Aki az utóbbi években követi Szabó Ödön munkásságát, többnyire a szakpolitikus képe rajzolódik ki róla, aki főleg oktatási kérdésekben nyilatkozik, de szívéhez közel állnak a családügyek és a kultúra is. Aki viszont hosszabb ideje ismeri a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnökét, még emlékezhet arra a „lánglelkű politikusra”, aki számos vitába beleállt, alkalomadtán pedig heves csatározásokba is kezdett a magyar, vagy az érdekvédelmi szövetség ügyeiért, de attól sem riadt vissza, hogy tízezres tüntetést szervezzen a hatalommal szemben akkor, amikor ok nélkül leváltották a magyar tanfelügyelő-helyettest. Szabó Ödön július 4-én tölti be ötvenedik életévét, s talán érettebb kora és a bölcsessége miatt is újabban a mérsékelt, kimért politikus képét mutatja, aki ugyanakkor hétköznapi életébe is betekintést enged közvetlen Facebook-bejegyzései révén. Pályafutásáról, a hétköznapi életről, gyermekéveiről és emberi kihívásokról kérdeztük a Bihar megyei közélet meghatározó alakját.

– A felvezetőben említettük, hogy kerek évfordulót ünnepel, boldog születésnapot kívánunk! Akik hosszú ideje ismerik önt, még emlékeznek arra, amikor igencsak hangos volt a közélet egy-egy vitájától, mára azonban egy kimértebb, a konfliktusokat kerülő politikust láthatunk. Ennyire megváltoztatja az embert az idő?

– Olyan ez mint a folyó. A hegyekben a forrásnál gyorsabb, zajosabb, akár vízesések zuhataga is tarkítja, de már a dombvidéken csendesedik, a hozama is megnő. Később széles mederben szépen, csendesen folydogál, de sokkal mélyebb, már nem olyan zajos, miközben sokkal több halat táplál, sőt egész közösségeket kiszolgál, még a hajózókat is. Én most a zajos ifjúság után – ami egyébiránt szép emlék, folyóként turistalátványnak is szép volna – a másik szakaszban vagyok. Nagyobb hozam, csendesebb, de mélyebb meder és több a közösségi szolgálat.

– Kanyarodjunk egy kicsit vissza az időben, hogy megértsük, honnan érkezett Nagyváradra és milyen hatások formálták. Tudjuk, hogy a Szilágyságból indult, sokszor hivatkozik is a szilágysági gyermekévekre…

– Szép gyerekkorom volt, még ha sok nehézséggel is járt. Nagycsaládban nőttem fel, nem úgy, hogy sok testvérem lett volna, mert csak 16 éves koromban született meg a húgom, hanem azért, mert édesapám tizenkét testvér közül a legkisebb volt, így nálunk mindig pezsgő családi élet zajlott. Ünnepek, disznóvágások, névnapok – mindig volt valaki a háznál. Három generáció élt együtt: nagyapámék, a szüleim és én. Kárásztelken, ahol felnőttem, egy szinte teljesen magyar közösség élt, még a rendőrnek is meg kellett tanulnia magyarul, ha beszélni akart az emberekkel.

– Összetartó közösség lehetett…

– Igen! Egy olyan faluban nőttem fel, ahol mindenki ismerte egymást. A kommunizmus idején is erős volt a hitélet, pedig tiltották. Emlékszem, egyszer a párttitkár gyűlést tartott, de az elhúzódott és összeért a déli harangszóval. Egy bácsi felállt, és annyit mondott: „Elvtárs, harangoznak!” Erre mindenki felállt, levette a kalapját, elmondta a Miatyánkot, az Üdvözlégyet, majd visszaültek és folytatódhatott a gyűlés. Soha többet nem szerveztek délre gyűlést Kárásztelken. Tehát ilyen világ volt ez a mienk ott – értékrendekkel, tisztelettel, hagyományokkal.

– Ezek elég erős alapokat jelentettek későbbi időszakához?

– Igen, és ezek meghatározóak voltak. Mi nem jártunk sokat kirándulni, nem volt „szabad élet”, de volt szalonnasütés meg foci napestig. A tisztesség, a szülői szó súlya, a közösséghez való tartozás fontossága bennem maradt.

