KISEBBSÉGBEN: A terrorizmus továbbfejlesztett verziója

Az Iszlám Állam világpolitikai szintű rémtettei és az ősi múlttól máig áttekinthető világtörténelemben eddig páratlan katonai, gazdasági, ideológiai és politikai térhódítása a permanens fenyegetettség közállapotait hozta létre. Ez a (mára nyugodtan kimondható már) történelmi léptékű államhatalom a napi hírhozamban akkor is főszerepet kap, ha maga a terrorszervezet térhódítása nemcsak híveket, hanem ellenfeleket és ellenségeket, védekező és támadó erőket hoz létre. Az (idézőjeles) iszlamista állam létének, históriájának története, ideológiája, sőt mediatizálódott lélektani összhatása ma már olyan korkérdés, mely nemcsak folytonos meglepetéssel, meg-megújított verziókkal rémiszti a világegészt, hanem mindegyre meg is lepi a Föld lakóinak többségét, mely társadalmi tömeg talán abban a hitben él, hogy mintegy ismeri-fölismeri ezt a hódító jelenséget. Ám az alig pár éve média-főszereplővé vált „1.0”-s változatnak is új mutánsai fedezhetők föl azok számára, akik a terrorizmus történetében markáns arculatot váltó 2.0-s verzióval találkoznak. Ennek dacára, meglehetősen kevesen vallhatják őszintén, hogy a terrorfenyegetettség rémképét mint jelenséget könnyedén el tudják helyezni az Iszlámról mint világvallásról, a közel- és távol-keleti globális változásokról vagy a mindennapi brutalitásokról kialakult állapotrajzban.

Egyre ritkábban és mindegyre keservesebben érzékeli a világ (európai vagy euro-amerikai) java része, hogy történelmi, keresztényi vagy ószövetségi megbocsátás ide, hívőközösségi vagy együttélő tolerancia amoda, a párizsi vagy brüsszeli, isztambuli vagy madridi merényletek árnyékában fokozatosan lehetetlen lesz immár harag és türelmetlenség nélkül gondolni az arab terrorizmus fanatikusabb ágára és államára, világbékét felszámoló fenyegetéseire, másként fogalmazva az Iszlám Állam jelenségére. Ha nem napi hírek vagy félelmes fenyegetések, akkor maga a jelenség megszületése, erőpotenciáljának kihívóvá válása és a mindennapi félelmességének elfogadhatatlansága szükségképpen hívja elő magát a megérthető választ, avagy legalább a kérdésfeltevés időszerűségét: hogyan is lett az államideológiák, történetfilozófiák és propaganda-szertartások permanens világában tűrhetetlenné, pusztítóvá maga az államiasult terrorizmus, avagy egy terrorfenyegetettségi állapot problematikája.

A kérdésre adandó napi válaszok és teoretikus reflexiók igénye ezért még fokozottabban hasít a közérzetünket meghatározó közgondolkodásba vagy az értelmezőközösségi érzékenységbe. Ezt a globális és regionális, magát a történeti Európát és a Keletet is harsányan veszélyeztető agresszióközpontot teszi helyére és ad megértéséhez szükséges roppant részletes adalékokat az a kötet, mely a Honvéd Vezérkar Tudományos Kutatóhely és a Kossuth Kiadó gondozásában most jelent meg Besenyő János – Prantner Zoltán – Speidl Bianka – Vogel Dávid munkájaként, Az Iszlám Állam. Terrorizmus 2.0. Történet, ideológia, propaganda címmel.[1] A könyv szakértői tanulmányok során elkészült összegzést - mindenesetre valódi nóvumot! - tartalmaz a világ meghatározó részét egyre intenzívebb fenyegetés alatt tartó „új állam” stratégiáiba, törekvéseibe, ideológiai és keletkezéstörténeti sajátosságaiba, a diadalittas szereplők magamutogató fenyegetéseinek világpolitikai befolyásra szánt közléstechnikáiba, a terrorsejtek alakulás- és változáshistóriájába, nem utolsósorban a közösségi médiahasználatra épülő lélektani manipulációjába.

