A fertőzöttség csökkenésével párhuzamosan lazul a járványügyi fegyelem, a helyi hatóságok sem veszik túl komolyan a szabályok betartatását.

Bár Nagyváradon már december végén 3 ezrelék alá csökkent a fertőzöttségi arány, s így a város kikerült a vörös zónából, megnyithattak a vendéglátó ipari létesítmények, heteken át nem ültem be sehova, most azonban úgy érzem, eljött az idő. Sötétedés után indulok el a városközpont felé. Az első járókelők, akikkel összetalálkozom, három fiatal nő, egyikük gyerekkocsit tol. Nem hordanak maszkot, ami az esti órákban nem kirívó Nagyváradon, az utóbbi hetekben szemmel láthatóan csökkent a maszkviselési fegyelem.

Az Úri (Roman Ciorogariu) utcán elhaladok egy pizzázó téliesített, minden oldalról zárt, s mint ilyen, beltérnek számító terasza mellett. Bár az érvényes szabályok értelmében legfeljebb 30 százalékos kapacitással működhetne, egymás hegyén-hátán ülnek benn a vendégek, a helykihasználást olyannyira optimizálták, hogy még egy széket a legnagyobb jóindulattal sem lehetne elhelyezni benne.

Odébb egy szabadtéri teraszba botlok, kicsit irigykedve nézem a maszk nélkül üldögélő vendégeket. Nehezen fér a fejembe, milyen virológiai és járványügyi megfontolások alapján minősülhet valaki szabálytisztelő polgárnak, ha maszk nélkül ücsörög egy utcára kitett asztalnál, s kihágást elkövető, felelőtlen egyénnek, ha nem takarja el szakszerűen a száját és az orrát a másik, aki tőle 40 centire gyalogol el. Aztán egy Fő utcai borbélyműhely és fodrászat mellett vezet el az utam. Heten tartózkodnak bent, dolgozók és vendégek vegyesen, közülük kettő visel maszkot.   

Záróra 9-kor, esetleg 10-kor

Egy Szent László téri pizzázóban csatlakozom a társasághoz. Hamar eljön a 21 óra, ami a Bihar megyei vészhelyzeti bizottság rendelkezése értelmében továbbra is záróra, ezért aztán, mondom, készülődni kellene. A többieknek nem sietős, s más asztaltársaságoknak, sőt, a személyzetnek sem. Fél 10 tájékán kérjük a számlát, egyértelmű, hogy a pincérnek semmi kifogása nem volna, ha még maradnánk.

Nagyon nem lepődöm meg, többször elhaladtam az elmúlt napokban egy Fő utcai lokál előtt, ahol a vendégek kevéssel 22 óra előtt még zavartalanul ücsörögtek. A hatóságoknak minden bizonnyal nem tűnt fel, bár a jelenség annyira szembeötlő, hogy csak az nem veszi észre, aki nem akarja. Azért megtörténik, hogy példát statuálnak a hivatalos szervek: pár hete szemtanúja voltam, amint egy palacsintaárust bírságoltak meg a maszkviselés elmulasztása miatt, s szintén a közelmúltban egy helyi rendőr ellen indult fegyelmi eljárás ugyanazon okból kifolyólag.

Pár nap múlva beugrok egy népszerű sörözőbe a városközpontban. „Itt nem 9-kor van a záróra” – nyugtat meg egy ismerős. Igaza lett, a báros 10-kor jelentette be, hogy eljött az utolsó rendelés ideje. Egy másik, pár száz méterre levő csehóban csütörtök este érdeklődök a pultostól, mikor zárnak. „Ma 9-kor” – mondja rövid mérlegelés után. Szerencsére nem úgy lett, mikor 10 óra tájban eljöttünk, még több asztalnál ücsörögtek vendégek.

30 vagy 45, egyre megy

Hétvégén a Félix-fürdő legrégebben működő strandján voltunk. A medencében egyidejűleg maximum 30 személy tartózkodhat, olvasom egy plakáton. 45 fürdőzőt számoltam meg, ami nem borította fel a lelki egyensúlyomat: biztos vagyok benne, hogy a 30 éppúgy egy esetleges szám, amit az üzemeltetők a hasukra ütve írtak bele a hirdetménybe, s ami éppúgy lehetne 19, mint 46, ahogy a járványügyi küszöbértékek, az 1,5 és a 3 ezrelék is nélkülöznek bármiféle tudományos kritériumot.

A fürdő zárt tereiben elméletileg kötelező a maszkviselés. Ez is azon szabályok egyike, aminek gyakorlatilag lehetetlen eleget tenni, nem is tartja be senki, mindenki leadja a maszkját a ruhatárba. „Ha most nem kapom el a koronavírust, akkor soha” – mondja aggodalmaskodva kis társaságunk egyik tagja. Egyelőre úgy tűnik, nem kapta el.

Fürdőzés előtt beültünk egy kávéra. Ez az étterem is dugig volt, amiben semmi rendkívülit nem találtam, lévén, hogy akkor is nyitva tartott, amikor ez szigorúan tilos volt, mivel Szentmárton község a vörös zónába tartozott.

Útban hazafelé beugrok egy szupermarketbe. A bejáratnál a biztonsági őr még csak nem is mímeli, hogy érdekelné a lázmérés, amit végez, oda sem pillant a műszer digitális kijelzőjére. Az áruházban, miközben egymást szinte súrolva közlekednek a polcok közt a vevők, a hangosbemondó időről időre felhívja a figyelmet a másfél méteres távolságtartás fontosságára, s arra, hogy kitessékelhetnek bárkit, aki annak nem tesz eleget.

Eszembe jut, hogy tavasszal, amikor a fertőzöttség alacsonyabb volt a jelenleginél, sorban álltunk az utcán, a bejárat előtt, mivel csak korlátozott számú vásárlót engedtek be. Erről napjainkban már szó sincs, gondolom, a menedzsment rádöbbent, hogy a prémiumot nem a javuló járványügyi adatok, hanem az árbevétel és a profit alapján adják.