A gyermekneveléshez egy egész falura szükség van – tartja a mondás. De mi van akkor, ha az illető „faluban” akár egymással homlokegyenest ellentétes elvek mentén képzelik el a lurkó nevelését, útbaigazítását, ha más-más korok más-más nevelőket eredményeztek, ők pedig csupán ritkán értik egymást? Erről és sok más, a témához kapcsolódó vonatkozásról beszélgettünk Gujdár Gabriella aradi klinikai szakpszichológussal, aki praxisa révén is árnyalt képet nyújt arról, ami a szülőket, nagyszülőket foglalkoztatja az ifjabb nemzedékek nevelése terén. Írásunk befejező részét alább közöljük.

– Azt hiszem, hogy ezeknek a határoknak az elmosása, eltörlése ugyancsak a kommunizmus idejéből maradhatott vissza, mert ebben állt tulajdonképpen a kontroll lehetősége, és azóta is görgetjük magunk előtt. Ilyenkor kell fellépnie valakinek, aki emlékeztet arra, hogy attól még az egyénnek vannak saját határai, amiket nem kellene átlépni, még akkor sem, ha ez sokak számára igencsak furcsa. És a „határtalanság” mellett még ott van ugye az is, hogy miként látták a szülők a gyermeket az előző rendszerben, és hogyan látják most. Akkor a gyermek 18 éves koráig valamiféle adaléka volt a szülőnek, ezt követően pedig hirtelen kellett tudnia mindent, amit egy felnőttnek illik tudni. Most pedig fokozatosan és folyamatosan szeretné ezt megtanítani a szülő azáltal, hogy ad neki olyan feladatokat, amelyekben ő maga dönthet, és figyelembe is veszi a gyermek választásait. Látsz-e túlzásokat ebben, és hol van az arany középút, amiből a gyerek nem lesz hirtelen felnőtt, állandó döntéshelyzetben lévő egyén, de azért mégis megtanulhatja fokozatosan a felelősségvállalást?

– Hát túlzások vannak, de inkább abban látom ezeket, hogy a mostani szülők tendálnak arra, hogy túlságosan védelmezzék, mindentől megóvják a gyerekeiket. Ebben talán ott van az is, hogy nem akarnak hibázni a gyereknevelésben, megpróbálják minimálisra csökkenteni a hibalehetőséget, azonban így a gyereknek sem adják meg a lehetőséget arra, hogy hibázzon. Itt pontosabban a teljesítményorientált nevelésre gondolok, arra, hogy nem adok kézzelfogható napi feladatokat a gyereknek a háztartásban, viszont elvárom tőle azt, hogy jól tanuljon, nagyon jól teljesítsen az iskolában, öt különórára járjon, és különböző tevékenységekre. Tehát a gyerekek valahogy belenevelődnek a társadalmi elvárásokba, viszont nem tanulnak meg élni, szembenézni az élet mindennapi kihívásaival. Ezekkel szembesülnek ugyan, de nem tanulták meg józan paraszti ésszel, gyakorlatiasan megoldani vagy valamit kezdeni ezekkel.  Azt látom, hogy a nevelésnek ez a része háttérbe szorult mostanában, inkább egy elméleti tudásalapú, teljesítményorientált nevelés dívik, amelyben meg kell lennie, mondjuk, az angol felsőfokú nyelvvizsgának legalább a középiskola végére. Egy másik, fontos kérdés az, hogy hogyan találja meg a gyerek vagy hogyan lehet őt segíteni abban, hogy megtalálja a helyét a családban teljes értékű családtagként? És hogyan tanítom meg neki azt, hogy a család mindennapjaihoz miként tehet hozzá? Adok-e neki például kisebb-nagyobb feladatokat otthon, akár azt is, hogy megterítse az asztalt vagy kiterítse a ruhákat, tehát megtanítom-e neki a hasznos, kézzelfogható munkavégzést… ?

