Miklósi Zsófia Villő pszichológus, kisiskolai pedagógus, anya és lelkészfeleség, akit a gyermekek gyászmunkájáról kérdeztünk, vagyis egy olyan nehéz folyamatról, amellyel interjúalanyuk több minőségében is szembesült, segítséget is nyújtott. A halál és a „nehéz” érzelmek társadalmi tabusítása nem teszi könnyűvé megélésüket, így gyakorta a szülő is tanácstalan a saját gyászában, ezáltal pedig a gyermek is tévelyeg az érzelmek sűrűjében. Természetes, az élethez közvetlenül hozzátartozó jelenségek – veszteség, elmúlás, szomorúság, hiány – megközelítésének nehézségeiről beszélgettünk hasznos támpontok érintésével.

– Gyakran szembesülök azzal, hogy közeli családtag halála esetén a szülő nem tudja, hogyan vonja be a gyereket, hogy sokkot se okozzon, mégis szembesítse őt a valósággal. Tapasztalatod szerint van-e kíméletes formája, megközelítése az élet eme valóságának?

– Van. Még annak ellenére is, hogy társadalmunk a halált és a halál témakörét tabuként kezeli, és a felnőttek számára sem könnyű beszélni erről. Már a betegségről, nagybetegségről sem szoktunk beszélni a gyerek előtt, sőt egymás között sem, mert nem illik a nagybeteg családtag jelenlétében vagy akár hiányában, a gyermek előtt meg aztán végképp nem beszélünk arról, hogy mi történik, ha bekövetkezik a halál. Pedig a gyermekeknél valahol itt lehetne megközelíteni ezt a témát: amikor tudatosítja a család, hogy ez be fog következni, és megpróbálja a gyerekhez is közel hozni azt, hogy a betegség az élettel járó történés. A kicsi gyerekeknek azt is el lehet mondani ilyenkor, hogy a betegség azt jelenti, hogy „elromlott, meghibásodott a teste”, és elfogadtatni velük azt, hogy ez nem tőlünk függ, innen közelíteni a halál témájához – „a nagymamának elromlott a szíve, már nem bírta ezt az állapotot”, így valamikor be fog következni ez a történés.

Persze, nem könnyű erről beszélni, mert a szülő aktuális gyászában nehezebben tudja ezt a témát kinyitni. Azt gondolom, hogy azok a „szerencsés” gyerekek, akik esetében a szülő általában is a megfelelő érzelmi szinten tud közelíteni a krízishelyzetekhez, traumákhoz, ugyanakkor a gyerekekkel való hétköznapi beszélgetések szintjén – miért nem szakítjuk le a virágot, miért nem bántjuk az állatokat? – is eljut egészen addig, hogy „igen, ez a virág most elhalt, a magja kihullott, és majd lehet belőle egy úgy növény”. Tehát a halál témáját akár a természet törvényei által is közel lehet hozni a gyermekhez. Viszont a szülőkre általában az jellemző, hogy a családi védőburokban a gyereket ezektől a „kellemetlenségektől” is védelmezni próbálják.

– Mi történik a gyerek belsőjében a halállal, gyásszal való szembesüléskor, tulajdonképpen mi érinti rosszul?

Elsősorban az, hogy nem tudja, mi történik. Nem is magától a történéstől fél, hanem attól, hogy nem ismeri a helyzetet, az ismeretlentől fél, és attól, amit titkolnak. Ezért is nagyon fontos, hogy a haláleset bekövetkeztekor legyen a családban egy olyan higgadt személy, aki nem titkolózik, nem rejti előle azt, ami történt. A gyerekek nagyon sok mindent megértenek, és itt nem is a konkrét biológiai történésre utalok, hanem arra, hogy érzékelik, ha valami trauma éri a családot. Ilyenkor attól félünk, hogy a gyerek látja, hogy anyuka sír, hogy a család krízisben van. De ha látja a szomorúságot, akkor ő is megengedi magának, hogy szomorú legyen, ezáltal pedig része lehet a folyamatnak, és elkezdődhet az egészséges gyászmunka. Akkor van baj, amikor a gyereket eltüntetjük a rokonoknál, és látja, érzi, hogy történik valami, de nem tudja, hogy mi, csak azt érzékeli, hogy megfagyott a levegő, anyuka nem tud működni. Ilyenkor rossz érzései támadnak, előjön a félelem, Valójában az, hogy a gyerek nem reagálja le mindezt, nem jelenti azt is, hogy szerencsésen nem vett észre semmit, inkább azt, hogy a gyermekben munkál valami zavaros, amit nem tud pontosan megfogni. Ezért is nagyon fontos az, hogy a család megengedje a gyermeknek, hogy része legyen a folyamatnak – a temetésnek, szomorúságnak, krízishelyzetet követő sírásnak –, és azt gondolom, hogy az ő nyelvén való kommunikáció nagyon segíti őt ebben a folyamatban.

