A negyvennégy éve alakult szentegyházi Gyermekfilharmóniát Erdély határain túl is széles körben ismerik és szeretik. A Haáz Sándor karnagy–tanár által alapított és azóta is vezetett több mint 140 tagú együttes valóban kedves, szép „arca” az erdélyi magyarságnak. Tevékenységüket az évek során számos rangos díjjal is jutalmazták. Megkapták – többek között – a Magyar Örökség díjat (2003) és a Prima Primissima Közönségdíjat (2024) is, Haáz Sándor pedig – sok-sok más kitüntetés mellett – a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét (2011) és a Magyar Kultúra Lovagja (2013) elismerést is. Haáz Sándorral az idei pünkösdi koncert után ültünk le beszélgetni.

– Mielőtt az önök mögött álló sikertörténetről kérdezném, kérem, beszéljen arról az értékes örökségről, amellyel családja ruházta fel.

– Családom, a Haáz–Benczédi közösség, valóban művész család volt. Haáz Ferenc Rezső nagytatám (Székelyudvarhely Rudi bácsija) a Szepességből, pontosabban Felvidékről, Szepesbéláról származik. Frissen kihelyezett rajztanárként érkezett Székelyudvarhelyre 1906-ban. Kitűnő festő volt, később a székely népi kultúra elkötelezett kutatója, a tárgyi néprajz szerelmese. Kollégiumi néprajzi gyűjteményével nemcsak a mai udvarhelyi Haáz Rezső Múzeum megalapítója, hanem édesapám, Haáz Sándor szellemi mentora is. Hatására ő lett a székely népviseletek gyűjtője, rajzolója, a Kriza János Néprajzi Társaság elismert tagja. 96 éves korában Marosvásárhelyen hunyt el.

Édesanyám, Benczédi Judit, a híres szobrász Benczédi Sándor húga, a Nyikó mente hangulatát, gyökereit áldja ránk, négy gyermekére. Testvéreim képzőművészi indíttatása mellett furcsa jelenség lehettem a családban énekes, daloló kedvemmel, amit tarcsafalvi nagyanyám rögtön felfedezett, és jelentette szüleimnek: „ez a gyermek jó zenei képességű, taníttatni kell”!

Valójában volt a családban zenészág is: Márkos Berci nagybátyám Kolozsváron a Zeneakadémia tanára, zeneszerző-népművelő, fia – ifj. Márkos Albert – ma is kiváló hegedűművész a kincses városban.

Vettek hát nekem egy kis hegedűt a játékboltban, azon kezdtem első cincogásaimat második osztályos koromban, ha jól emlékszem, a „Reszket a hold a tó vizén” rádióslágert utánozva. 1965-ben, ötödik osztályos koromban már a marosvásárhelyi Művészeti Líceum padjait koptattam, először Rostás Zselyke, majd Halász Lajos tanár bácsi növendékeként. Untam a gyakorlást, a család is, le is maradtam az anyaggal, így hát kilencedik osztálytól brácsásként folytattam a zenei kapaszkodást, ezúttal Derzsi Albert csoportjában.

Az 1960–70-es évek marosvásárhelyi szellemiségéről sokat lehetne mesélni, főként jókat. A muzsikálás keserveit is feloldották olyan óriások, mint Szász Károly, Brandner Nóra, Birtalan József, de ekkor már a Marosvásárhelyi Tanárképző Főiskola zene szakán tanultam, és komoly közösségi életet éltem az évfolyamtársaimmal (a „csapattal”) a diákszínjátszókör, a régizene-együttes és a motorbicikli bűvöletében. Érdekes, még ekkor sem hittem volna el, hogy valaha gyerekkórust fogok vezényelni, bár a népművelői pálya romantikájáról már régóta álmodoztam, elsősorban a „nannyó” gárdonyis meséi és tarcsafalvi nyaralásaim hatására.

– Milyen tervekkel kezdte el zenetanári munkáját?

– Zenetanári munkámat kezdetben meghatározta a hely, az iskola, a fogadtatás, a szentegyházasfalvi tanári közösség befogadó öröme. Tanárbarátokat kaptam, olyan útmutatásokat, melyeket az 1977–78-as évek főiskolája nem tudott megadni. Igazgatóm és az iskola közössége régóta várt felkészült zenetanárra, hiszen az iskola mellett fúvószenekar alakult, két kántortanító pedig hegedűt oktatott.