– Nagyon jónak tartom, hogy ezt a teljesítmény-orientáltságot említetted, mert látom a jelenséget, de nem körvonalazódott előttem ennyire élesen az, hogy valójában a házimunkákat illetően szinte nincsenek elvárásaink, viszont rettenetesen sok elvárás tolong a tanulási teljesítmények terén még akkor is, ha ezt nem is fogalmazzuk meg így. És van még egy másik jelenség is, amire egyik ismerősöm hívta fel a figyelmem, nevezetesen, hogy korábban a szülők társasági élete határozta meg azt, hogy kik azok a gyerekek, akikkel barátkoznak a gyerekeik, most pedig fordítva van: gyakorlatilag a gyerekek barátságai köré szerveződik és alakul ki egy ilyen szülői társaság. Látsz-e ebben egy olyasmit, amiből esetleg azt olvashatja ki a gyerek, hogy körülötte forog a világ, hogy ő dönthet a szülő társasági életéről?

– Itt tennék egy különbséget például a mostani negyvenes, illetve harmincas szülők között: azt vettem észre, hogy az előbbiek inkább hajlamosak arra, hogy funkcionális szülők legyenek. Valahogy megpróbálták helyrebillenteni az őket ért sérelmeket, ellene menni azoknak a mintázatoknak, amelyeket a saját szüleik alkalmaztak, begyógyítani azokat a dolgokat. De volt egy elbillenés, ahogy te is mondod: minden a gyerek körül forog.

A mostani harmincasoknál azt látom viszont, hogy fogják a néhány hónapos babájukat, és beülnek egy kávézóba, bekapcsolják a babát a saját életvitelükbe, eljárnak sportolni, és megpróbálják fenntartani a saját addigi életüket. Hogy milyen áron, ezt nem tudom pontosan megmondani most, de gyakran tapasztalom ezt az eltérést az említett nemzedékekhez tartozó szülők között.

Egy bizonyos pontig talán természetes az, hogy a gyerek igényei szerint járunk össze a szülőkkel, főleg óvodás- vagy kisiskoláskorban, hiszen szükség van arra, hogy a gyerek megtanuljon szocializálni, társasági életet élni. De ha mindig az van, hogy ő áll a középpontban, csak az ő szükségleteit tartja a szem előtt a szülő, ez oda is vezethet, hogy torzul benne az úgynevezett kapcsolati térkép, és nehezebb lesz számára elfogadni például a határokat és a kölcsönösséget, vagy azt, hogy másoknak is vannak, lehetnek igényelni, akár a saját szüleinek is. Talán visszavezetném a helyzetet egy picit arra a pontra, amikor még a gyerek nem született meg: mert először volt a nő és a férfi, aztán lett az anyuka és az apuka. Nagyon sokszor elfelejtjük azt, hogy mi volt, milyen volt az élet a gyermek születése előtt… Nyilván, nem hozhatunk át mindent szülőként a szülőséget megelőző életünkből, viszont fontos lenne átmenteni olyan dolgokat, amelyek örömet okoztak nekünk, amelyek tápláltak bennünket, és megtanítani azokat a gyerekeknek, akár átadni nekik. Az is nagyon fontos, hogy a gyerekek lássák a szülőket a saját barátaikkal, akik különbözhetnek a gyerek barátainak szüleitől, és nemcsak működnek, hanem örülnek, boldogok, jól érzik magukat, felszabadultak, tehát valószínűleg picit másképp viselkednek, mint a konvenciókból adódó vagy alakuló terekben, ahol esetleg egy felszínesebb típusú beszélgetés folytatnak a gyermek kisbarátjának szüleivel.

Ehhez még annyit szeretnék hozzátenni, hogy ebből a gyerek elsősorban azt tanulja meg, hogy egy emberi kapcsolatot nem feladásként, nem áldozathozatalként éljük meg, és talán ez a legfontosabb hozadék a gyermek életében. 

