Hetven évet töltött ezen a héten Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, akivel ebből az alkalomból beszélgettünk arról, hogy érzi magát hetvenévesen, hogy értékeli a legújabb díját, a Magyar Érdemrend nagykeresztje kitüntetést, mi kell ahhoz, hogy az ember lelkész létére ennyiféle területen sikeres vállalkozásokat hozzon létre: a közösség számára ifjúsági központ, templom, óvoda, öregotthon építéséhez szerezze meg a forrásokat, és arra is kitértünk, hogy ilyen széleskörű tevékenykedés közepette egyáltalán készül-e a nyugdíjas évekre. Interjúnkból kiderül, a püspök úrnak valószínűleg idén is meglesz a százezer kilométer, mint mondta, ennyit tesz meg évente, mivel püspökként kezdettől fogva azt mondta, nem az irodában akar ülni, hanem „ott lenni az élet sűrűjében”, hogy érezze a közösség, „együvé tartozunk”. Bár a püspöki széktől év végén búcsúzik, marad még számos feladata a Sapientia Alapítvány kuratóriumi elnöki teendőitől a többi futó projekt irányításáig. Közben prioritás számára, hogy az unokáival töltsön több időt. Beszélgetésünkkor azt is elárulta, mit kért a családjától születésnapjára.

– Amióta az interjúról egyeztettünk, még egy díjat vehetett át: a Magyar Érdemrend nagykeresztje polgári tagozat kitüntetésben részesítette Novák Katalin magyar köztársasági elnök. Milyen érzés?

– Folyamatosan, mai napig olyan területeken mozgok, ami egy református lelkésztől nem elvárható. Emlékszem a legelső kitüntetésre, a Bethlen Gábor-díjra , amit 1994-ben kaptam Budapesten. Az számomra nagyon megtisztelő volt, mert hiszem és vallom, hogy egész életemben a Bethlen Gábor-i életlátást vittem és viszem én magam is tovább. Nem sorolom időrendben: aztán Budapesten átvehettem a Fáy-díjat, ami az OTP által kiadott kitüntetés annak, aki a hitelezés kultúrájáért a legtöbbet tett abban az évben. Majd a Romániai Magyar Közgazdász Társaság Wesselényi-díját kaptam meg, aztán Európai Polgári Díjat Brüsszelben. Ez a legutóbbi, a Magyar Érdemrend nagykeresztje a legmagasabb magyar állami kitüntetés, amit adhatnak, és ez, úgy érzem, le is kerekíti a történetet.

Kapcsolódó

Nagyság a kisebbségben – Kató Béla püspököt kitüntetésben részesítette Novák Katalin

Novák Katalin köztársasági elnök a Magyar Érdemrend nagykeresztje polgári tagozat kitüntetésben részesítette Kató Bélát, az Erdélyi református egyházkerület püspökét, a Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnökét pénteken a Sándor-palotában Budapesten.

elismerés Kató Béla Novák Katalin állami kitüntetés

Amikor az ember 70 éves lesz, akkor már szerintem mindent elmondott, mindent hátrahagyott. Én azonban ezt nem érzem befejezésnek. Ez egy állapot, egy állomás, hogy az ember elérte a 70 éves kort, viszont most egy olyan kapu nyílik meg előttem, olyan lehetőségek, amelyekkel eddig kevesebbet tudtam foglalkozni, hiszen a püspöki szolgálat az egy rendkívül összetett, nehéz feladat, az élet minden egyes pillanatában foglalkoztat. Még éjszaka is, amikor felébred az ember, valamilyen kérdésről folytatja a gondolatait. Semmi olyasmi nem történhetett az egyházkerületnél az elmúlt 12 évben, jobban mondva az elmúlt negyedszázadban,– hiszen püspökhelyettes voltam 12 évig a püspökségem előtt –, amiben ne vettem volna részt. Püspökként viszont az ember elöl áll, elsőként őt éri minden, és ezt elviselni, feldolgozni, megoldani nagyon nehéz feladat. Ezt csak úgy lehet, ha az ember a metszéspontban él, a horizontális és a vertikális találkozási pontján, ami azt jelenti, hogy mindig felfele néz, de ugyanakkor lefele is.

