Nem egy kellemes témát kísérelek meg taglalni a továbbiakban. Nehéz is megragadnom, formába öntenem úgy, hogy jó legyen. De úgy érzem, hogy erről beszélni kell. Óvatosan és körültekintően, a súlyának megfelelően és mindenképp a megelőzés (ha van ilyen egyáltalán), nem pedig az ijesztgetés szándékával. Mert ez a probléma minden józan szülő fel-feltörő rémálma. Ebben biztos vagyok. De nem tudom rá a helyes megoldásokat…

Mindjárt a közepével kezdeném, éspedig azzal, hogy magam is először egy olyan formában szembesültem ezzel a problémával, hogy az elutasítás, a „hallani se akarok róla” reflex volt első. Gyorsan átkapcsoltam a hírműsorról, amikor felvételeket közvetítettek arról, amint a fővárosi rendőrség egyik tagja éppen gyermekeket molesztál egy liftben. Ennek ellenére a hír nemcsak elérte az ingerküszöböm, hanem egy olyan ormótlan dühvel töltött el, amelyet magamban ritkán szoktam felfedezni bármivel kapcsolatban. S bár mindig a távirányítóért nyúltam, amikor erről volt szó, azon még elgondolkodtam, hogy szegény kicsik, hál’ istennek, voltak annyira okosak, hogy elmondták a szüleiknek a történéseket, így kézre lehetett keríteni a tettest. A gyermekeknek volt ez köszönhető és nem azoknak a meglett felnőtt embereknek, akik a hírek szerint évek óta tudtak az illető által elkövetett borzalmakról. És hallgattak. Nem szóltak semmit. Egy ilyen közösségben „öröm” gyermeket nevelni. A történet kapcsán tehát csak a tehetetlen dühvel maradtam, és nem is tudtam mit kezdeni vele…

Aztán ott van ez a másik sztori, amely a probléma mélységeit, tragikus következményeit a lehető legszívszorítóbb formában tárta elém. Néhány napig rosszul is voltam tőle, de utána már el tudtam gondolkodni azon, hogy miként lehetne egy ilyesmit kivédeni, ha egyáltalán van, létezhet prevenció a szó igazi értelmében, és nem csak mi hisszük azt, hogy teszünk ellene, közben meg…

Az illető sztori egy tizenkét éves ír kislányról szól, akit nyolcéves korától négy éven keresztül szexuálisan molesztált népes családjának egy közeli ismerőse (ő volt a család hetedik, egyben legkisebb gyermeke). A szép, filigrán arcvonású, törékeny testalkatú kislány aztán felnőtté cseperedett, folyamatosan anorexiával küszködött, traumáját pedig tovább görgette később is, amikor már sikeres karriert futott be, férjhez ment és három gyermeket szült. Az anorexiát a depresszió váltotta fel, később pedig tudathasadásos helyzeteiről is beszámolt a média. A kislány ugyanis nem más, mint Dolores O’Riordan, a nemzetközi ismertségre szert tett The Cranberries énekesnője, aki nemrég hunyt el 46 évesen, a vizsgálatok szerint fájdalomcsillapító túladagolása következtében. Világunk sajnos annyira szemellenzős, hogy azt hiszi, az ölte meg őt, amiről a kórbonctani vizsgálat szól. De vajon a kórbonctan tud-e bármit is a törékeny kislány lelkének különböző elváltozásairól?! Dolores közeli barátja, Barry Egan ír újságíró szívszorító visszaemlékezése szerint ugyanis (és ő valószínűleg jobban tudja) lelki jóbarátja sorsa évtizedekkel korábban, gyermekként pecsételődött meg. És én neki, az ő baráti érzékenységének hiszek inkább… Dolores, a háború véget ért, remélem, megtaláltad a békéd üzeni a síron túlra Egan, aki hosszan taglalja a hajdani kislány titáni küzdelmét, amellyel le akarta győzni azt, amit nem lehet, amire nincs gyógyír…

Én meg csak állok zavarodottan és nézem Leámat, akinek a parkban minden padon ülő bácsi és néni számára van egy szelíd, felhőtlen mosolya. Mert még nem tanítottam meg neki azt, hogy az önvédelemhez hozzátartozik az, hogy mindenkire gyanakodni kell. A mosollyal, derűvel csínján kell bánni, meg kell tanulni félni, mert ugye ember embernek farkasa és ezt már a rómaiak is tudták az ókorban. Rettenetesen sajnálom, hogy a gyermekem védelmében úgy kell nevelnem őt, hogy egy-egy kedves idegen mosoly mögött akár borzalmas szándékok is rejtőzhetnek. Mert különben hogyan tudnám őt megvédeni akár a tisztességtelen szándékú ismerősöktől is?! Akkor már jobb félni. Pedig félni rettenetes dolog. Felnőtt életemben mindig a félelmet akartam leküzdeni (némiképp sikerült is), és most ott tartok, hogy a gyermekemet csak úgy tudom oltalmazni, ha a félelmet sulykolom belé. Lehet-e így élni? Valószínűleg igen, mert sokan megtalálták és sikeresen alkalmazzák ezt a védőeszközt. Mindazonáltal is felfoghatatlan számomra, hogy egyáltalán léteznek a földkerekségen olyan felnőttek, akikben a gyermek védtelensége, ártatlansága és kiszolgáltatottsága nem az oltalmat, védelmezést idézi meg, hanem valami teljesen mást. Ilyenkor gondolom azt, hogy a világ, amelynek szépségeit a gyermekemnek éppen bemutatni igyekszem, tulajdonképpen egy velejéig romlott, fekélyes hely, és nagyon sajnálom, hogy nem tudtam neki egy ennél jobbal előrukkolni, ha már megszültem…

De egy dolgot még mindenképp megtehetek érte: beíratom valami keleti harcművészetre (az igazira, nem a simán püfölős oktalanságra), hogy ez az eszköz mindig legyen kéznél számára, ha a léthelyzete megköveteli. Mesébe illő naivságommal ennek ellenére is azt remélem, hátha nem lesz rá szüksége.