A médiából „hogyan legyünk  boldogok” típusú tanácsok zúdulnak ránk folyamatosan. Napjainkban a boldogság mintha valamilyen kötelező elvárás lenne, aki nem boldog, az deficites, a közösségi média egyik fontos felülete lett annak demonstrálására, hogy ki mennyire boldog. A boldogság valami spontán valami, vagy tudatosan kialakítható? Mi a helyzet a mai gyerekekkel? Az iskola mennyit tesz hozzá mindehhez? Dr. Kálmán Ungvári Kinga egyetemi adjunktust, filozófiával, valamint tanítóképzéssel foglalkozó szakembert kérdeztük március 20., a boldogság világnapja kapcsán.

Van-e a boldogságnak valamilyen objektív meghatározása? Mit mond erről a filozófia?

Jó kérdés, hogy mennyire lett (túl)értékelve az emberiség történetének különböző időszakaiban a boldogság, de talán nem túlzás azt mondani, hogy a boldogságkeresés az egyik legrégebbi, s az embereket legjobban foglalkoztató kérdések egyike. Nagyszerű, de legalábbis egyszerű volna, ha a sok évezredes erről szóló okoskodás egy végső, objektív eredményre jutott volna, de ez nem történt meg.

Az évezredek során a filozófiai és vallásos gondolkodás egyaránt kitermelt számos elképzelést arról, hogy mit is jelent az ember számára a boldogság, vagy hogyan kellene ehhez a kérdéshez viszonyulni. A legtöbb szerző, legyen az filozófus, író vagy költő (úgy sejtem) szerette volna kimondani a végső igazságot is akár, de ez nyilván nem történhetett meg, hiszen az ember – és ezáltal a filozófia (vagy műveszet) – természetétől is idegen az objektív, végső válasz. Az másik kérdés, hogy a keresztény középkorban és utána is sokáig az emberek elég pontos „receptet” kaptak arról, hogy miképpen kellene a boldogságukat megvalósítaniuk, s mivel büntethető az, aki a boldogságot másképp merné elképzelni, de tudjuk: végül semmi sem bizonyulhatott tökéletes formulának.

A filozófia egyébként sok izgalmasat mond a boldogságról, a hedonisták már kétezer évvel ezelőtt is azon vitatkoztak, hogy testi vagy lelki örömöket szerezzünk-e, ha boldogok szeretnénk lenni, Arisztotelész a boldogságot a tevékeny élet végső céljának tekintette, Kant úgy látta, fontosabb kiérdemelni, mint megkapni a boldogságot. Ezt pár sorban itt nehéz volna összegezni, és csupán közhelyek mentén megragadni nem is érdemes ezeket a gondolatokat. A lényeg, hogy lehet szemezgetni, testhezálló elképzeléseket keresni, önigazolás vagy önfejlődés végett a filozófusok gondolataiból.

A 20. század második felétől (nevezzük posztmodernnek) annyira plurális lett minden tekintetben a világ, az életvezetési formák annyira sokfélék és egymás ellenében is elfogadottak lettek, hogy a boldogság tekintetében is minden és mindennek az ellenkezője is igaz lehet. Hogy ez a választási szabadság mennyire tesz boldoggá vagy éppen mennyire  megterhelő, az egy újabb izgalmas kérdés lehetne.

Gyakorló tanárként hogyan látja, mennyire boldogok a fiatalok? 

Nehéz volna általánosítani, hiszen állítólag mindenki másképp, más szinten képes a boldogságra, de talán egy egészséges, biztonságban növekedő gyermek alapjáraton vidám, jókedélyű, s ha hagyják, kész a boldogságra: öröm számára egy jó rohangálás, bicajozás, focizás, s egy kis kütyünyomogatás. Én most leszűkíteném a kérdést arra, hogy boldogok-e a gyerekek, fiatalok az iskolában, az intézményes oktatásban? Úgy tűnik nekem, hogy óvodás kortól kezdődően pedagógusok, szülők akarva-akaratlanul ellehetetlenítik számukra a boldogságot, értelmetlen elvárásokat támasztanak, sűrűn betáblázzák a gyermekek idejét, aláaknázzák az önbizalmukat stb.