– Ezáltal elkerülhető-e az is, hogy a gyereket egy teljesen másfajta paren­tifikációnak vessük alá, mint annak, amit a mi nemzedékünk megtapasztalt? Mert egy tudatosabb szülői nemzedék esetén elkerülhető például az, hogy az anyukánk terapeutája legyünk, de ugyanakkor a mi szülői nemzedékünk bizonytalan is, hiszen ki kell alakítania egy modellt, amely alapján nevel… A kérdés tehát az, hogy miként lehet elkerülni a parentifikációt egy ilyen puhatolózós szülői modellben, amelyben sokszor tűnik úgy, hogy bizonytalanok vagyunk? Olykor kicsit autoriterek, máskor egy kicsit kiengedjük a gyeplőt, a gyerek pedig látja ezt a határozatlanságot, esetleges irányvesztettséget, ami ugye a parentifikáció egyik alapja….

– Igen, ilyenkor hiányzik a megtartó keret, inkább így mondanám, amiben a szülő képes úgy szabályozni a saját idegrendszerét, hogy a gyerek biztonságban érezze magát. Ez csak akkor gond, ha a szülőnek egy hosszabb időszakáról beszélünk. A rövid időszakokban nem okoz problémát, ha stresszesebbek, fáradtabbak, irányvesztettebbek vagyunk, viszont, ha ez ismétlődő és hosszan tartó, és a gyerek azt látja rajtunk, hogy irányvesztettek vagy elveszettek vagyunk, segítségre van szükségünk, a természetes ösztöne ugye az, hogy átvegye mindezeket, és az óriási szeretetből, amit irántunk érez, megtegye azokat a dolgokat, amikre mi felnőttként nem vagyunk képesek. És itt most nem feltétlenül a klinikai vagy akár patológiát érintő esetekről beszélek, hanem megmaradok az átlagos mentális egészséggel rendelkező szülő eseténél. Én úgy látom, hogy mindenkinek saját felelősség az, hogy igenis vigyázzon a saját mentális egészségére, és amikor érzi, hogy abba a bizonyos belső teherbíró kupájába, kannájába nem fér már több, ha már szinte betelt, akkor igenis lépni kell, segítséget kell kérni. Nem kell megvárni azt, hogy a gyerekem oldja meg az életemet vagy javítsa a lelkiállapotomat.

Itt egy picit visszacsatolnék a másik aspektushoz, ami szóba került: a teljesítményorientált neveléshez. Ott igazából talán nem is a parentifikáció a legjobb szó, hanem az történik, hogy a gyerekek túlságosan gyorsan válnak felnőtté, és átugornak bizonyos olyan szakaszokat, amelyekben megengedett, hogy kísérletezzenek, hogy hibázzanak, hogy puhatolózzank az élet kérdéseiben. Fontos, hogy megismerjük őket, hogy kíváncsiak legyünk rájuk, és tudjunk róluk, hogy megengedjük nekik, hogy megéljék ezeket az „gondtalan” időszakokat.

Kapcsolódó

Szülő vs. nagyszülő – Merre billen a gyermeki lojalitás mérlege? (1. rész)

A gyermekneveléshez egy egész falura szükség van – tartja a mondás. De mi van akkor, ha az illető „faluban” akár egymással homlokegyenest ellentétes elvek mentén képzelik el a lurkó nevelését?

Magyar Közoktatás szülők nevelés nagyszülő

Mi a legrosszabb, ami történhet, ha egy célt, amit kitűztünk nem sikerül elérnünk? Azt hiszem, hogy ez egy fontos kérdés, amit felvethetünk magunknak és a gyerekeinknek is akár.

Mert ma már tényleg rengeteg információ elérhető mindenről... Például arról is, hogy az agyunk kognitív struktúrája, és nemcsak a miénk, hanem elsősorban a gyermekeinké, megváltozott a technológiai fejlődés hatására, és nagy mértékben különbözik, mondjuk a 20 évvel ezelőtti kognitív struktúrától. Olyan lett, mint egy szivacs, amely állandóan és megállás nélkül szívja magába az információt. Sokkal gyorsabbak az idegpályák közötti kapcsolódások, viszont bizonyos idegpályákat pont emiatt már nem használunk, vagy háttérbe szorultak.

Így például az érzelmi szabályozást külön meg kell tanítani a gyereknek, beszélni kell ezekről velük, meg kell fogalmazni őket, és segíteni a gyermeket abban, hogy megtanulja megfogalmazni azt, ami történik a belsőjében.