Az egykori füstös, félhomály borította kovácsműhelyek világát lassan elfelejtjük. A régi, méretes kohók és a fújtatók helyét felváltották a kicsi, műszakilag fejlett eszközök, sőt már klasszikus értelemben vett kovácsműhelyre sincs szükség, ahová a lovakat annak idején elvitték, ha patkolni kellett. Napjainkban már a patkoláshoz szükséges felszerelés befér egy haszongépjárműbe, és maga kovács az, aki házhoz megy, amikor szükség van rá. A patkolókovács mesterség nemcsak technológiailag alakult ár teljesen, az állatorvos-tudomány fejlődésével teljesen új szerepet is kapott. Ebbe a látszólag eltűnő, de nagyon is élő, rejtélyes világba engedett betekintést a harmincas éveiben járó Ponta Gabriel, aki részletesen bemutatta a patkolókovácsok 21. századi feladatait.

A nagyszalontai származású Ponta Gabriel a Nagyváradhoz közeli Hegyközkovácsiban, a kommunizmus idején ledózerolt kistelepülés, az egykori Mezőfalva területén üzemelteti lovas tanyáját, miközben modern, mobil laboratóriummá alakított műhelyautójával járja a régiót és Magyarország határ menti részeit. A hagyományos patkolókovács mesterség átalakulásáról, a székelyföldi inasévekről, a sport- és ortopédiai patkolásról, valamint a ló és ember közötti mély pszichológiai kapcsolatról beszélgettünk.

– Hogyan kezdett el foglalkoztatni a kovácsszakma? Egyáltalán: nulláról készítitek a patkókat, vagy inkább a felhelyezésen és az igazításon van a hangsúly?

– Alapvetően „csak” patkolunk. Ma már sokkal jobb és praktikusabb, ha a patkót alapméretben megvásároljuk, például Magyarországról. Ezek számozott méretekben érkeznek, mi pedig a ló patájának alakjára igazítjuk őket. Ha például egy feles méretre van szükség – mondjuk 2,5-ösre, ami gyárilag nem létezik –, akkor a 3-as patkót szűkítjük össze, csiszolunk belőle, rövidítjük, és pontosan a pata formájához alakítjuk.

Nulláról csak akkor készítünk patkót, ha valamilyen nagyon speciális igény merül fel. Az ortopéd patkók megépítése viszont teljesen más lapra tartozik: minden egyes mozgásszervi vagy anatómiai problémára tudunk olyan egyedi patkót konstruálni, ami tehermentesíti a fájdalmas részt, vagy megfelelő alátámasztást nyújt az ízületeknek és inaknak. Ilyenkor hegesztünk, csiszolunk, formálunk – ez komoly, egyedi műhelymunka.

– Hogyan csöppentél bele ebbe a világba? Szalontáról indulva milyen út vezetett a patkolókovács mesterségig?

– Ez egy meglehetősen hosszú történet. Gyerekkoromban Nagyszalontán sokat voltam állatok, lovak közelében. Hozzánk akkoriban az ismert szalontai kovács, Vladár Jani járt patkolni. Ő még a régi iskolát képviselte: a szerszámját, a görbe kést a hasaljához támasztva, erőből tolta lefelé, miközben nekünk kellett tartani a ló lábát. Őszintén megmondom, felállt a szőr a hátamon, valahányszor megtudtam, hogy Jani jön patkolni. Mindig attól féltem, hogy az a kés vagy a lóba, vagy a kovácsba, vagy abba szalad bele, aki a lábat fogja. Amikor Jani megkérdezte, meg akarom-e próbálni, azt feleltem, „Jani, szó sincs róla! Adjon az Isten erőt, hogy te halj meg énutánam, én lefogom a lábat, de a vágást csináld te!”

Később befejeztem a líceumot és elkezdtem az egyetemet. Az egyetemi évek alatt a köröskisjenői Kingsland lovasközpontban kaptam oktatói felkérést. Négy évig oktattam ott, majd továbbléptem a Félixfürdőhöz közeli Mentorhoz, egy másik lovas központba, ahol turistákkal foglalkoztunk. Ott találkoztam először a modern, humánus patkolási technikával. A kovács nem a segéddel tartatott, hanem a saját lábai közé fogta a ló lábát, és speciális szerszámokkal dolgozott: volt külön balos kés, jobbos és kétélű kés. Minden kéznél volt, átláthatóan és biztonságosan. Ez a módszer összehasonlíthatatlanul kíméletesebb volt mind a lóval, mind az emberrel szemben. Figyeltem minden mozdulatát, míg egyszer csak elhatároztam magam, elkértem a kötényt és a szerszámokat, hogy kipróbáljam. Bár ott már csak fél évet dolgoztam, ez a tapasztalat elég volt ahhoz, hogy beleszeressek a szakmába.

