A gyermekneveléshez egy egész falura szükség van – tartja a mondás. De mi van akkor, ha az illető „faluban” akár egymással homlokegyenest ellentétes elvek mentén képzelik el a lurkó nevelését, útbaigazítását, ha más-más korok más-más nevelőket eredményeztek, ők pedig csupán ritkán értik egymást? Erről és sok más, a témához kapcsolódó vonatkozásról beszélgettünk Gujdár Gabriella aradi klinikai szakpszichológussal, aki praxisa révén is árnyalt képet nyújt arról, ami a szülőket, nagyszülőket foglalkoztatja az ifjabb nemzedékek nevelése terén.

– Azt tapasztalom, hogy a különböző nemzedékek között hatalmas szakadék tátong, ami a gyereknevelési elveket illeti. Azoknak a nagyszülőknek, akik a kommunizmus idején voltak kiskamaszok szülei, illetve a most kiskamaszokat nevelők között akkora eltéréseket látok, mintha két különböző bolygó lakói lennének. Tapasztaltál-e ilyesmit pszichológusi munkád során, vagy ez ilyen egyedi esetnek mondható, csak nekem vannak összetűzéseim ilyen téren?

– Azt hiszem, jól látod és az általad tapasztalt eltérések valahol természetesek is. Olyan hosszú idő telt el a kommunizmus időszakától, és a világ olyan őrült ritmusban változott meg, hogy elég nehéz lehet felzárkózni a jelenlegi nevelési követelményekhez. Szerintem arról sem szabad megfeledkezni, hogy annak az időszaknak mennyire különböző ismertetőjegyei voltak, mennyire különbözik attól, amit most élünk meg. Miről szólt a szülők élete a kommunizmus idején? Arról, hogy túléljék, hogy alkalmazkodjanak, mindent a kontroll határozott meg elsősorban, ami nyilván a gyerekekkel való kapcsolódást is megpecsételte. Nem igazán volt prioritás az érzelmek kérdése, nagyon kevés tér és idő jutott ezeknek, mert akkoriban rengeteget dolgoztak a szülők, hogy előteremtsék a létminimumot. Tehát sem időben, sem térben nem fértek bele a mindennapokba, sem pedig a szülők felkészültségében nem voltak jelen. A nevelés elsősorban tekintélyelvű volt, vagyis „jónak” kellett lenni. Hányszor hallottuk azt, hogy „légy jó és illemtudó kislány, kisfiú”? Be kellett tartani bizonyos, nagyon komoly szabályokat, és nemcsak otthon, hanem az iskolában is. Tehát kevesebb volt az elfogadás, a gyerekekkel való kapcsolatban inkább a hierarchia volt a döntő, ami igazából kontroll, mondhatjuk ezt így. A külső kontroll pedig kiütközött valahogy a családon belüli dinamikában is.

És ami még ehhez hozzáadódott, az az, hogy a szülőnek nagyon kevés fogalma volt a jelenleg ismert és alkalmazott modern pszichológia gyerekneveléssel kapcsolatos irányelveiről. Azt tapasztalom még, és talán nem is annyira a mi generációnknál, de már ránk is jellemző, de főleg a mostani harmincas szülőknél, hogy teljesen más elvek szerint és más megközelítés szerint nevelik a gyermekeiket. Nagyobb szabadságot adnak nekik, és megjelentek olyan fogalmak, mint a „kötődés”, az „érzelemszabályozás”, az „elfogadás” és a „megerősítés”. És ez nyilván annak tudható be, hogy sokkal szélesebb az információs skála, amihez a jelenlegi szülőknek hozzáférésük van.

– Igen, ezt azért lehet fontos, mert ebben is alapvetően különbözik az akkori és mostani gyereknevelési elképzelés. És még akkor is, ha ezek az elemek megjelennek úgyszólván természetszerűen az empatikusabb nagyszülői közegekben, legitimitásukat meg szokták megkérdőjelezni mondván, hogy a gyermek „felült a fejedre”…

– Igen, ez előfordul… És amit még észrevettem ezzel kapcsolatban, az az, hogy a mostani szülőknek nagyon-nagyon erős a vágyuk arra, hogy felülírják a korábbi mintázatokat, hogy ne ismételjék meg az általuk megélt keménységet, a szigort, a rugalmatlanságot, vagy akár a fizikai fenyítéseket is nagyon sok esetben. Csak az a gond – és amit időnként szintén tapasztalok –, hogy sokuknál nem alakult ki egy másik, kiegyensúlyozottabb és egészségesebb szülői mintázat. Ez lehet az oka annak, hogy ebből a merev kontrollból a határok teljes hiányára és a gyerekek túlzott és mindentől való megvédésére helyeződött a hangsúly. Tehát, hogy a mostani szülői generáció is, de akár még a miénk is, valahogy még tanulja kiépíteni magában azt a fajta egészségesebb szülői mintázatot, amiben kevés jelenlegi fiatal szülőnek volt része.

– Igen, én azt tapasztalom ennek kapcsán, hogy a saját sérült belső gyermekünket is meg kell gyógyítanunk – mert az előző minta azért elég sok sérülést okozott az embereknek, főleg a meg nem értés és az el nem fogadás tekintetében –, ezzel párhuzamosan kell egy új modellt kialakítanunk… Segítségükre van-e a terápia folyamata és szolgáltatásai azoknak a szülőknek, akiknek úgyszólván „két malomban kell őrölniük” egyszerre?