– Ismerői sokszor irigylik a munkabírását, a munkatársai pedig tudják, „Ödönnek mindig van egy ötlete”. Gyerekként is ennyire aktív volt?

– Szerettem csibészkedni, amolyan csintalan kölyök voltam. De a gyerekek világában is voltak rangsorok: ki a jobb focista, ki a jobb tanuló, ki a legrosszabb – ezek számítottak. Focizni szerettem, de nem voltam kiemelkedő. Tanulásban jó voltam, de nem szerettem tanulni – viszont gyorsan felfogtam a dolgokat, így ritkán volt gond. Olvasni viszont rengeteget olvastam, szinte a könyvtárat is kiolvastam. Édesanyám egy időben már tiltott is az olvasástól, mert éjjel is könyvvel a kezemben voltam.

– Milyen volt az otthoni légkör?

– Egy értékrendben gazdag családból jövök, de nem voltunk értelmiségi család. Édesapám volt az első, aki szakiskolát végzett, édesanyám az első érettségizett a családban, én pedig az első, aki egyetemre ment. A könyvek iránti vágyat magamtól kellett felfedeznem, de a szorgalmat, a becsületet otthonról hoztam. Édesanyám hajtott a tanulásba, kergetett az egyetemre, és mennyire igaza volt! Így utólag megbizonyosodtam.

– Kárásztelekről Szilágysomlyóra, majd onnan Nagyváradra, a pezsgő bihari megyeszékhelyre került, ahol már fiatalon kiemelkedett a többiek közül, s hamarosan az RMDSZ megyei vezetőségben találta magát.

– Nekem a nagyváros személytelennek tűnt – ahol arrébb mész egy tömbháznyit, és már nem ismernek meg. A faluban, sőt még Somlyón is a középiskolában, ismertük egymást, a generációkat, az osztályokat, a tanárokat. Nagyváradra érkezve ugyan voltak családi kapcsolataim – nagybátyámnál laktam –, mégis idegennek éreztem magam. Elkezdtem keresni a saját közegemet.

– S hol találta ezt meg?

– Először a Történész Diákegyesületben. Konferenciákra jártam, publikáltam már elsőéves egyetemistaként. Azt hittem, ha valaki jó, akkor előbb-utóbb elismerik. De amikor a történész egylet elnökévé választottak, méghozzá 27–3 arányban, hirtelen előtört a román nacionalizmus – a tanárok egy része és a hallgatók is nyomást gyakoroltak rám, két héttel később kénytelen voltam új választást kiírni, amin leváltottak. Ez volt az első igazán komoly szembesülésem azzal, hogy nem mindig elég jó lenni – ha nincs, aki megvédje az érdekeidet, bajban vagy.

– Ez vezette el a Nagyváradi Magyar Diákszövetséghez, onnan pedig az RMDSZ-hez?

– Igen. Másnap beléptem a Nagyváradi Magyar Diákszövetségbe (NMD). Ami pedig az RMDSZ-es kezdetet illeti… Akkoriban sem szerettem a megosztottságot. A kilencvenes évek végén volt egy komoly konfliktus: a MIDESZ kilépett az RMDSZ választmányából, én viszont úgy gondoltam, hogy az NMD-nek maradnia kell, mert a közösségi jelenlét hosszú távon többet ér. Aztán jött egy döntési helyzet: két erős jelölt közül kellett választani az RMDSZ új megyei elnökét. A fiatalokkal is tárgyaltak – az egyik csapat azt mondta, hogy ha őket támogatjuk, az ügyvezető elnöki tisztséget az ifjúságnak adják. Úgy látták, hogy bennem van potenciál. Nem voltam a legnagyobb ifjúsági szervezet élén, a MIDESZ erősebb volt, mégis engem kértek fel. A szavazások nagyon szorosak voltak, sok tisztséget elvesztettünk azon a választmányi gyűlésen, de végül engem mégis megszavaztak.

Egy olyan testületben kaptam bizalmat, ahol sokan nem ismertek. Akkor 23 éves voltam, mégis sikerült elnyerni a bizalmat, és ezzel elindult az a pálya, amelynek a mai napig a részese vagyok.