– Egy szükséges, de hiányzó elem lehet ilyenkor a támogató közeg. Beszéltél az érzelmek tabusításáról és ehhez kapcsolódik az az elvárás is, hogy a gyászfolyamat a lehető legrövidebb legyen, egy idő után az érzelmek se mutatkozzanak meg a veszteséget elszenvedőknél. Milyen az a támogató közeg, amelyben a szülő és a gyermek együtt járhatja be a gyász különböző fázisait?

A szélesebb család jelentette támasznak és támogató közegnek már a haláleset közvetlen megtörténte után aktívnak kell lennie, kezdve attól, hogy a temetés előtt megbeszéljük a gyerekkel, miben is áll a szertartás, mi következik, és akkor ő már tudja, és nem ijed meg, mert valaki már mesélt neki arról, hogy ott imádkoznak, énekelnek, sírnak, feketében lesznek. Így a gyerek része lesz a szertartásnak, és érezheti, hogy egészséges családi közegben van, ahol kiszámíthatóak a dolgok. Itt fontos, hogy legyen legalább egy olyan támogató távolabbi személy, aki a gyereket ezen a napon kíséri: kiviszi, ha elunja a szertartást, válaszol neki, ha kérdez. Nagyon sok esetben anyuka nem tud ez a személy lenni, mert, ha nagymama vagy nagypapa halt meg, akkor anyuka is krízishelyzetben van, ami nagy valószínűséggel megviseli. Támogatás esetén a gyermekben elindulhat egy egészséges gyászidőszak, ami lehet 4-6 hét is, de ez gyermekfüggő, esetfüggő és családfüggő, és függ attól is, hogy a család tud-e egészségesen együtt gyászolni, hogy elmegyünk-e a rá következő vasárnap a temetőbe, hogy virágot vigyünk, és elbeszélgessünk arról, hogy a nagymama milyen finomakat sütött, vagy milyen jó volt a nagymamánál a vasárnap délutáni program. A realitásban kell tartanunk a gyermeket, amikor az elhunytról beszélünk: a jó és rossz tulajdonságait egyaránt emlegetnünk kell, azt, hogy mit nem szeretett vagy mit kedvelt, mert ezek mind hozzátartoztak.

– Mikor kell szakemberhez fordulni? Milyen tünetek estén indokolt avatott segítséget kérni?

– Akkor van erre szükség, amikor azt látjuk, hogy a gyermek elakadt a gyászfolyamatban, egy-egy fejlődési sajátossága megrekedt vagy visszatért egy előző fejlődési szintre, kezdve az ujjszopással és gyakori éjszakai ébredéssel el egészen a súlyosabb alvás- és étkezészavarig vagy bevizelésig – rengeteg formája lehet ennek attól függően, hogy mennyire tudja vagy nem tudja feldolgozni a veszteséget. Azt gondolom, ilyenkor már a mi társadalmunkban sem szégyen segítséget kérni.

A gyászterápia a szülővel együtt történik, és nagyon fontos, hogy mielőtt a gyermeket terapeutához visszük, előbb a szülő menjen el hozzá, hogy rá lehesse nézni arra, hol tart ő a gyászában. Mert amíg a szülő elakadt, súlyosan megszenvedi a gyászfolyamatot, addig a gyerektől sem várható el, hogy egészségesen viszonyuljon ehhez. Ha mindez megtörtént, akkor lehet a gyermekkel dolgozni: akár szaksegítséget kérni terapeutától, viszont van olyan pedagógus vagy lelkipásztor is, aki lelki beszélgetéseket vállal. Nem tudom, hogy ők mennyire tudnak hatékonyak lennie egy kisgyermekek gyászfolyamatának súlyosabb elakadása esetén, viszont tény az, hogy segít, ha beszélhet valakivel, részt vesz terápiás találkozásokon, amelyeken ventilálhat vagy elmondhat egy-egy játék kapcsán olyan dolgokat, amik foglalkoztatják. Nagyon sokszor a gyerekkel azért nem könnyű dolgozni, mert nincsenek megfelelő szavaik az érzelmeik kifejezésére. De egy rajzos, játékos, akár bábos játékfolyamatban a gyermek könnyebben kifejezi magát.