Olyan embert sokat ismertem, aki csak felfele nézett: megbotlottak és elestek, mert nem tudták, hogy mi történik tulajdonképpen az életben. Olyant még többet ismerek, aki csak a horizontális szinten mozog, az életnek azokat a dolgait szeretné megszerezni. De ahol ez a kettő: a horizontális és a vertikális találkozik, ott csodák szoktak születni, és ezt tartom, hogy ez az, ami az én életemre jellemző volt. Abban a pillanatban, amikor a templomban predikáltam: Igét hirdettem az embereknek, de ahogy kijöttem a templomból, foglalkoztam minden olyan kérdéssel, ami horizontálisan az emberi élethez tartozik, amit szeretnénk megoldani. Egyetlen egy kérdés sem volt ezek alatt az esztendők alatt, amire azt mondtam volna, hogy nem érdekel, csinálja más.

Ebből adódóan az is fontos volt, hogy tudatában voltam, hogy én sem közgazdász, sem építész, sem kulturális szervező, sem író nem vagyok. Tudatosult bennem azért, hogy nehogy azt próbáljam meg, hogy én ezek helyébe képzeljem magam, viszont amikor valahol hiányt láttam a megoldásban, akkor ideiglenesen, mint egy összekötő szál, mindig beléptem. Legyen az gazdaságszervezés, kulturális terület, iskola, én mindig beléptem. Eközben arra törekedtem, hogy azokat, akik körülöttem vannak, szervezzem csapattá, neveljem ki azokat, akik szakmailag is képesek vinni a feladatot, hogy az eredményes és ép legyen.

Évekkel ezelőtt láttam egy filmsorozatot, A helyettesítő tanár volt a címe, és nekem nagyon tetszett. Arról szólt, hogy ez a tanár, aki motorbiciklivel járt, mindig más iskolában helyettesített, és ahol gondot látott, mindenhol megoldotta, amit meg tudott: visszaadta a hitet a gyerekeknek, kollégáknak, aztán továbbállt. Én is így próbáltam ezek alatt az évek alatt minden területen valamit segíteni, beállni, mint a dzsóker, ami összeköt, megold egy helyzetet, aztán ki lehet venni, megy más a helyére.

A másik dolog, ami nagyon fontos volt, hogy az utóbbi 30 évben, a rendszerváltás után, olyan szabadegyetemi képzésben volt részem, ami azt hiszem páratlan. Amikor Illyefalván felépítettük az ifjúsági központot – 1993-ra lett kész –, ott konferenciák szervezése kezdődött el. Évente körülbelül 80-100 ilyen rendezvény volt. Az elején az volt a világ közepe, mert más helyen ilyen körülmények nem voltak adottak. A mezőgazdásztól az orvosokig, diákoktól a politikusokig mindenki tartott konferenciát. Én mint házigazda ezeken mind részt vettem, sokat beszélgettem, sokat tanultam ezekből.

Az életben úgy indulnak a nagy tervek, hogy valaki megálmodja. Vízió nélkül nem megy semmi előbbre. De ez még nem minden, mert álmai mindenkinek vannak, csak abból nem biztos, hogy lesz valami. Nyomban kell keresni valakit, aki által leellenőrzi: hogy tud-e még egy embert meggyőzni arról, hogy az jó. Ha senkit nem tud meggyőzni, akkor nem megvalósítható, akkor valami baj van azzal az álmommal. Álmodozás lesz belőle. De ha találtál egy embert, aki ezzel azonosul, akkor az már nagyon jó jel. Innen még sok lépés van: benne kell élni a világban, meg kell nézni, hogy az elképzelés hogyan helyezkedik el benne, mi a realitása másoknál, mindenütt kell tanulni. Aztán le kell bontani konkrét lépésekre az elképzelést, hogy mi mikor fog történni. Ezek után elkezdhetjük a konkrét megvalósítást.

