Igen gyakori jelenség nálunk az, hogy az anyukák a gyereknevelési szabi után munkakört vagy akár szakmát is váltanak. Aki addig építész volt például, az fotóstúdiót hoz létre, aki addig jogász volt, az egészségmegőrzéssel kezd foglalkozni.

Úgy látom, hogy ez az irányváltás általában két különböző okból szokott bekövetkezni: egy külső kényszerítőkörülménynek köszönhetően (az anya már nem folytathatja azt a munkát, amit a szülés előtt végzett, mert egyszerűen nincs már arra ideje), a másik pedig az anya akaratából bekövetkező váltás (hiszen belátja azt, hogy ez a váltás egyben lelki szükséglete is).

De attól, hogy ilyen könnyen megfogalmazhatók, ezek még egyáltalán nem egyszerű dolgok: sem a felismerés, sem maga a munkahelyváltás lépése. Mert ha meg is születik idejekorán a felismerés, hogy az új életének már másak a „koordinátái”, még nem biztos, hogy a következő lépés – a váltás – magától értetődik. De vegyük csak sorra…

Kezdjük az objektív szemponttal, miszerint a szülés előtti munkahely vagy a munkakör egész embert követel, többek között hétvégi munkavégzést is, így képtelenség eleget tenni a feladatoknak vagy megfelelő teljesítményt elérni (ki látja el ilyenkor a gyermeket?), ezért rugalmasabb munkaidőre kell váltani a régi kötöttet.  

A szubjektívebb szempont viszont – amely főleg az anyaság első időszakában ütheti fel fejét – az, hogy az anyát komolyabban kezdi foglalkoztatni a saját lelki egyensúlya (ami az addigi munka–haza–munka–haza bűvös mókuskerékben még eszébe se nagyon jutott), és persze az is, hogy miként hat ki a gyermekre a vele eltöltött vagy tőle a munka miatt megvont idő. Ezért kell egy kevésbé stresszes, nagyobb kibontakozási lehetőséget nyújtó, vagy egyszerűen kiszámíthatóbb, biztonságosabb munkalehetőség.

Persze, ez mind szép és jó, mert eddig minden csak az anyán áll. De vizsgáljuk csak meg, hogyan határozzák meg a társadalmi (netán egyenesen a családi) elvárások azt, hogy az anyák meg tudják-e lépni ezt az anyai és szakmai karrierjük szempontjából egyaránt fontos lépést a gyes után. És itt elsősorban az a kérdés merül fel, hogy van-e elegendő szabadsága egy anyának azt mondani, hogy: „kész, nekem már másra van szükségem”. Mert világos, hogy bármilyen váltás az elején egy elég rendes rizikót jelent (a lelki nehézségek mellett is). Sokan azért sem mernek egy ilyesmit bevállalni, mert egyszerűen nem áll módjukban anyagilag fedezni azt az egy-két hónap „áldozati” időt, amit a váltás feltételez (és ehhez még számítsuk oda azt is, hogy a váltás vagy sikeres lesz, vagy nem…).

Azt mindenképp hadd tegyem hozzá, hogy meggyőződésem: egy anya soha nem kockáztat úgy, hogy a gyermek lássa kárát. De mi van akkor, ha a család kebléről sem érkezik elegendő támogatás a váltáshoz? Mert azért a mi társadalmunk (tisztelet a még mindig kevés kivételnek) nem az, amelyben jellemző módon a férfi azt mondja a gyes után a munkapiacra visszatérő, anyává lett feleségének, hogy: „nem baj, szívem, én most elmosogatok, berakom a ruhát a mosógépbe és kiterítem, főzök és vasalok is egy kicsit, vagy legalább elhozom a gyermeket az oviból/suliból (persze, ezt nem mind egyszerre, de legalább valamit én is bevállalok ebből), hogy neked legyen egy kis időd valami más után nézni, egyáltalán gondolkodni azon, hogy mit is akarsz, mi volna jó”.

Ehelyett az anyává vált nőnek négy síkon kell párhuzamosan jól „alakítania”: tökéletes anyának, háziasszonynak és feleségnek – gyes után pedig – dolgozó nőnek is kell lennie. Hogy férne még bele egy esetleges váltás is ebbe a nagy „esélyegyenlőségbe”?

Természetesen, az anyaság nemcsak az addigi teljesítményközpontú munkásélet megszüntetője lehet, hanem új perspektívákat is jelenthet. Mert egy lelkileg kiegyensúlyozott, szellemileg szépen fejlődő, önálló gondolkodású gyermek felnevelése eléggé komoly munka.

Senki ne mondja azt nekem, hogy anyának lenni nem egy karrier. És ezalatt nem föltétlenül azt értem, hogy az ember lemond a munkahelyéről és csupán a gyermek nevelésével foglalkozik. Persze, ez is lehet egy opció és így még teljesebben az a karrier-anyaságnak szentelhetjük magunk és az időnk.

Azonban a tény, az tény: az anyaság és karrier között feszülő állandó ellentmondást nem lehet könnyen feloldani. Ráadásul a munkapiacon aktív „építőmunkás” és a mindig készenlétben lévő anya szerepkörének összehangolása nagyon egyénre szabott és mélységesen személyes kérdés.

Én például soha nem bocsátkoznék annak akár felületes elemzésébe se, hogy melyik a helyes „dózis”. És éppen azért nem, mert fogalmam sincs. Még magam is keresem ezt az egyensúlyt és nagyon dühös lennék, ha valaki kívülálló elkezdené osztani erről az észt…