, amit egyesek fejnek neveznek. És amikor abból a bizonyos gondolattartóból csak egy felismerhetetlen egyveleg jött elő, amelynek se füle, se farka nem volt – de ami Hamupipőkéről meg Hófehérkéről is szólt, akik együtt utaztak a Piroska nagymamájához a kiskakas gyémánt félkrajcárjával –, akkor Bűbáj mintegy közvetett kritikaként elkezdett Profi Mesegóréért (vagyis a nagyapjáért) kiáltani, közben meg csalódottan mormolta Átlagos Anya képébe, hogy „nem azst, nem azst, nem azst !!!!”

Ekkor Átlagos Anya rájött, hogy előbb-utóbb el kell látogatnia Mogorva Időóriás és Csodaszép Munkatündér barlangjába, hogy az ősz hajszálakról és fogva tartás körülményeiről egyeztessen. Hiszen Bűbáj elégedetlensége eléggé egyértelmű volt. És nyilván, igaza is volt.

Szóval, Átlagos Anya még a mesében is körülbelül ennyire tud elvonatkoztatni a prózai hétköznapok valóságától. Magyarán: semennyire. És a történetnek itt még nincs vége, sok mindent kell még tennie azért, hogy boldogan éljenek, amíg meg nem halnak…

A Rossz Frizura Hegyen innen és a Tengernyi Mosnivalón túl, Átlagos Anyának például még meg kell tanulnia összehozni egy rendes, épkézláb mesét.