Még van egy nagyon fontos mozzanat ebben a tervezésben és a kivitelezés során, hogy el kell ismerni, nem tudunk mindent kiszámítani. A helyzetünk is, a környezetünk is változhat, és képesek kell legyünk arra, hogy újratervezzünk. Aki erre nem képes, az törik, az kiábrándul. Tehát a változó környezetben képesnek kell lenni újratervezni. Ez az, ami hitvallásommá is vált, hogy, ha az Úristen becsukja az ajtót, becsukja az ablakot, akkor egy egérlyukat legalább kinyit. Olyan nincs, hogy nincs kiút.

– Szinte felsorolhatatlan mi minden valósult meg, ami az ön nevéhez köthető, a LAM és a KIDA Alapítványoktól, templomok felújításáig és építéséig, óvodák, öregotthonok létesítéséig, kastélyfelújításig. Mi kellett ahhoz, hogy ennyi mindent sikerüljön megvalósítani?

– Mindenképpen a hit és a szeretet az rendkívül fontos része ennek. Az, ha szereted azokat, akikkel együtt élsz, akiket szolgálsz. A szeretet rendkívül inspiratív és találékony. Természetesen kell intelligencia is hozzá mindenképpen. Ezek adottságok is, a tálentumok példázatára hivatkozva tudom azt mondani, hogy én, biztos, hogy egy tálentumnál többet kaptam, azzal meg annyiszor többet is kell futni, mert azt nem lehet, hogy az ember esetleg majd visszaadja. Mindezt fel is kell ismerni, és emellett, mint mondtam, a fő a szeretet a másik ember iránt, a felelősségérzet. Ezt pedig otthonról hozzuk, belénk nevelik, vagy nem. Ott kezdődik, hogy van-e a gyereknek feladata, kötelessége.

Én falusi gyerek voltam, kisgyerekkorom óta voltak feladataim: a szüleim elmentek dolgozni, nekem az volt a dolgom, hogy vizet adjak a csirkéknek, különben elpusztultak, és még több más feladatom is volt. Ahogy nőtt az ember, úgy gyarapodott a terület is, amire kiterjedt a felelőssége.

A kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceumban érettségiztem, ahol akkor az volt a szokás, hogy a ballagásra mindenki megkapott egy kis, faragott fedőlapú ellenőrző füzetecskét, amibe a tanárok utolsó jegyet írtak, ami nem kellett egy tantárgyra vonatkozó legyen. Az én osztályfőnököm azt írta bele, hogy „az osztály lelkiismerete”. Ez 12-es diákként nekem nagyon sokat mondott. Ez a hozzáállás, gondolkodásmód jellemez mai napig. Nem tudok egy olyan kérdést, olyan problémát a Kárpát-medencei magyar közösségemben, amire azt mondjam, hogy ez nem érdekel. Mai napig ez így van, hogy minden gondot, amivel találkozom, magamra veszek, mert látom, hogy meg lehet oldani, látom a megoldást is. Legtöbbször nyilván az embereket kell megoldani. A kérdés az, hogy mennyire tudod az embereket feloldani, és hogy el tudod-e indítani őket egymás felé.

Sokszor mondom a lelkészeknek, hogy az egyház ott kezdődik, ha két olyan embert, aki éli az életét elkülönülten, el tudsz indítani egymás felé. Hogy ők ketten valamit elkezdenek együtt csinálni, az még nem a templom, nem is az igehirdetés. Nem arról szól. Csak egyszerűen sikerül-e rávenni arra, hogy az a két ember együtt valamit elkezdjen. Ha ilyen sok-sok van, akkor abból gyülekezet is lesz. Szépen felépül, hiszen ebben a széteső, atomizált világban ez a legnagyobb veszély, hogy mindenki úgy egyénileg él, szórakozik, dolgozik. A másikat nem találja meg. Nagyon fontos ezeket az embereket megtalálni, lelkesíteni, hogy szép az élet, mégis érdemes leélni.

