Apuka már nemcsak hétvégén sörözik, hanem szerdán, sőt csütörtökön is, megiszik két sört, majd autót vezet, a kamaszgyerekünk furcsán titkolózó, befelé forduló, vagy már fel sem tekint a telefonjából, riasztóan apad a családi kassza. Ilyen esetekben azt érezzük, „valami nem stimmel”. A függőséggel egyedül nehéz megküzdeni, az állam csak gyógyszeres kezelést és tanácsadást biztosít, a civilek vállalják a feladatot, hogy végigkísérik a szabadulás útján a szenvedélybetegeket.

Az elmúlt években folyamatosan nő a függőségben szenvedők száma, a dohányzás, az alkohol és a kábítószer-fogyasztás a leggyakoribbak, hívták fel a figyelmet a közösségi oldalon a sepsiszentgyörgyi sürgősségi kórház szakemberei. A legfrissebb európai statisztikák szerint Romániában a lakosság 35 százaléka túlzásba viszi az alkoholfogyasztást, nálunk a legmagasabb az arány Európában. Egyre több kamasz dohányzik, de riasztóan növekszik az olyan függőségek száma is, mint a szerencsejáték, a videojátékok és a mértéktelen vásárlás. A kórház arra biztatja az érintetteket, a családtagokat, kérjenek segítséget a családorvosuktól, aki szakorvosi vagy kórházi kezelést javasol. Rámutatnak, az állam csak gyógyszeres kezelést és tanácsadást biztosít, Romániában még mindig nincsenek állami felépülési központok és országos stratégia a függőségben szenvedők segítését végző szakemberek képzésére.

A Bonus Pastor közhasznú alapítvány éppen a szenvedélybetegségek által sújtott életek újjáépítését tekinti küldetésének. Erdély tíz városában – Szatmárnémetiben, Margittán, Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen és Brassóban – nyújtanak segítséget az alkohol-, drog-, szerencsejáték- és egyéb függőségekben szenvedőknek, valamint hozzátartozóiknak. A Maros megyei Magyarózdon terápiás otthont működtetnek.

A szenvedélybetegségek megelőzését és kezelését keresztény lelkiséggel, prevencióval, terápiával, utógondozással és képzésekkel valósítják meg.

Segítségnyújtásról, kihívásokról az alapítvány két munkatársával, Henter Csilla ügyvezető igazgatóval és McAlister Magdolna szociális munkással, mentálhigiénés szakemberrel beszélgettünk.

A segítség egy folyamat

Az elmúlt évben 2700 személyt értek el, 1549-en vettek részt a hosszú vagy rövid terápiás programjaikon – szenvedélybetegek és családtagok. Prevenciós programokat meghívásra tanintézetekben, gyülekezetekben végeznek, ezeken a tevékenységeken 963 személy vett részt, ugyanakkor utógondozói programokat biztosítanak, támogató csoportokban végeznek szolgálatot, számolt be Henter Csilla. Tíz alkalmazottjuk – pszichológusok, szociális munkások, addiktológiai tanácsadók, mentálhigiénés szakemberek – a terápiás területen lát el feladatot.

Folyamatban gondolkodnak, a prevenciótól az utógondozásig, a szenvedélybeteggel és a hozzátartozókkal is foglalkoznak. McAlister Magdolna rámutatott, a megelőző tevékenységük nyújt lehetőséget arra, hogy megszólítsák az embereket, jelezzék, segítenek, ha kell. A terápiás programokon találkoznak első körben leggyakrabban a hozzátartozókkal, majd általában rajtuk keresztül a szenvedélybeteggel.

A négynapos önismereti bevezető program során ismerik fel a problémát és a szabadulás lehetőségeit, részletezte McAlister Magdolna. Ide még sok esetben úgy érkeznek a szenvedélybetegek, hogy „azt mondják, függő vagyok, ám én nem vagyok ebben biztos, ellen tudok állni a kísértésnek, akkor állok le, amikor csak akarok”. Közben már elveszítették a munkahelyüket, a családjukat, megromlottak a kapcsolataik. A 12 napos, rövid csoportterápia színtere Magyarózd, ott találkoznak a bentlakókkal is, a 6 vagy 9 hónapra beköltözöttekkel. A betegek egy részének elég a 12 napos terápia, de akad, aki a támogató csoportokban talál erőforrást, és terápia nélkül is „szabadul”.

