banner_qpmMZsMg_970x250 eurotrans.webp
banner_PT5K3wNG_728x90 eurotrans.webp
banner_kNLLfvE0_300x250 eurotrans.webp

Erdélyből Tibetbe, Kőrösi Csoma Sándor nyomában: 131. nap – január 9.

Hosszú és némiképp kalandos utazás végén, a hajnali órákban átléptem az irán-török határt.

Amint a határőr beütötte az útlevelembe a pecsétet, s beléptem a török felségterületre, óriási feszültség oldódott fel bennem, azonnal mosoly ült ki az arcomra. Iránt nyomasztó országként éltem meg, azóta pedig, hogy az amerikaiak likvidálták Kászim Szulejmáni tábornokot, szinte folyamatosan szorongás kínzott.

Az utazásomat az tette kalandossá, hogy az autóbusz sofőrjét az iráni határőrizeti szervek nem engedték ki az országból, mivel nem fizeti rendesen a tartásdíjat. Részemről rendben van, ha egy gyermek jólétének az ára az, hogy bár kifizettem, nem szállítottak el az úticélomig, bár némi kétségeim vannak a módszer hatékonyságát illetően. Egy üzletember útitársam mondta, hogy nem lepődött meg a történteken, mivel amikor iráni vállalattal utazik külföldre, soha nincs olyan, hogy valami komoly probléma ne adódna.

Tegnap délelőtt 11 órakor indultunk útnak Teheránból, s mivel sofőr hiányában reggel 8 órakor még mindig a dogubayaziti határátkelő nem éppen lakályos kávézójában vesztegeltünk, úgy döntöttem, elválok az útitársaimtól, akik arra vártak, hogy a cég új sofőrt küld a kb. 700 km-re fekvő fővárosból.

Az úticélt Trabzonról Karszra, Törökország leghidegebb, de gyönyörű hegyvidéken fekvő városára módosítottam. Elképesztő változást tapasztaltam a lelkiállapotomban, az átvirrasztott éjszaka ellenére frissnek, energikusnak és optimistának éreztem magam. A vadregényesen kopár, sziklák borította kurdisztáni táj ismerős látványa felvillanyozott, az ellenörző pontokban strázsáló, állig felvegyverzett török katonák látványa is örömmel töltött el, biztonságérzetet adott.

Stoppoltam, s amikor három kurd aranyifjú vett fel a városi terepjárójába, szinte ujjongtam, majdnem olyan érzésem volt, mintha földijeimmel hozott volna össze a jószerencse. Később, amikor egy kurd benzinkutas nénike teával és süteménnyel kínált, már teljesen úgy éltem meg, hogy ismét hazai földön járok.

Iránról az interneten szinte csak áradozó hangvételű útleírásokat lehet olvasni, melyek azt hangsúlyozzák, mennyire vendégszeretőek az irániak. Ezt magam is aláírom, hozzátéve, hogy ugyanez a tapasztalatom a törökökről és a kurdokról is. Ugyanakkor ezt nem kell abszolutizálni, a helyiek viszonyulása nagyban függ a turizmus fejlettségétől. Antalyában és Isztambulban senki nem fog megszólítani egy külföldit, hogy teára, kebabra invitálja, vagy ingyen szállást kínáljon neki, ellenben arról lehet hallani, hogy a vendéglősök, taxisok túlárazzák a szolgáltatásaiat.

Nekem azért voltak szinte kizárólag pozitív tapasztalataim, mivel olyan vidékeken jártam, ahova alig tévednek turisták. Iránban az idegenforgalom minimális, öt hét alatt kb. tíz külföldit láttam. Alireza, Husszein, Ali, Davood, Muhammad személyében olyan embereket ismertem meg, akiket túlzás nélkül nevezhetek a barátaimnak, de nem egy olyan teheráni taxissal találkoztam, aki szemrebbenés nélkül a normális viteldíj háromszorosát számolta volna fel, ha hagyom.

Vendégszeretőek a közel-keletiek, de ez egyénfüggő, Iránban és Törökországban is vannak, akik az idegenben nem potenciális vendéget, hanem fejőstehenet látnak. (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)

 

Kapcsolódók

Kimaradt?