Az iskola gyerekkórusa is versenyekre, fesztiválokra vágyott. Nem csoda hát, hogy első tanári évemben megtanultam a fúvós hangszerek kezelését, megtanítva erre az iskolai „kicsifúvósok” társaságát is (ma is működik, évente frissül). Az innen kinőtt gyerekek a Nagyfalusi rezesbanda tagjaiként gyümölcsöztetik tudásukat. Az iskola hegedűseiből hangulatos vonószenekar kerekedett, vállaltam tanítványokat az üres délutánjaimon, belőlük alakult ki a mai iskola remek tanítógárdája. Szabadidejében egyik-másikuk – alapos zenei hozzáértéssel – ma is hegedűt oktat, gyerekkorának zenei életét.

– Mit jelent önnek a gyermek?

– A gyermeket sohasem lehet megunni. Személyiségük kialakítása a szobrász munkájához hasonlít, ami a zeneórákon még izgalmasabban és látványosabban megmutatkozik. A zeneórán az osztály hangulata a kezemben van. Hajóskapitány vagyok, nyílt vízen gondtalanul, vagy zátonyok között. Óra végén egy szigeten, kontinensen kikötöttünk, jó a hangulat, élmény volt az út, alig várjuk, hogy jövő órán folytassuk. A tenger – az ének.

Győzelem, ha a gyermek dúdolva megy ki szünetre

– Munkásságát ismerve, az ön számára valóban rövid az út a gyermektől a dalig és a zenéig…

– Fontos, hogy diákjaim sok-sok éneket ismerjenek. Az énekfelelős tíz–húsz címet is felír a táblára, óra előtt énekkel várnak. Az is jó zeneóra, ha kések, ilyenkor maguk irányítják a „nóta” menetét. Gyakran állok az osztály ajtaja előtt, nincs szívem belépni, elrontani a meghitt dalolás örömét. Az énekrepertoárt szakadatlanul bővíteni, ébren kell tartani. Erre találtuk ki a Törpe Daloskönyv sorozatot, ez az iskolai zenetanításom segédanyaga. Két legsikeresebb kötetéből, a Pentaton énekekből és 40 kánonból már 15000 példány cserélt gazdát. Más iskoláknak is juttatunk belőle. Öreg mentorom, néhai Lakatos Imre bácsi mondta: „Mindegy milyen módszerű zeneórát tartasz, csak annak jelentős hányada éneklés legyen! Soha ne múljon óra ének nélkül!” 

– Amikor Szentegyházasfaluba helyezték, úgy gondolta, rövid időt tölt itt. Aztán mégsem úgy alakult. Hogyan is volt?

– 1978-ban az erőszakos kihelyezések korát éltük. Félelmetes szavai a kornak a „zárt város”, „repartíciós idő”, „címzetes tanár” stb. Könnyen állás és jövő nélkül maradt az a tanár, orvos, mérnök, aki nem foglalta el a rászabott – legtöbbször elképzelésével ellenkező – munkahelyet. Az én kinevezésem az udvarhelyi családi ház köré épült, ugyanis azt épp abban az időben akarták az udvarhelyi hatóságok kisajátítani, hisz lakatlan volt. A legközelebb meghirdetett állás Szentegyházán volt. A családi döntés értelmében elfoglalom ezt, két-három hétig ingázom, aztán áthelyezkedem Székelyudvarhely egyik iskolájához. Az említett iskolai fogadtatás azonban megváltoztatta ezt az elképzelést, és 35 évig naponta ingáztam. Jelenleg Szentegyházán is van házam, többnyire ott lakom.

– Kérem, beszélje el a Gyermek­fil­harmónia alakulásának kezdeteit! Milyen volt az első időszak?

– A kihelyezésemet követő első évek meghatározó jellegűek voltak. Nagy létszámú (40–44 tagú) osztályok és komoly tantestület volt a szentegyházasfalvi 1-es számú iskolában. Már 1981-ben szép sikereket értünk el a Megéneklünk Románia fesztiválon az iskolakórussal, a vonós- és kisfúvószenekarral, és szépen szerepeltek a furulyások meg a táncosok is. Ezek a 15–20 tagú együttesek a téli és nyári iskolaünnepélyek alkalmával mutatkoztak be otthon. Az első zenészgenerációm 1982-ben búcsúzott. A júniusi iskolaünnepélyre különleges meglepetéssel készültem: az iskolakórust (száz székelyruhás gyereket) az összevont fúvós-vonós „szimfonikus” zenekar kísérte. Csajkovszkij Altató dala mellett Beethoven Örömódája, a Parasztkantáta egy részlete és Haydn Meglepetés szimfóniájának pár üteme szólalt meg. Az ötlet májusban született. Egy hónapos felkészülésünk eredménye bombasikert aratott. Azóta május eleje jelenti a Gyermekfilharmónia (a „Fili”) születésnapját, ezt harmincnégy éve a Filharmónia Zenei Napok rendezvénysorral ünnepeljük.

Az interjú befejező része a Magyar Közoktatás következő lapszámában lesz olvasható.