A másik fő dolog, hogy kell legyen az embernek küldetéstudata: hogy te nem véletlenül vagy itt. Nem te akartad, de itt vagy ezen a Földön, és ha túlélted ezt a mai napot, akkor feladatod van. Ezt nagyon tudatosan kell az embernek éreznie. Hogy mi az a feladat? Ez az, amivel tudunk segíteni egymásnak, hogy feltudjuk-e fedeztetni, felfedezzük-e együtt, hogy te ki vagy.

Azt mondhatom, hogy a püspöki szolgálatom alatt, senkit ki nem dobtam, nem küldtem el. Előfordult, hogy nem teljesítettem, nem teljesíthettem, amit kért, de mindig időt szántam arra, hogy elmondjam, hogy neki ez miért nem való, vagy nem tudjuk megoldani, de nézzük meg azt, hogy neki mi lenne jó. Ezt tartom az egyik legfontosabb karizmának is, de munkának is, amit elvégeztem, hogy nagyon sok ilyen embert érinthettem meg, és segíthettem abban, hogy megváltozzon az élete, és hogy ő is elkezdjen valami mást csinálni, vagy jöjjön velem.

Kapcsolódó

Hit, összefogás, közösség – Átadták a felújított bonyhai Bethlen-kastélyt

Felavatták a Maros megyei Bonyhán található Bethlen-kastélyt, melyben a reformátusok ikonikus nőalakja, Árva Bethlen Kata is született.

Bonyha kastély átadás Maros megye

Ilyen módon nagyon széles körben úgymond csapatokat gyűjtögettem, és állítottam fel.  Nagyon sok fiatalt is kineveltem: negyven közgazdászt például, akik végzik ma a hitelezési munkát. Persze nem mindig minden sikerül, de ez volt az intenció. Közben ez magamnak is örömet jelent. Egy nagy közösség vett és vesz körül, és a belőlük áradó szeretet. Nyilván én is kell adjak. Nyitott, befogadó kell lenni, mert a másik is olyan mértékben nyílik meg. Ha te nyitasz, akkor ő is nyílik, szinte esélyes nincs, hogy másként viselkedjen. Ilyen módon az ember tulajdonképpen meg is teremti ezt a fajta környezetet magának is.

– Amikor püspökké választották, mondta azt, hogy a cél a református egyház újjászületése. Erre értette, hogy közösségek épüljenek?

– Papp Géza után kerültem a tisztségbe, akivel lelki jó barátok voltunk, együtt jártunk középiskolába, együtt voltunk katonák, együtt végeztük a teológiát. Amikor megválasztottak püspökké, mindenki kérdezte, hogy akkor mi lesz most, ha a helyére lépek. Akkor volt egy ilyen rejtélyes mondatom, hogy „semmi sem változik, és minden megváltozik”. Formailag nem is terveztem módosítást azon, amit egyházunk évszázados történetébe beállva kell továbbvinni, de azt mondtam, hogy nem akarok irodában ülni, hanem közösségben szeretnék élni.

Természetesen itt vagyok a püspökségen két napot, elvégezzük, amit szükséges, és a továbbiakban az adminisztráció megoldja a feladatokat. Én folyamatosan megyek, évente százezer kilométert, hogy ott lehessek az élet sűrűjében, hogy megérintsek embereket, és én is megérinthető legyek, hogy ott legyek, ahol szükség van rám, éreztetni, hogy mi együvé tartozunk.

– Hogyan készül most, a 70. életévét betöltve a továbbiakra? Készül-e egyáltalán nyugdíjas életet élni?