A nagyon kicsi gyermekek az alvást asszociáljak a halállal, és szerencsésebb vagy könnyebb eset az, amikor hívő vagy valamilyen keresztény közösséghez tartozik, amelyben Jézus élete és történetei kapcsán nem tabu a halál, és az, hogy az emberek meghalnak. A hívő közösségekben egy gyermekeknek sokkal könnyebben elfogadható, jobban elképzelhető képi anyaga van arra, hogy a halál után az elhunyt felmegy a mennybe, vagy elmegy Jézushoz. Ezentúl is vannak szép, meseszerű képi asszociációk, például Az élet olyan, mint a szél című, kifejezetten gyerekeknek szóló könyvben. Ezek kapcsán van egy elképzelése arról, hogy mi történik a halál után. Mert ő nem attól fél, hogy megszűnt a lélek, a test, hogy eltűnt a mama, hanem attól, hogy nem tudja, hová tűnt. És ha van erre egy képi megfogalmazása, akkor kisgyerekként el tudja mesélni a többieknek, hogy „az én nagymamám, anyukám felment az angyalok közé, és ott angyal lett, a felhőn ül, és onnan néz minket, és mindennap velem van…”, ami könnyebbség, előrelépés lehet a gyászában.

– A felnőtteknél átlagban kétéves egészséges gyászidőszakról beszélünk, és ennek vannak különböző fázisai a tagadástól a dühön át az alkudozásig és depresszióig, illetve az ezt követő elfogadásig. A gyerekeknél miben különböznek ezek a fázisok?

– A gyerekeknél általában rövidebb a gyász. A folyamat akkor súlyosabb, ha a legközelebbi kapcsolódó felnőtt személyt, vagyis az édesanyját veszíti el. Más esetekben a meseszerű történetek, a mesék, az elmesélt és szóvá tett körülmények a gyerekeknek segítenek. A terápiás folyamatban soha nem az a cél, hogy minél hamarabb túl legyünk rajta. Azt nem lehet elvárni egy gyerektől, hogy „már hatodik hete vagy négy hónapja jár terápiára, és már jól kellene legyen”. Ebben a folyamatban mindig az ő ritmusához igazodunk, a pszichológus vagy terapeuta különböző témákat próbál megbeszélni vele, azokat, amelyek a gyermeket foglalkoztatják. Egy előrehaladottabb gyászfolyamatban például meg lehet kérdezni tőle, hogy mennyire nyitott egy olyan kapcsolatra, amely egy elveszített szülőt valamiképpen pótolna. Na most kellemetlen erről így elbeszélgetni, viszont egy gyermekben ezt is tudatosítani lehet egy hosszasabb gyászfolyamat végén, hogy „aki meghalt, már nem tud segítőtársa lenni apukámnak vagy anyukámnak”. És, ha megfogalmazódik benne az, hogy a családnak szüksége egy ilyen segítőre, akkor elkezd foglalkozni ezzel, és ez őt is előreviszi, mert felteheti az ezzel kapcsolatos kérdéseit, és ezek a kérdésék mindig megmutatják azt, hogy mennyire haladt ő előre a folyamatban.

– Mennyiben segít az, ha a gyermek más, kisebb-nagyobb veszteségeit is komolyan vesszük? Például mellé állunk akkor, ha elköltözünk egy másik városba, és a gyermeknek meg kell gyászolnia a közösségtől való elszakadást, vagy ha épp elveszíti a kedvenc háziállatát…

– Nagyon fontos, hogy milyen ez a kapcsolat, amelyben gyermek növekedik, milyen az a családi közeg, és mennyire vesszük komolyan az ő érzelmeit. Az említett szeparációs helyzetek igenis szorongást okozhatnak egy nagyon kicsi gyerekben is, ezért nem bagatellizálhatjuk el az érzelmeit. Amikor a kisebb veszteségekkel is hitelesen tudunk foglalkozni, komolyan vesszük az ő tapasztalásait, bizonytalanságát, félelmét, szorongását, akkor úgy érzi, hogy megértik, ezzel együtt pedig a nagyobb veszteségekben is rábízhatja magát a családra, hiszen megtapasztalta már, hogy megkapja a megfelelő támogatást, kísérni tudták őt egyéb veszteségeiben is.