– Idő közben megnősült és öt gyönyörű gyermek édesapja. De elrepültek az évek, gyermekei között is van, aki már egyetemista…

–  Igen. Csodálatos, türelmes, szerető feleségem van. Emese nélkül ezt az életet én nem tudnám vinni. Kissé furák vagyunk sokak szemében ennyi gyerekkel. Nyolc év alatt öt gyereket vállaltunk. A barátok már nevettek a végén, és mondták is, hogy Ödön már megint hazaért Karácsonyra, mert az öt gyerekből négy ősszel születet szeptember közepe, vége után. Gyorsan felnőttek. Nagyon büszke vagyok rájuk. Mindegyik más személyiség. Kincső, Boróka már egyetemista, Ödön már most, Géza ősztől középiskolás, Zselyke meg jövőre nyolcadikos. Nem unatkozom velük, az tény.

– Sokan úgy tartják, hogy gyakran tűz ki lehetetlennek tűnő célokat is. Mit tart a legnagyobb kihívásnak?

– Talán a nagyváradi magyar színház létrehozása volt az egyik legnagyobb, de amit én a legfontosabbnak tartok, az a közösség megtartása és egybetartása a legnagyobb ellenszélben is. Évtizedese próbálkozás volt kiszorítani bennünket a megyeszékhely önkormányzatából vagy a parlamentből, és mégis sikerült egyben tartani a közösséget, eredményeket felmutatni, közösségi élményeket teremteni.

– Sokan azt mondják, főleg az ellenfeleik, hogy nem a magyar közösséggel, hanem az RMDSZ-szel van nézeteltérésük, és mondjuk ezért próbálták hosszú időn át távol tartani például a váradi városvezetéstől is. Hogyan látja ezt?

– Ne vicceljen, a népszámlálás elszabotálása esetén nem az RMDSZ esik 20 százalék alá, hanem a magyarság. Nem az RMDSZ veszít nyelvi jogokat, hanem mondjuk Mariska néni nem láthatja többé magyarul kiírva, hogy „színház”, „vasútállomás” vagy „polgármesteri hivatal”. Ez nem rólunk szól, hanem a közösségünkről. Könnyű azt mondani, hogy „nem a magyarokkal van bajunk, csak az RMDSZ-szel”, de ez csak retorika. Most épp a Coca Colával indítok nyelvi csatát. Az etnikai viszonyok a hétköznapokban általában békések – az emberek együtt élnek, segítik egymást. De amikor intézményi szinten nyomják le a jogainkat, akkor igenis kell, hogy legyen valaki, aki harcol értünk.

– És ezt sokan nem merik nyíltan vállalni…

– Így van. A legtöbben nem akarnak konfrontálódni a szomszéddal. Azt mondják: „Te Ödön, én nem akarok veszekedni a román szomszéddal, de harcolj meg értem.” És ez teljesen jogos. Mi ezt vállaltuk. A román többség sokszor nem érti ezt – hogy lehet, hogy valaki békésen együtt él egy magyar szomszéddal, de közben elvárja, hogy valaki képviselje őt a jogaiért vívott harcban, lehet pont a román szomszéd nacionalista megnyilvánulása ellen. Mert ez nem egyéni, hanem közösségi ügy.

– Voltak konkrét helyzetek, amikor egy-egy magyar közösségi intézményt sikerült megmenteni?

– Több ilyen volt. Például a művészeti iskolánál is előfordult, hogy a magyar gyerekek kérvényeit nem voltak hajlandók beiktatni. Csak amikor Biró Rozália – akkor váradi magyar alpolgármesterként – bevitte az összegyűjtött dossziékat, akkor indult el a magyar osztály. De volt, hogy egy új épületbe menekítettük ki a magyar tagozatot, mert a régi helyen beáztak a falak, és a városvezetés nem volt hajlandó felújítani. A református egyház segítségével új helyet szereztünk, aztán amikor látták, hogy az jó, hirtelen osztozni akartak rajta…

– Ezeket már - természetes módon – sokan elfelejtették, és azt mondják, „ott vannak az RMDSZ-esek, mégsem történik semmi”…

– Ez valóban elhangzik. Nem látnak eredményeket, mert sokszor amit teszünk az védelem és nem lépünk előre, de tartjuk a frontot, az is óriási teljesítmény sokszor. A Spanyol focicsapat ellen egy O-O óriási eredmény. Az is tény, nem lehet folyamatosan harci állapotot tartani, mert a közösség is elfárad. Nem lehet mindennap demonstrálni, tüntetni. Van, amikor tárgyalni kell, van, amikor csendesen kell harcolni, de azt is tudni kell, hogy ha szükséges, akkor ott vagyunk és kiállunk.