Ezzel kapcsolatosan érdekesnek tartom elgondolkodni azon, hogy Magyarországon van (és onnan hozzánk is eljutott) egy ún. Boldogságóra program, aminek egyébként Bagdi Bella a kezdeményezője. A program célzottan abban szeretné segíteni a gyerekeket, hogy derűt és életszeretetet legyenek képesek kibontakoztatni, s ezáltal boldogságra képes emberekké váljanak. Vitatkozni lehet azon, hogy miért kell segítség ebben a gyerekeknek, de tartok tőle, hogy a lehetséges válasz azzal függ össze, amit korábban is említettem: a jelenkori gyerekekkel szembeni elvárások ellehetetlenítik a boldogságukat.

Lehet-e az iskola örömforrás?

A fentiek értelmében a reakcióm sejthető, noha szeretnék vidám és lelkesítő választ adni erre a kérdésre. Sajnos a másodikos fiam nemrégiben tett kijelentése cseng a fülemben: „anyu, nincs egy jó pillanat sem az iskolában”. Nyilván, ez szerencsére nem teljesen igaz, mert imádja a tanító nénit, de sokat elmond arról, hogy mi történik kisiskolás kortól egyetemig a fiatalokkal. Az volna az ideális, hogy ha az iskola (óvoda, egyetem) egyik lehetséges színtere volna a „boldog gyermekkornak”. Attól tartok, hogy ez a mi iskolarendszerünkben nem jellemző. Vannak, természetesen jó és biztató kivételek, de az összkép inkább lehangoló.

Hogyan lehetne boldog az a kisiskolás, akit folyton azzal riogat a tanító néni, hogy nemzeti felmérések következnek, akit lehülyéz a tornatanár, akit szünetben a frusztrációikkal teli „nagyok” üldöznek az iskolaudvaron, aki délután magánórára jár, mert már elemiben sem tudja a szülő követni a tanulnivalóit? Hogyan lehetne boldog az a gimnazista vagy középiskolás, aki reggel korán beül az iskolapadba és háromig szinte semmi érdekes nem történik vele, javarészt szidják, csöndben kellene ülnie és szaporán leírni azt, amit diktálnak számára, és mindig van egy éppen következő felmérő, megmérettetés, ami miatt stresszelniük kell, és délután sincs felhőtlen szabadidő.

Hogy mindeközben mi marad az örömforrásuk? Nos, mi tanárok is lehetnénk azok, amennyiben elgondolkodnánk reggel, „munkába” menet, hogy ma nem letaglózni, ledorongolni fogom a diákjaim, nem megfosztani méltóságuktól, hanem felemelni őket, netán boldoggá tenni. Hiszek a „hedonista pedagógiában”, hiszek abban, hogy nincs az a tanügyi rendszer, amiben egy tanár, ha eltökéli, hogy tesz azért, hogy boldoggá tegye a tanítványait, azt ne tudná kisebb-nagyobb sikerrel kivitelezni.

De ez fárasztó és kényelmetlen, ez azzal járna, hogy a tanár elhagyja a katedra magaslatának komfortzónáját, szembesül – őszintén – a diákjai és netán (horribile dictu!) a saját maga vágyaival is. Amíg ez nem sok esetben történik meg, vagyis amíg a pedagógustársadalom nagy része nem találja meg a módját annak, hogy a gyermekek boldogságára is odafigyeljen, addig úgy látom, gyermekeink számára – jó esetben – az osztálytársakkal való bandázás, a szünetek képezik az iskola körüli rövidre szabott „jó pillanatokat”.

Mit lehetne konkrétan tenni azért, hogy egyes tantárgyak ne száraz ismereteket közöljenek, hanem élményforrások legyenek? Vannak erre vonatkozóan valamilyen praktikák?

Számomra a mindenapokban is erre a kérdésre a legizgalmasabb választ keresni. John Dewey jó száz éve nagyon inspiráltan jelezte, hogy le kell bontani a falakat iskola és élet között, vagyis a gyerekeket az életre kell felkészíteni az iskolában, de arra kell nagyon figyelni, hogy míg felkészítjük őket az életre, ők élnek vagyis nem múmiákként várják, hogy a felkészítés befejeződjön, hanem a készülődés ideje alatt is élnek. Ez azt jelenti, hogy a tanulás folyamatában is szeretnének mozogni, nevetni, beszélgetni – egyszóval élni. Amíg ezt nem vesszük tudomásul, addig nehezen lesz örömforrás az iskola, s szoros összefüggésben ezzel, hasznossá sem tud igazán lenni.

