Szívügye a közösség, és az alpolgármesteri tisztség lehetőséget biztosít a számára, hogy most már főállásban tegye azt, amin eddig is dolgozott, és amiben mindig meghatározó volt a hivatástudata. Nyitottnak tartja önmagát, bizalmat megelőlegezőnek és barátságosnak. Székelyudvarhely alpolgármesterének lenni Pálfi Kinga számára kihívás, megtiszteltetés és egyfajta elköteleződés. Többek között erről is beszélgetett vele a Maszol megválasztása után néhány hónappal. 

Mi az, ami leginkább jellemzi Pálfi Kingát, Székelyudvarhely első alpolgármester-asszonyát?

Talán az, hogy szívügye a közösség. Minden munkahelyemen meghatározó volt a hivatástudat. Nemcsak orvosoknak vagy tanároknak, mindannyiunknak lehet hivatástudata. Mindenben ezt kerestem, még akkor is, amikor épp nem a közéletben tevékenykedtem.

Azzal, hogy annak idején úgy döntöttem, nem megyek el messzire szerencsét próbálni, hanem itt maradok Udvarhelyen, és itt próbálok megélhetést kovácsolni, átjárta minden egyes munkámat és életstádiumomat. Mit tehetnék annak érdekében, hogy más is így döntsön? Tudok-e tenni azért, hogy ez a közösség, ez a város, ez a környezet megtartson? Egy picit erről szólt a Modern Üzleti Tudományok Főiskoláján (MÜTF), a Régiókutató Egyesületnél (REGA), az inkubátorházban végzett munkám, és minden korábbi, meghatározó munkahelyem ezt az üzenetet próbáltam közvetíteni, még akkor is, ha a napi teendők másban aprózódtak fel. Ezért merem azt mondani, hogy olyasvalaki vagyok, akinek fontos a közössége. Annyi változott, hogy ezt most főállásban csinálhatom tovább.

Milyen további tulajdonságok jellemzik Önt?

Alapvetően nyitott vagyok, bizalmat megelőlegező, barátságos, és talán kapcsolatorientált. Fontosnak tartom a kapcsolatok mélyére ásni. Nem jó felszínes kapcsolatokat létesíteni és mindenkinek bólogatni, mindent megteszek azért, hogy az embert, az arcot a névvel és a személyiséggel valahogy összekapcsoljam.

Ebben a tisztségben ez most nagy kihívás. Nehezére esik megfelelni?

Azt nem mondanám, hogy nehezemre esik. Mindenképpen kihívás, mert rövid idő alatt sok új arccal találkozom. Viszont folyamatosan érdeklődöm, pótolom a hiányt. Nyilván nem fogom egyhamar mindenkinek megjegyezni a nevét, de igyekszem. A székfoglaló beszédemben is hangsúlyoztam: én nem változtam. Persze a nevem után van egy vessző, és azt írja, hogy alpolgármester, de ez nem jelenti azt, hogy nem válaszolok egy Messenger-üzenetre, vagy nem hívom vissza azt, aki keresett. Sőt mostanában a visszahívások a leggyakoribbak, mert ritka, hogy egyből fel tudom venni a telefont. Sok megbeszélésen vettem és veszek részt, ez most az aktív megismerés időszaka.

Nehéz volt igent mondani erre a tisztségre, amikor jött a felkérés?

Aki nem mérlegel egy ilyen döntést, főleg, ha a magánszférából érkezik, az nem is érdemli meg a tisztséget. Nagyon meglepett, amikor megkerestek. Talán a szervezőkészségemnek köszönhető, hogy egyáltalán felmerült a nevem. Biztosan nem „arcra választottak ki”, hanem a kompetenciáim alapján. Nagyon remélem, hogy meg is tudok felelni ennek a kihívásnak. Az ismerőseim mondták, hogy az eskü letételekor remegett a hangom, azt válaszoltam nekik, hogy igen, mert eddig egy esküt tettem, a férjemnek a templomban. Ezek nálam komoly dolgok, és komolyan is veszem őket.