– Mikor vált bizonyossá, hogy ezt a mesterséget hivatásszerűen akarod kitanulni?

– Mielőtt eljöttem volna a Mentortól, a főnököm, Sandu megkérdezte, nincs-e kedvem elmenni egy patkolókovács kurzusra Beszterce-Naszód megyébe, Bethlenbe. Ott angol mesterek tartottak továbbképzést. Sandu felajánlotta, hogy céges tanulmányútként állja a költségeket is. Elmentünk. A résztvevők többsége romániai kovács volt, akik már felszerelt műhelyautókkal dolgoztak.

A kurzus harmadik napján betoppant egy hófehér Mercedes Sprinter, méghozzá Hargita megyei rendszámmal. Egy Árpád nevű székely srác szállt ki belőle – ő lett későbbi mesterem. Kaposváron végezte el a patkolókovács képzést, pontosan úgy, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Amikor kinyitotta a Sprinter hátsó ajtaját, a megvilágított, rozsdamentes acélból készült belső tér úgy nézett ki, mint egy steril patika. A megszokott, összedobált romániai műhelyautókhoz képest ott mindennek megvolt a maga milliméterpontos helye, még egy kis filctoll és tábla is volt a falon, ahová felírta, ha valamilyen alapanyag kifogyóban volt, hogy azt az inas majd töltse fel. Két beépített munkapad, fúrógépek, üllő – az autóba az egyik oldalon belépve ha végigmentél a munkafolyamaton, a másik oldalon már vihetted is a kész patkót a lóhoz.

Árpi székelyként alig tudott románul, a kurzus pedig főleg angolul és románul zajlott. A sors úgy hozta, hogy a gyakorlati feladathoz – ahol egy ló egyik oldalát az egyik, a másikat a másik kovácsnak kellett megpatkolnia – pont kettőnket sorsoltak össze. Én addig még soha nem patkoltam hátsó lábat, csak elsőket. Elmondtam neki őszintén, hogy hátsó lábakat még nem patkoltam, és kérdeztem, hogy kérhetek-e tőle segítséget, mire természetes nyitottsággal azonnal biztatóan felelt. Olyan tökéletesen együttműködtünk, hogy a ló szakszerűen meg lett patkolva, mi pedig az ezt követő közös ebédnél elbeszélgettünk.

A kurzus végén említettem neki, hogy otthon, Szalontán van egy ferde lábú lovam, és nem tudom pontosan, hogyan kellene korrigálni a patáját. Árpi erre megígérte, hogy hamarosan, amikor ismét megy Magyarországra, eljön hozzám és megmutatja, mit és hogyan kell csinálni. Így is lett. Megcsináltuk az ortopéd patkolást, elmagyarázta a statikát, a szilárdsági elveket. Amikor megkérdeztem, mivel tartozom, azt felelte, semmivel, de látja rajtam a tanulási vágyat. Ekkor megkérdezte: „Nekem inasra van szükségem. Mi lenne, ha eljönnél hozzám tanulni?” Természetesen igent mondtam és így kezdődött el az egész, nagyon mozgalmas évek következtek.  

– Hogyan kell elképzelni a székelyföldi inaséveket?

– Három éven keresztül kemény, megfeszített tempóban telt az életem. A hetem így nézett ki: hétfőtől csütörtökig egyetemre jártam, intéztem a szalontai otthoni gazdaságot, oktattam a lovardában. Péntek délutántól vasárnapig a Kingslandben tartottam edzéseket. Vasárnap este tíz körül hazaértem Szalontára, lezuhanyoztam, aludtam hajnali kettőig, majd autóba ültem és reggel hétre leszáguldottam Székelyföldre, Zetelakára. Ott átültem Árpi hófehér Sprinterébe, és elindultunk az országba: Mangáliára, Bukarestbe, Moldváva, Székelyföld különböző szegelteibe – mondhatom, végigpatkoltuk Romániát.

