Törökországban vagyok. Isztambulba gyorsforgalmi út, illetve autópálya is vezet a határtól, én azonban mellékutak mentén haladok, falvakat, kisvárosokat szelek át. 

Az eddigi tapasztalataim a törökökkel kapcsolatban roppant pozitívak, az emberek érdeklődőek, aktívan segítőkészek, ha tanácstalannak tűnök, kérés nélkül is oda odalépnek hozzám, próbálnak útba igazítani. 

Egy számomra megjegyezhetetlen nevű városkában egy kék egyenruhás férfitől, gondolom rendőrtől, érdeklődtem következő úticélomról. Tört angolsággal kikérdezett, ki vagyok, honnan jöttem, hová tartok, miért épp oda, aztán betessékelt egy autóba, ahova egy kollégája, majd pedig egy civil is beszállt. Egyenruhásokat nemigen utasít vissza az ember, főleg egy EU-n kívüli országban, ahol ráadásul kommunikációs nehézségei vannak. Nem tudtam, hová tartunk, nem is firtattam, útközben közvetlen stílusban kérdésekkel bombáztak, be is mutatkoztunk. Vagy tíz perc múlva megálltunk egy műút szélén, mondták, innen már folytathatom az utamat gyalog, egyenesen előre. 

Ragaszkodtak hozzá, hogy elválás előtt csináljunk néhány szelfit. 

Egy másik faluban teára invitált meg egy helybéli, aki 15 évet dolgozott Németországban, beszéli a nyelvet, sajnos én nem, valamicskét értek, de csak néhány tőmondatot vagyok képes elgügyögni. Isztambulban első dolgom lesz venni egy nyelvkönyvet, két hónapnál többet fogok eltölteni Törökországban, hasznos lenne érteni kicsit a nyelvet.