Hogy a mai felnőttek anno mennyire voltak a maguk során boldog iskolások, mennyi megalázatást, unalmat, meddő információt nyeltek le engedelmesen, az egy külön kérdés lehetne, de az tény, hogy a most felnövekvő generációval nem lehet ugyanazt művelni. Az éppen iskolarendszerben levő úgynevezett Z és alfa generációs gyerekek számára már szinte elfogadhatatlan a monoton óramenet, ők valamilyen formában jelzik ellenérzéseiket. A kérdés, hogy a pedagógus hogyan értelmezi ezt: pofátlanságnak vagy kihívásnak. Jó volna, ha ez utóbbi lenne a jellemző. Élményekre, hasznos tudásra, pörgésre vágynak a „mai fiatalok”, figyelmüket rövid ideig tudják összpontosítani, változatosságot, erőteljes ingereket igényelnek. Az tenné őket boldogabb iskolásokká, ha véleményt nyilváníthatnának, játszhatnának, beszélgethetnének, ha a mindennapi tevékenységeikben a digitális világ eszközei természetszerűen megjelennének. Nem vádolhatjuk őket azért amilyenek, mert az általunk teremtett felfokozott tempójú környezet alakította őket.

Igen, vannak „praktikák”, módszerek, amik segítenek más tartalmú, hangulatú órák megszervezésében. Ezek a módszerek interaktivitásra, kooperációra, játékosságra (a gamifikáció ma már pedagógiai szakkifejezés) építenek és saját tapasztalatomból is tudom, hogy kiválóan működnek. Nem győzöm kellőképpen hangsúlyozni, hogy nagyban múlik minden a pedagóguson, hiszen jó tudni, hogy a tantervek már nem akadályozzák meg a tanárt abban, hogy ezeket az újításokat megvalósítsa. Ellenkezőleg, a tantervek kimondottan előírják az oktató számára, hogy a hagyományos előadás, magyarázat, diktálás helyett modern pedagógiai eszközökhöz nyúljon, hiszen minden szakmai tapasztalat és ilyen irányú kutatás arról szól, hogy csak így lehetünk eredményesek.

Mi lehet örömforrás egy pedagógusnak?

Érdekesnek tartom elmesélni, hogy amikor tanárszakos, tanítóképzős diákjaimmal a pedagógus fontosabb kvalitásairól beszélgetünk, egy többszázas listából elsők között választják ki azt, hogy a jó pedagógust életöröm jellemzi. Nos, igen, nehéz örömöt adni, ha mi magunk semmilyen örömöt nem érzünk, sem életünk, sem munkánk kapcsán. De ez bűvös kör lehet. Én legalábbis pályafutásom első éveiben megtanultam, hogy nagyjából azt kapsz, amit adsz, vagyis előbb adni kell magadból is – derűt, energiát, lüktetést, lendületet, fantáziát – s utána, nagy eséllyel ezt többszörösen visszakaphatod.

Hogy mi lehet örömforrás? Kissé stréber ezt így kimondani, de nekem tényleg a munkám a hobbim is, úgyhogy ebben sok örömöm lelem. Amikor valamit elképzelek, eltervezek, s az bejön, amikor a gondolatok ott, ahol kell, összetalálkoznak, amikor a módszer működik, amikor nincs kétségem afelől, hogy ez már egyfajta flowélmény.

Legutóbb februárban voltam gyerekesen boldog, amikor az egyetem online felületén megnéztem, hogy névtelenül és titkosítva, milyen jegyeket és szöveges értékeléseket kaptam a hallgatóimtól. Minden nap gondolkodom azon, hogy jól csinálom-e, aztán jön egy ilyen erős visszajelzés, hogy talán nem is rossz, amiket kitalálok, s ez boldogságnak számít. Hálás vagyok ezért a boldogságért mindenkori tanítványaimnak.