Réka kismamablogja: belebetegedjünk-e a szoptatásba?
Gyermekről, nőiségről, anyai sikerekről és kudarcokról olvashatnak Életmód rovatunk sorozatában, Réka kismamablogjában.
Alkalmanként célzatosan figyeltem, hogyan szoptatnak a parkban az anyukák. A leggyakoribb jelenség az volt, hogy eldugott helyeken, félreeső zugokban etették meg a gyermeket, ha netán úgy jött ki a lépés, hogy köztéren került sor erre a természetes tevékenységre. Ennek kapcsán jutott eszembe az a sokatmondó, a közelmúltban kies tájainkon történt eset is, amikor az egyik jó nevű szállodalánc alkalmazottjai holmi szeméremsértő prostikként kezelték azokat az anyukákat, akik egy lakodalmi mulatság vendégeiként a szálloda előterében bátorkodtak megszoptatni gyermekeiket.
Azon gondolkodtam, hogy ha a környezet ennyire nem természetes tevékenységként tekint a szoptatásra, és úgy képzeli, hogy a jövő nemzedékét például a vécében kéne megetetni, vagy sállal kellene betakarni az anya mellét, mert nincs számára kézenfekvő búvóhely, akkor maguk az anyák hogyan tekinthetnék természetesnek a szoptatást, hogy ne túloznák el, vagy éppen ellenkezőleg, minimalizálnák a jelentőségét?
Mert van, aki az egekig magasztalja, és van, aki érthető okok miatt kárhoztatja ezt az egész vircsáftot. Én azt tapasztaltam, hogy mindkét szélsőség rosszat tesz, hiszen a végeredmény mégiscsak a gyermek megfelelő táplálása kéne hogy legyen (bármit is jelentsen az). Azt kockáztatva, hogy a szoptatási szakértők leharapják a fejem emiatt, hozzáteszem: szerintem teljesen mindegy a táplálás módozata. Fontosabb kellene hogy legyen a gyermeknek az az elemi joga, hogy a fejlődése fölött egy ép és kiegyensúlyozott anya őrködjön, aki pontosan tudja, hogy ő egyetlen táplálási mód (szoptatás vagy tejporos táplálás) esetén sem lesz kevesebb a többi anyánál. Gyermeke pedig egyetlen lehetséges módozat eredményeként sem lesz alultáplált, nem fog éhen halni. Ezt fontosabbnak tartom a szoptatás ideálképének hajszolásánál és a tevékenység kártékony piedesztálra emelésénél. A természetességet sem üldözni, sem túlpörgetni nem kell, mert pont itt siklanak vakvágányra a dolgok, üti fel fejét a depresszió.
Leám születésekor nagyon elkényeztettek. Szoptatási tanácsok tömkelegét zúdították rám a kedvesebbnél kedvesebb nővérkék, ápolónők, akik tíznél is több elképzelést osztottak meg velem arról, hogy mit jelent e tekintetben a siker. Akkor nagyon örültem ennek a sok jó szándéknak, figyelmességnek, azonban ezek egyenes eredménye az lett, hogy a szülészetről úgy távoztunk, hogy én nem tudtam szoptatni, a gyermekem pedig nem értett a szopizás technikájához. Ahogy arra később fény derült: mindaz, ami a többi gyermek esetében tuti biztosan bevált, az az én Leámat nem sarkallta hatékonyságra. Sőt, leginkább idegesítette, ha kis fülét morzsolgattam, a fejbúbját simogattam, birizgáltam, hogy így ösztönözzem evésre az utasítások szerint. Az én gyermekemnek ezzel szemben teljes nyugalomra és békére, két szabad kezecskére (nem a pólyára), illetve az anyja kizárólagos jelenlétére volt szüksége ahhoz, hogy belejöjjön a dologba. Hát ennyit arról, hogy lehet-e ilyen-olyan jó tanácsokat osztogatnunk másoknak önjelölt szakértőkként, ha mégis úgy hozza a jószerencse meg az anya-gyermek összecsiszolódás, hogy összejön a szoptatás…
„Ez egy teljes egészében anyatejjel táplált gyermek?” – csodálkozott a családorvos, amikor néhány hónaposan védőoltásra vittem a gyermekem. Nem értettem, hogy miért olyan nagy szám ez… De akkor felötlött bennem az a szülészeti jelenet, amikor a szobatársnőm olyan sajnálkozva nézett rám, hogy a gyermekem csak tápot eszik. Akkor nem igazán értettem, hogy miről szól az a tekintet. Ma már tudom, hogy pillantása a szülésnél is fogasabb kérdést firtatott – a szoptatás sikerét, illetve kudarcát. Rólam gyorsan eldönthette magában, hogy kilátásaim nem túl fényesek: Lea tápos baba lesz. Aztán hazamentünk, átbucskáztunk háromszor a fejünkön és láss csodát! Nem, egyáltalán nem. Ezek a dolgok nem így működnek és nagyon zavaró, hogy a gyermek megfelelő etetése egyáltalán anyák közötti versengés témája lehet. És bizony gyakorta az, véltem felfedezni később is a különböző élethelyzetekben.
A mi sikerünk kulcsa nagyon egyszerű volt: Leám megtanított arra, hogy csak rá figyeljek, hogy hagyjam a fészkes fenébe a társadalmi beidegződéseket, a könyvekben leírt téziseket, úgysem onnan fogom megtanulni, hogy kell vele bánni. És őszintén remélem, hogy ezt a jó szokásunkat megőrizzük. Mert mindmáig járhatóbb útnak bizonyult, mint a különböző ideálképek vagy egy vélt természetesség agyonhajszolása.