– Nem is tudom, hogy olyan van-e. Mivel általános választások lesznek év végén – nemcsak püspökválasztás, hanem espereseket is kell választani, szinte minden változik – , így dacára annak, hogy 70 év a nyugdíjkorhatár nálunk, úgy döntött a zsinat, hogy ilyen helyzetben nincs két választás egy évben. Amennyiben a püspök tudja vinni a feladatokat, akkor marad a tisztségben. Decemberben lesz a püspökválasztás, akkor megszabadulok, átadom. Nem úgy élem én ezt meg, hogy jaj, Istenem, mi lesz most. Nekem nem eltelt az idő, hanem betelt. Ez nagy különbség. Olyan, mint mikor a gabonát csépelik, mind fogy a tarló, de mind telik a zsák. Így élem meg ezt a pillanatot: betelt, megtelt.

Azt is gondolom, hogy 12 év püspöki szolgálat elég is. Ha ilyen intenzitással csinál az ember valamit, márpedig csak így érdemes csinálni, ennyi idő bőven elég arra, hogy azt mondjad: köszönöm, Uram, eddig megsegítettél, én most már szeretném, ha ez nem lenne rajtam. Bennem ez most így van, hogy szinte izgalommal várom, hogy megszabadulok, és akkor más következik. Tényleg úgy megyek el, hogy ez engem örömmel tölt el, de ez nem azt jelenti – el is mondtam a kollégáknak –, hogy ha úgy gondolják, hogy tanácsomra, meglátásaimra szükség van, akkor segíthetem őket, és imádkozom is értük, hogy legyenek sikeresek.

Természetesen nem állhatok le, mert úgymond nagyon sok hangszeren játszom, játszottam. Mindent nem lehet máról holnapra otthagyni. A másik nagy tevékenységi területem az a Sapientia egyetem. Nem is tudom, hogy az Úristen miért vitt bele ebbe, de belevitt, húsz éve csinálom. Ott is megvolt a magam szerepe, most már látom, tudom. Az első tíz évben konfliktusmenedzsmenttel foglalkoztam igazából. A sok helyszínen a sokféle ember különböző érdekeit kellett kiegyensúlyozni. Nem volt egyszerű dolog, de mára már konszolidálódott a helyzet. A továbbiakban egyrészt az egyetemre szeretnék sokkal több időt fordítani. Szükség van rá, hogy időnként felrázzuk, átgondoljuk az eddigieket. Nemrég kezdtünk neki a sepsiszentgyörgyi kampusz építésének, az is egy most zajló nagy feladat.

Ezenkívül a LAM Alapítvány és a részvénytársaság is él, virágzik, de érzem, mindig elvárják, hogy kicsit lebegjek én afölött. Abból nem akarok, nem is kell kiszállnom. A másik nagy kérdés a KIDA, a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány, amit tulajdonképpen a feleségem vezet. Együtt irányítjuk, de ő az, aki helyben magára vállalta a feladatot. Ott következik az átadás, az utódoknak a megkeresése. A püspökségen könnyebb helyzetben vagyok, mivel egy nagy közösség megoldja az utódlás kérdését, ott nincs ilyen, meg kell keresni, azok közül, akik ott tevékenykednek, hogy ki képes arra, hogy átvegye az irányítást. Annak is tudatában vagyok, hogy az alapító atyák, azok mindig azok maradnak. Pont úgy, pont ugyanazt nem várhatod el: más emberek más korban mást gondolnak. Annyi azért mégis fontos lenne, hogy legalább 51 százalékban megőrizze az utód, érezzed, hogy nem akarja lerombolni, kidobni, tönkretenni.

Igazán prioritás a három unokám Sepsiszentgyörgyön. Sokszor gondolok arra, nehogy megnőjenek, amire hazamegyek, és azt mondják, hogy „nagytata, szevasz, mi már másfelé járunk”. Még akkorák, hogy talán elcsípek valamit abból az időszakból, amikor én is taníthatom őket, nagyapaként szeretgethetem. A családdal is megünnepeljük a születésnapomat, kérdezték, mit kérek, és az jutott eszembe, hogy egy biciklit, mert szeretnék velük biciklizni. Igaz, hogy kérek rá egy kis elektromos segítséget is, hogy a hegyen felfelé ne legyen túl nehéz hajtani.