– Sokat kell a fővárosban is küzdeni, nemcsak itthon. Folyamatosan hívják a televíziók műsorába is.

– Nem azért megyek Bukarestbe, hogy jól érezzem magam. Ez nem egyéni jókedv vagy kényelem kérdése. Nem az számít, hogy én éppen fáradt vagyok, vagy hogy milyen hangulatban van az, akivel tárgyalok. Egy közösség küldött oda, hogy mindent megtegyek, amit kért tőlem. A magyar közösség elvárásait képviselem – nem a saját hangulatom alapján dolgozom, hanem az ő reményeik szerint. Igen, ezt televíziós vitákban is, amúgy ezekről elég jó, pozitív visszajelzéseket kapok.

– Mire a legbüszkébb a bukaresti munkájából?

– Arra, hogy be merem vallani: vannak olyan helyzetek, amikor nemcsak magamra támaszkodom. Amikor kézhez kaptam az új tanügyi törvény első változatát, amit a minisztériumban készítettek, azt láttam, hogy teljesen vállalhatatlan. Azonnal hívtam Kelemen Hunort, és mondtam neki: ha ez így kerül fel a minisztérium weboldalára, akkor az RMDSZ-nek ki kell lépnie a kormányból. Ő is meglepődött, kérte, hogy küldjem el az anyagot. Átnézte, és ő is azt mondta: „Igazad van.” Azt mondta, amint leszáll a repülőgépem, azonnal megyünk tárgyalni.

– Kivel tárgyaltak?

– A tanügyminiszterrel, majd a végén a miniszterelnökkel és a házelnökkel. Ott, akkor éreztem, hogy ez nemcsak szakmai kérdés. Éreztem, hogy ebben már nem csak politikai érdekekről van szó, hanem arról is, hogy miként viszonyulunk az erőnkhöz, a határainkhoz. Rájöttem, hogy egyedül kevés leszek. És nem szégyelltem segítséget kérni. Bementem a Szent László-templomba, letérdeltem Szent Antalhoz, és imádkoztam. Kértem, hogy adjon erőt, bölcsességet, nyugalmat, és valahogy – nehéz ezt racionálisan megmagyarázni – minden elkezdett változni körülöttem. Az érvek, amelyeket addig süket fülekre mondtam, meghallgatásra találtak. Az emberek, akikről azt hittem, nem engednek, engedtek. A légkör oldódott, és a dolgok elkezdtek a jó irányba mozdulni.

– Emlékszünk, a magyarság számára kedvező módon meg is oldódott az ügy…

– Igen. De a legkülönösebb része a történetnek, hogy az államelnök a rendelkezésére álló harminc napon belül bármikor aláírhatta volna a tanügyi törvényt, mégis, éppen július 4-én írta alá – az én születésnapomon. Ez számomra nem véletlen. Ez egy üzenet volt. A Jóisten jelezte: „Érted, fiam? Nem csak te csináltad ezt. Az én akaratom is benne volt. És mivel hajlandó voltál lehajtani a fejedet, belátni, hogy nem elég az erőd, ezért kaptál segítséget.”

– Ez egy szép kerek sztori így, nem!?

– Ez nem sztori, ez a megélt élet. Az ember kell tudja, értse, hol ér véget az ő ereje, és honnan kezdődik az, amikor kell valami több, és akkor ha hittel, őszintén kéri, megkapja a kellő segítséget. És ezért nem egy politikai eredményre vagyok a legbüszkébb, nem egy választási eredményre, hanem arra, hogy mertem segítséget kérni és kaptam is. Hogy nyíltan vállalom: hit, alázat és egy jó adag imádság is benne volt ebben a sikerben.