Reggel felkerekedtem Isztambulból, jelenleg Izmit tájékán járok.

Nehéz szívvel indultam el, váltam el Ahmettől és a családjától. A Facebookon talált rám, ismeretlenül fogadott be az otthonába, jól tartott két és fél napon át, megmutatta a várost, török telefonkártyával látott el és két darab pólóval. Az édesapja 80 éves, annyi érdeklődés szorult bele, amennyi ilyen korú embernél ritkaságszámba megy.

Kíváncsi volt az új cipőmre, a kedvéért a vendégszoba közepén sátorállítási bemutatót tartottam. A perzsaszőnyeg és a parkett nem sínylette meg, a szegeket ez alkalommal nem vertem le. Az utolsó közös estén azt mondta, ha fiatalabb volna, velem jönne. Úgy tűnt, komolyan beszél.

1,2 millió lépést tettem meg, mióta elindultam Enyedről. Sok ez, kevés? Relatív. Sosem láttam arra vonatkozó statisztikai adatot, mennyit mozog egy nap alatt egy átlagos közép-európai városlakó, de nagy összegben mernék fogadni rá, hogy az elsöprő többség 3-4000 lépésnél többet nem tesz meg, a 6-7000 lépés pedig már a „lejártam a lábam ma” kategória. Abban is biztos vagyok, hogy van egy, Kárpát-medencei szinten többszázezres réteg, amely jó, ha átlépi a napi ezres szintet. Lehet, hogy mégis sok az 1,2 millió?

Ankara felé tartok, onnan pedig Szivasz, illetve Erzurum felé veszem majd az irányt. Az iráni határra valószínűleg kb. két hónap múlva jutok el, az ünnepek pedig Teherán környékén érnek majd. Ha esetleg valakinek kedve volna csatlakozni...(A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)