Azt se felejtsük el, hogy Udvarhelyen az első nő vagyok, aki ilyen jellegű felkérést kap, már eleve ez is elég nagy port kavart. A női létemből fakadóan nyilván a beállítottságomra inkább a szociális érzékenység a jellemző, vagy a kultúra finomságának a megélése, az anyaságból kifolyólag pedig a gyerekek, az oktatás ügye érdekel. Ezeket a területeket most már én koordinálom, bár eddig is kitüntetett figyelmet élveztek az életemben. Ezeknek nagy súlya van, mert egyrészt a „jól érzem magam” érzés, másrészt a jövőnk meghatározó alapkövei. Amikor ez tudatosul az emberben, akkor az illető megkapaszkodik a szék karfájában, és elkezd gondolkodni, hogy „te jó ég!”

A rokonok, közeli barátok, ismerősök hogyan reagáltak a felkérésre?

Volt, aki azt mondta, inkább ne, de többen biztattak: „Na végre!”, „Hajrá!”, „Mindent bele!” A végső döntést a férjemmel közösen hoztuk meg.

Milyen volt az ismerkedés a hivatallal? A vártnál könnyebb, nehezebb, esetleg más?

Nagyon intenzív. És más, mert az ember azt hiszi, hogy ismeri a hivatalt és a közigazgatást, de mégsem. Alapvetően bárki, aki belecsöppen egy új munkahelyi környezetbe, először letapogatja az új hely pulzusát, működését, és a hivatal nem éppen kicsi hely. Persze nem a nagy dolgokra kell elsőként gondolni, inkább apróságokra. Hogyan mennek a dolgok, mik a szokások? Hogy kinek, mikor van az ebédszünete, külön rendelnek vagy közösen? Kávézol? Mikor kávézol? És hol a tej? Ha valaki lemegy perecért, akkor neked is hoz perecet? Egyáltalán megkérheted, hogy neked is hozzon perecet? Apróságok ezek, de végül is a napi nyolc óra telis-tele van ilyenekkel, az igazán nagy dolgokból sokkal kevesebb jut egy napra. Amíg megtanulod, megérzed ezeket az apróságokat, és talán egy picit magadat is beleviszed ezekbe, addig ez másság.

Az alpolgármester egyszerre döntéshozó és végrehajtó és kapocs e két testület között. Felkészült rá?

Az én feladatom kettős. Egyrészt ott a hivatal, amely nyilván elvárásokkal jön, akadnak nagyon konkrétak, amikor adott ügyekben dönteni, aláírni kell. De vannak a le nem írt elvárások is. Idejött egy nő, itt van, figyel. Talán érzékenyebb lesz adott dolgokra. Talán másképp fogja ezeket kezelni. Nem mintha eddig rosszul kezelték volna, csakhogy most talán egy másságra való igény fogalmazódik meg.

Nyilván a hivatal azt is várja, hogy a frakció irányába közvetítsek, és mutassam, hogy mit lehet és mit nem. Ugyanez az elvárás megfogalmazódik a frakció részéről is, hisz én vagyok az, akit abból a körből beválasztottak a működő rendszerbe. Jogosan várják, hogy az általuk meghozott döntéseket foganatosítsam, vagy mindent megtegyek annak érdekében, hogy ezt az apparátus végigvigye. Nagyon sok mindent nem tudok még.

De ha megvan a rátermettség, az akarat, a hajlandóság, akkor a tudás is beszerezhető. Ott vannak a kollégák a hivatalban, lehet tőlük tanulni, elkérni a tudást. De kérdem én: hány embernek adatik meg, hogy valósan tegyen valamit a közösségéért? Eleve ez a megtiszteltetés egyfajta elköteleződés, mert én a közösség szempontjából tekintek minderre. Csak ismételni tudom magánemberként és alpolgármesterként is: szívügyem a közösség.