Tegnap volt pont egy hónapja, hogy elindultam. Elhagytam Szilivri városát, innen már karnyújtásnyira vannak Isztambul elővárosai.

Tegnap 34 kilométert tettem meg, s az erőfeszítésnek, ami egyébként nem is volt túl nagy, megvolt a jutalma, mivel este a Márvány tengerben fürödtem, az éjszakát pedig a partján töltöttem. A díszlet igazán romantikus volt és stílszerű, a távolból már látszottak a megalopolisz fényei, a víztükörre pedig ez esetben akár török félholdnak is nevezhető holdsarló fénye esett. Isztambuli házigazdám Ahmet lesz, aki Kelet-kutató, s ámulatomra magyarul szólt bele a telefonba.

Szinte mindenki, aki a hogylétemről érdeklődik, először a lábam állapotára kérdez rá. Ezidáig a lábaim okozták a legkevesebb gondot. Bár logikusnak tűnne, hogy egy ilyen jellegű utazásnál a gyaloglás legyen az első számú nehézség, az én tapasztalatom nem ez. Mióta ismét egyedül vagyok, stabilan és bőven napi 30 km felett teljesítek, s nem érzem hullafáradtnak magam.

Fő problémaként a szálláskeresést élem meg, ha ez, illetve a vele járó stressz nem lenne, a gyaloglás szinte szórakozás volna. A második számú, folyamatos gond az ingyenes internet becserkészése, ami itt lényegesen nehezebb, mint odahaza. Romániában alig akad olyan lepukkant lebuj, ahol ne lenne wifi, Törökországban ellenben nem így van, még a nagy kőolajipari cégek kútjainál sincs mindenhol, ahol pedig van, lehet, hogy nem lehet tölteni a laptopot, mert nincs konnektor, az enyém pedig hamar lemerül. Nem egyszer történt már meg, hogy nem ültem be a fantasztikus illatokkal csalogató, olcsó kifőzdébe, hanem drágább éttermet kerestem, s nem flancolásból, hanem az internet miatt.

Apropó, egyedüllét. Egyelőre nem szenvedek a magánytól, de egyértelmű, hogy kettesben menni jobb. Vannak barátok, ismerősök, akik kacérkodnak a gondolattal, hogy rövidebb szakaszokra csatlakozzanak hozzám, de a lehetőség mindenki számára adott, aki nem retten vissza egy kis gyaloglástól. Az alaptermészetem introvertált, de azt hiszem, hogy néhány napra elfogadható útitárs vagyok. Hosszú még az út, aki késztetést érez, ne szégyenlősködjön. (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)