Csütörtök éjszaka értünk vissza Zetelakára. Péntek reggel, mint egy rendes inas, ragyogóra kitakarítottam a műhelyautót, majd siettem vissza Szalontára. Péntek délután és hétvégén megint oktatás. Nyaranta pedig a szalontai táborok vezetése. Ez a ritmus ment megállás nélkül évekig. Télen kicsit lezserebb volt a tempó, de a gazdaság körüli teendők akkor is mindenapi feladat elé állítottak.

– Mikor következett el a pillanat, hogy a saját lábadra állj?

– Egy idő után Árpi felajánlotta, hogy lépjünk szintet: dolgozzak nála, fizetésért, heti váltásban. De én a szalontai gazdaságot, a gyerekeket, a táborokat és a helyi lovasokat nem akartam teljesen magukra hagyni. Lassan és békésen váltak el az útjaink, különösen, hogy közben belépett mellé egy másik inas, Csabi. Nekem pedig Bihar megyében és a környéken addigra egyre több saját kuncsaftom lett. A Kingslandben például már 12 ló körmözését és patkolását bízták rám.

Lépésről lépésre vásároltam meg a saját szerszámaimat: üllőt, bakot, kötényt. Pályám kezdetén még nem volt 300–400 euróm egy új gyári kötényre. Emlékszem, elkértem Árpi régi, kopott kötényét, elvittem Szalontára egy cipészhez és megkértem, hogy szabja le nekem bőrből. Nagyon jó szolgálatot tett az a kötény!

Egyébként az első olyan lovat, amit mind a négy lábára egyedül kellett szakszerűen megpatkolnom, három órán át csináltam. Ma egy nyugodtan álló lónál nyolc perc alatt kész egy láb. Kezdetben hidegen patkoltam, egy Audi személygépkocsi csomagtartójából dolgozva. A hidegpatkolás azt jelenti, hogy a patkót nem izzítod fel gázkohóban, hanem hidegen alakítod az üllőn, és nem sütöd rá a patára. De elértem egy olyan szakmai szintet, ahol elengedhetetlenné vált a kohó és a melegpatkolás. Ehhez viszont már nagyobb autóra volt szükség. A nagybátyámtól részletre megvettem egy Volkswagen Caddy-t, és onnantól kezdve nyíltak meg az ajtók a nagyobb istállók felé.

– És hol tartasz ma?

– Tavaly december óta már hivatalos cégként működünk, számlaképesen. Állami megrendeléseink is vannak: mi látjuk el például a Bánságban a jezvini (ma Izvin) állami ménest, ami mintegy 170–180 lovat jelent. Emellett rendszeresen járunk át Magyarországra is istállókhoz. Romániából átjárni patkolni Magyarországra, a magyarokhoz – ami köztudottan lovas nemzet – óriási szakmai elismerés számomra. Ott sem egy-egy próbára hívnak, hanem évek óta visszatérő stabil ügyfélkörrel, előre lefoglalt időpontokkal dolgozunk.

Ma már elsősorban sportpatkolásról beszélünk. A munkalovak világa lassan eltűnik, a mai lovakat hobbira, díjugratásra, díjlovaglásra, fogathajtásra vagy távlovaglásra használják. Ezek finom, érzékeny, nagy értékű állatok, gyakran korrekciót igénylő lábszerkezettel. Egy nehezebb esetnél azonban nem egyedül döntök: az állatorvos, a patkolókovács és a gazda alkot egy hármas csapatot. Röntgenfelvételek alapján közösen határozzuk meg, hogyan tudjuk a patkóval tehermentesíteni a fájó részeket, hogy a ló újra képes legyen sportolni és fájdalommentesen élni.

– Mondanál konkrét példát arra, hogyan lehet megmenteni egy látszólag „reménytelen” lovat?

– Nemrégiben egy falusi gazdánál jártam, akinek volt egy pónija meg egy normál méretű lova. Hobbicélra, fogathajtásra használta őket, de a túlzott szeretettől vezérelve elkövette azt a hibát, amit nagyon sokan: túl sok fehérjedús takarmányt – lucernát, kukoricát – adott nekik. A túlzott proteinbeviteltől mindkét ló elkapta a patasavót, vagyis a pataírha-gyulladást. Ez egy súlyos, rendkívül fájdalmas állapot, amely során a pata belsejében lévő patacsont megsüllyedhet vagy elfordulhat.