A szenvedő családtag

A hozzátartozókra – a társfüggőkre – azért figyelnek fokozottan, mert gyakran kialakulnak helytelen viselkedési minták, segítő szándékkal ugyan, de fenntartják a függőséget azzal, hogy minden helyzetben megmentik, átvállalják tőle a felelősséget. Másrészt a hozzátartozó az első, aki észreveszi, hogy gond van: mielőtt a szenvedélybeteg felismerné, hogy baj van, a család már szenved. A hozzátartozói támogató csoportban az érintettek kimondhatják a félelmeiket, rádöbbennek, hogy nincsenek egyedül, szakember vezeti őket, hogy kívülről rálássanak a helyzetükre. Ezekben a csoportokban is sok a sikerélmény, hiszen ha a családban egyvalakinek a viselkedésmódja változik, körülötte akaratlanul is beindul az általában pozitív változás. 

„Néha azonban mélyre kell jutni, hogy az emberek segítségért kiáltsanak, a függőség sokat kínál, keveset ad, és mindent elvesz. Ez válik valósággá, amikor családok mennek tönkre, hajléktalanná válik a szenvedélybeteg, rámegy az egészsége, szakmai, lelki, kapcsolati veszteségei vannak, nincstelenné válik a szó minden értelmében” – taglalta McAlister Magdolna. A terápia éppen arról szól, hogy megtalálják, megnevezzék ezeket a veszteségeket, majd újraépítsék az életet, a kapcsolatokat. A terápia azonban csak egy szelete a munkának, az utógondozás ugyanolyan fontos, hiszen a szenvedélybetegek visszaeshetnek, ha visszakerülnek a megszokott környezetbe, és nem kapják meg a kellő támogatást.

Az állam nem támogatja a terápiát

Az állam nem tudott megfelelő rehabilitációs központokat felépíteni, a szenvedélybetegek a pszichiátrián kapnak gyógyszeres kezelést, ha bajba kerülnek, onnan irányítják ugyan őket terápiára, de ennek a költségeit már nem fedezi az állam, hívta fel a figyelmet Henter Csilla. Rámutatott, folyamatosan lobbiznak, hogy az állam ismerje el, hogy a függőség nemcsak szociális, hanem egészségügyi probléma, tudjanak együttműködési megállapodásokat kötni egészségügyi intézményekkel, ha a kórházi ellátás után indokolt a hosszú terápiás kezelés, az állam járuljon hozzá az egyén rehabilitációs központokban történő terápiás költségeihez, főként ha fizet egészségügyi biztosítást is. Az állami szubvenció elenyésző, nem fedezi a költségeket, hozzávetőleg 8 százalék volt a múlt évben, idén talán valamivel több lesz az ígéretek szerint, de a költségek is egyre nagyobbak.

Az állami szubvenció elenyésző, nem fedezi a költségeket, ezért nagy probléma, hogy a betegek belátják ugyan, hogy szükségük lenne a terápiára, de nem tudnak hat hónapra kiszakadni, mert még megvan a munkahelyük, vagy már nincs állásuk, és nem tudják állni a költségeket, tette hozzá McAlister Magdolna. A Bonus Pastor alapítvány ebben nyitott, soha nem mondják, hogy ha nem tudsz fizetni, nincs segítség, de ehhez kemény munkával kell előteremteni a forrásokat.

A függőség nem hóbort

Nyílik a spektrum, az alkohol-, a drog-függőség mellett egyre többször jelentkezik a digitális függőség, a szerencsejáték-függőség, vagy éppen a többszörös érintettség. Fiatalok, idősebbek egyaránt segítségre szorulnak, egyre nagyobb a szükséglet, az elvárás, sorolta az alapítvány munkatársa. McAlister Magdolna hangsúlyozta, rendezvényeken is jelen vannak, városnapokban, vásárokon, ahol meg lehet őket szólítani, segítséget kérni.

„Merjük nevén nevezni a problémánkat, merjünk segítséget kérni, hiszen a szenvedélybetegségek progresszívak, ami ma még nem nagy probléma, holnap már súlyossá válik. Mindig nagyon hálás vagyok, amikor megteszik az első lépést, felhívnak telefonon, egyeztetünk időpontot, és megtörténik az első feltáró beszélgetés” – mondta a mentálhigiénés szakember. A függőség nem egy hóbort, hanem egy betegség, egyedül ritkán lehet leküzdeni, ezért biztatunk mindenkit, forduljon szakemberhez, aki elkíséri a változás útján, a szabaduláshoz, ez a Bonus Pastor alapítvány küldetése, tette hozzá Henter Csilla.