Azon gondolkodom, hogy gyermekeinket már zsenge koruktól beskatulyázzuk. Nagyon korán, már születésüktől bekerülnek abba, amit én „kékrózsaszín” kategóriának nevezek, és ebből aztán sokáig nincs menekvés, nincs kitörési lehetőség. A kislányok rózsaszínek, a kisfiúk kékek. És kész. Itt megáll a tudomány.

Annyira erős ez a besorolás, hogy például onnan lehet tudni, hogy az illető anyuka kislányt vagy kisfiút vár, hogy megjelenik egy rózsaszín vagy egy kék cipőcske a Facebook-borítóképén. Ezután már csak a babacuccok megvásárlása következik: rózsaszín/kék főkötő, rózsaszín/kék mackónadrág, rózsaszín/kék zokni, rózsaszín/kék babakocsi, rózsaszín/kék ágynemű a rózsaszín/kék kiságyba. És persze, később a keresztelői torta is ezeknek a színeknek egyikében fog pompázni, a gyermek nemétől függően. Természetesen, megértem a rokonokat, ismerősöket, barátokat, közeli és távoli szomszédokat, hogy amikor babalátogatóba készülnek, csupán a gyermek nemét kell megérdeklődni és már ki is lehet üríteni a bababolt rózsaszín vagy kék részlegét. És azt is megfigyeltem: egy kislánynak soha nem hoznak, teszem azt, kék plüssmacit vagy zöld nejlonkrokodilt, mert az nyilván csak kisfiúhoz illő ajándék, így mindenből rózsaszín jut lehetőleg, még krokodilból is. Mert ha netán valamiből például csak narancssárga volt az üzletben, akkor jön a szabadkozás, hogy micsoda borzalmas dolog történt az ajándékozóval…

„Jaj, három üzletet is végigjártam, amíg megtaláltam ezt a szép rózsaszín kisruhát, mert mindenütt csak zöld volt, piros vagy sárga és gondolom, hogy te azt nem nagyon szereted. Kislányhoz különben is a rózsaszín talál” – sopánkodott némi önigazolással az egyik kedves ismerős néni néhány hónapos Leám meglátogatásakor. Igyekeztem nagyon együttérző és hálás képet vágni, ne lássa rajtam, hogy a következő pillanatban már iszkolnék is az üzletbe visszacserélni a nehezen megtalált cuccot, amit dehogy kellett volna ilyen „jól” megkeresni, mert a másik három szín bármelyikének jobban örültem volna. Akkor még nem sejtettem, hogy előbb-utóbb fel kell adnom a harcot, bele kell nyugodnom ennek a „rózsaszínt csakis egy másik rózsaszínnel találtatunk” univerzumnak a sodrásába.

Előrehaladott pocakos koromban szilárd meggyőződéseimre támaszkodva, miszerint az én lányom nem lesz amolyan kis rózsaszín habos torta, meghirdettem a rózsaszínellenes kampányt. Képes voltam elbuszozni a város túlsó szegletébe is akár, hogy csíkos, kockás, zöld, sárga, piros vagy akár kék ruhákat vásároljak. Nagy megelégedéssel napokig nézegettem a szerzeményeket, hogy bár nem volt könnyű kikerülnöm a rózsaszínlavinát, mégis nagyszerűen helytálltam.

Aztán megszületett Lea és néhány hónapig az almazöld volt az uralkodó szín. Utána egyenlő időközönként megérkezett egy-egy szállítmány babaholmi (aminek mellesleg nagyon örvendtem),  és azóta már nem tudom követni a színkavalkádot. Csak azt veszem észre a parkban szaladgáló gyermekemen, hogy pont úgy fest, mint egy kis rózsaszín habos torta. És az is megtörtént már velünk, hogy amikor csupán a sapkája meg a sála volt rózsaszín, többen is megkérdezték tőlem kedvesen, hogy a gyermekem kislány vagy kisfiú. Mintha a homlokomra lett volna írva, hogy mely igen kedves kérdést kell nekem, hajdani meggyőződéses rózsaszínellenesnek szegezni.

Ismerőseim mosolyogva nyugtatgatnak, hogy meglátom majd, milyen lesz az, amikor az ovi-divat betör az életünkbe és a lányom télen-nyáron rózsaszín tüllhercegnőként akar majd naponta az intézménybe járni, mert Iksz Ipszilonkának meg Zé Duplavécskének is pont olyan van, és az ő anyukájuk sokkal jobb fej, mert ezt nekik meg is engedi. Próbálom magam elé idézni azokat a rémisztő időket és drukkolok, hogy ne legyen igazuk a vízionáriusoknak. Vagy ha igazuk is lenne, már előre edzem az arcizmaimat, hogy jó képet tudjak majd vágni a dologhoz.

De addig is, amíg ezen morfondírozom, Lea éppen felimádkozza a lábára azt a másfél számmal nagyobb hercig kis szandált, amelyet a minap kapott ajándékba, amellyel ráadásul minden második lépésnél szinte orra bukik, és amely… anyaszomorító rózsaszín lakkból készült. Ilyenkor gondolom azt, hogy vannak dolgok, amelyek – bármit is tennénk ellenük – előbb-utóbb bekövetkeznek.