A falubeli öregek azonnal rámondták az ítéletet: a lovak megmerevedtek a lábukon, mehetnek a vágóhídra. Szegény állatok azért nem tudtak lépni, mert a csont szinte áttörte a talpukat a belső gyulladás miatt, és leírhatatlan fájdalmaik voltak. Az öregek még a régi babonát ajánlgatták: „csapold meg a vérét”.

Mi azonban elkezdtük a szakszerű korrekciós patkolást. Röntgenre ott nem volt anyagi keret, de a biomechanikai ismeretek alapján fokozatosan visszaállítottuk a paták futószögét, és megszüntettük a terhelést a gyulladt területeken. Fél év elteltével mindkét ló újra teljesen egészségesen dolgozik. Azok a falubeliek, akik korábban leírták őket, most csodálkozva nézik, hogy a póni és a nagy ló is újra makkegészséges.

– Ezek szerint a patkolás ma már sokkal több pusztán fizikai mesterségnél?

– Lényegesen több. Van egy mondás, miszerint a szakmát „lopni” kell a mesterektől. Ez igaz, de ha nem támasztod alá elméleti tudással, anatómiával, élettannal és biomechanikával, akkor a tapasztalati fogások önmagukban kevesek. El kell olvasni a szakirodalmat, meg kell érteni az inak, csontok, ízületek erőtani viszonyait. Az én inasom, Áron, már négy éve van mellettem. Én kifejezetten azt szeretném, ha idővel túlszárnyalna engem. Ez a normális menetrend: újabb technológiák, modernebb anyagok és mélyebb tudás áll a rendelkezésére.

– Most itt beszélgetünk, Hegyközkovácsi mellett a lovas tanyádon. Hogyan kerültél ide?

– Hegyközkovácsi mellett, a régi Mezőfalva területén sikerült megtalálnunk azt a tanyát, ami tökéletes otthont nyújt nekünk és a lovainknak. Csendes, tiszta, természetes környezet. Itt lovagoltatással, oktatással foglalkozunk, és gyerekeknek szervezünk táborokat. Különösen azoknak a fiataloknak tudunk sokat segíteni, akik az okostelefonok és a virtuális világ rabjaivá váltak, és szorongással vagy depresszióval küzdenek. A lovak jelenléte, a természetes fizikai munka és a velük való törődés hihetetlen gyógyító erővel bír.

Mezőfalva (vagy Mezőfalvapuszta) a Bihar megyei Hegyközkovácsi határában egykor létezett, ma már teljesen eltűnt kis, 44 házból álló színmagyar falu volt, amely a romániai kommunista falurombolások korai áldozatául esett. A ’80-as évek derekán a gazdálkodó lakosokat kuláklistára tették, elüldözték, a házakat pedig a földdel tették egyenlővé. Hegyközkovácsi református templomának kertjében 2005 óta a nagyváradi szobrászművész, Deák Árpád által elkészített emlékmű őrzi az eltiport Mezőfalva emlékét.

Az oktatói munkámban az a legfontosabb elv, hogy valójában nem én vagyok a tanár, hanem a ló. Én csak egy tapasztaltabb közvetítő vagyok a ló és a lovas között. A ló azonnal és álarcok nélkül reagál az ember lelkiállapotára.

Volt nálam a Kingslandben egy Shadow nevű ló. Nagyon fejnevelős volt, senkinek nem engedte, hogy hozzáérjen a füleihez vagy a homlokához. Egyik nap besétált a lovardába egy nő. Shadow odament hozzá, kiemelte a fejét a bokszból, és gyengéden a nő hasára hajtotta, hagyva, hogy a füle mögött simogassa. Megdöbbenve kérdeztem az istállófiút, adhatott-e neki valami csemegét, de mondta, hogy nem. Két hét múlva derült ki, hogy a nő várandós. A ló megérezte az új élet jelenlétét, mielőtt még a környezete tudott volna róla.

A lovaglás nem feltétlenül a sznobok vagy a gazdagok kiváltsága. Lehet ezt ésszerűen, a ló természetes igényeit szem előtt tartva, korrekt áron is csinálni. A legfontosabb, hogy tiszteljük az állatot, értsük meg a jelzéseit, és olyan hátteret biztosítsunk számára – akár a patkolásban, akár a tartásban –, amiben fájdalommentesen, kiegyensúlyozottan élhet.