– Igen, egyrészt saját magukat kell meggyógyítaniuk, másrészt pedig ezt a modellt valahogy kialakítani, ami ugye nem létező, a terápia pedig abszolút segítségünkre van ebben. Ami engem nagy örömmel tölt el, és amit megfigyeltem még: a mostani szülői nemzedék már sokkal nyitottabb arra, hogy szakszerű segítséget kérjen, akár a szülővé válást megelőző időszakban is. Tehát felkészülnek, és nemcsak a saját belső gyermeküket próbálják meggyógyítani, hanem megpróbálják magát a párkapcsolatukat is rendbe tenni, kiiktatni a konfliktushelyzeteket vagy jobbá tenni, fejleszteni az egymás közötti kommunikációt.
Főkent akkor, amikor a gyerekről van szó, azt látom, hogy nem igazán haboznak segítséget kérni, és én látok ebben egy elmozdulást a jó irányba.

– Igen, hát itt egyfajta magukra hagyottságot tapasztalhatnak azok, akik ezt megpróbálják tudatosan és saját kútfőből megvalósítani, illetve az előző modellekből csak azt őrizni meg, amit kedvezőnek látnak a saját gyereknevelési elveik között. Így például azt, hogy közösség kell ahhoz, hogy egy gyerek felnőjön, és az is teljesen nyilvánvaló, hogy nem írhatjuk le a nagyszülőket csak azért, mert kicsit merevek az elveik… De mi történik akkor, ha ezek a nevelési elvek egyazon térben és időben találkoznak? Én például ilyen helyzetekkel szembesülök, hogy mondok a gyermeknek valamit, de ugyanakkor a nagyszülőktől egy teljesen más dolgot hall ugyanabban a kérdéskörben. Például, amikor egy rokon nénit kell üdvözölni, és az idősebb nemzedék úgy véli, hogy meg kell puszilni, én pedig azt gondolom, hogy nem kell megpuszilni, ha a gyermek ezt nem szeretné…

– Ezek azok a helyzetek, amiket jó lenne valahogy elkerülni, de ez persze lehetetlen, vagy elég nehéz és hosszas munka kell hozzá. A legnagyobb gond nem is az, hogy kinek engedelmeskedjen a gyerek ezekben a helyzetekben, hanem inkább az, hogy számára mindkét fél fontos, a szülő és a nagyszülő is, és akkor két fontos kötődési személy között kell választania, eldöntenie, hogy kihez legyen lojális. Tehát lojalitási kérdés az, ami itt felmerül, mert ugye ugyanabban a térben és pillanatban ellentétes elvárásokat állítanak elé.

És a gyerek gyakran érezheti azt, hogy bármelyik irányba mozdul, valakinek bizonyára csalódást okoz majd, és innen ugye egyenes út vezet a bizonytalansághoz, a belső szorongáshoz. Főleg akkor, ha egy introvertáltabb, magáért kevésbé hangosan kiállni képes gyerekről beszélünk. Ezért is tartom nagyon fontosnak, hogy ezeket a kérdéseket időben megbeszéljék, tisztázzák a szülők és nagyszülők.

Mert akár az is elfogadható, hogy különböző állásponton vannak, viszont azt hiszem, hogy le kell ülni, megbeszélni, főleg és kiemelten a testhatárokat érintő kérdéseket. Én ebben eléggé szigorú és határozott álláspontot képviselek: ha a gyerekben azt erősítjük meg, hogy nem hallgathat a belső érzeteire, hogy azok nem fontosok, hogy azokat például illendőségből felül kell írnia – adjon puszit a nagynéninek, nagybácsinak –, azt tanulja meg ebből, hogy a saját határai helyzettől és személytől függően felülírhatók. Ez a későbbiekben akár olyan veszélyes helyzetekbe is hozhatja őket, mint például a szexuális visszaélés.

Tehát, ha én gyerekként nem hallgathatok az érzéseimre, akkor bárki rám teheti majd a kezét, megölelhet, megpuszilhat, és tovább már nem is mondom… De nagyon fontos megtanítani a gyereknek, hogy igenis, arra, amit ő a testében egy adott helyzetben – az „itt és most”-ban – megél az érzékszervei révén és a megérzésein keresztül, nagyon fontos hallgatnia. Mit tehetek szülőként, ha egy családi eseményen kialakul egy ilyen helyzet?

Jelezhetem finoman a gyereknek azt, hogy vannak alternatívái: egy gesztussal visszahúzom vagy érintéssel jelzem, hogy kiléphet belőle. Lehet köszönni, integetni, mosolyogni, de nem kell feltétlenül egy szoros testi kapcsolatot kialakítani azzal, akivel szemben a gyerekemnek ellenérzései vannak. Nagyon fontos megértenie, hogy van választása, és ezáltal nem sérül a kapcsolata a szeretteivel. Azt gondolom, hogy a szülőnek mindig a gyerek oldalán, térfelén kell játszania, soha nem a vele ellentétes oldalon. Attól függetlenül, hogy így a szülőnek a saját szüleivel konfliktushelyzete alakul-e ki, mert ezt a felnőttek könnyebben meg tudják oldani, viszont a gyerek ilyen helyzetekben nem ütőképes, nincs nagy mozgástere.