«A kötet az alcímben is szereplő hármas nézőpontból – a történet, az ideológia és a propaganda témaköreit vizsgálva – kívánta bemutatni és elemezni a magát önálló államisággal felruházó „Iszlám Állam” nevű terrorszervezetet. Természetesen létezhetnek más megközelítések, illetve eltérő súlypontok, azonban a szerzők azokat a szempontokat tartották a legfontosabbnak, amelyek meghatározó befolyással vannak a terrorszervezet jelenére és jövőjére, legfőképpen pedig azokat a területeket, ahol korábban nem ismert módszerek és eljárások jelen­tek meg. Ennek magyarázata az, hogy a fegyverek tárháza visszavon­hatatlanul és végérvényesen kiegészült a harctevékenységet erősítő propagandagépezetet működtető különböző informatikai és telekom­munikációs eszközökkel, hálózatokkal. Ez az immár többszörösen összetett harc csak hasonlóképpen összetett válaszlépésekkel vívható és nyerhető meg egy olyan ellenséggel szemben, mely számára nem létezik olyan áldozat, amit meg ne hozna „szent” célja érdekében» (207. old.).

A két és félszáz oldalas mű árnyalt ismertetése nemcsak meghaladja olvasói szakértelmünket, de talán méltatlanul visszafogott kell legyen ahhoz az információ-gazdagsághoz képest, amelyet a kötet felvonultat. Márpedig ennek rangját nemcsak a Dr. Simicskó István honvédelmi miniszter előszava adja (5-7. oldal), hanem a mintegy nyolcvan oldalas történeti (11-98. old.), ötven oldalas ideológiai (99-155. old.) és negyven oldalnyi manipuláció-szerkezeti áttekintés (156-196. old.), melyek a mellékletekkel (jegyzetekkel, zárszóval, bőséges felhasznált irodalommal, név- és tárgymutatóval) teszik teljessé a terrorszervezet széles ívű bemutatását, hatásának és problematikájának változatait.

A kötet három nagyobb tematikai egységének megannyi „üzenetét” igen problematikus lenne mintegy kiemelni-kihangosítani a szöveg-egészből, így ezeknek inkább csak érintőleges fölidézésére törekedhetek. Az egyik első kérdés rögtön az elnevezés, a kötetben mindvégig idézőjelbe tett „Iszlám Állam” fogalma, mely nemcsak történeti ívet, keletkezés-históriát vizualizál, hanem talán magát a nemzetközi vagy világpolitikában megnevezhető helyet is, a katonai-gazdasági-pszichológiai és humanitárius hadviselési kihívást is jól jelzi. Hisz a nemzetközi politika, az államok közötti ideológiai egyensúlyok, a világegész fennmaradásának feltételrendszere és eszköztára kap szinte „meghekkelt” ellenpontot a terrorszervezet világképéhez illeszkedő ideológia, önértelmezés és önreprezentáció révén. Ezt a sajátos, az európai típusú államfogalom hagyományához korántsem alkalmazkodó, de mondhatnánk világállami célokkal hencegő hálózati rendszert épp oly nehéz a nemzetközi politika intézmény-egészébe illeszteni, mint ahogy eltér az Umma, a minden muszlimok összessége víziójától is. Magát a helyzetet és megértési feladatot maga a magyar honvédelmi miniszter vezeti be ajánlásával: «Az elmúlt hónapok eseményei alapján bárki számára könnyen megállapítható, hogy az „Iszlám Állam” képviselte veszély a lokális közel-keleti keretekből kilépve, immáron globálisan is érezteti hatá­sait. A világ különböző pontjain számos terroristacsoport esküdött neki hűséget, és követett el halálos áldozatokat követelő merényle­teket a nevében. Ezek a rémtettek és következményeik komolyan érintik kontinensüket is, és ezzel kapcsolatos napjaink egyik leg­főbb mindennapi krízishelyzete, a migrációs hullám, amely rendkívül komoly terheket rótt hazánkra is. Magyarország a nyugati világhoz csatlakozva elfogadhatatlannak tartja, hogy a tekintélyes területeket uraló szélsőségesek embertelen és civilizálatlan elkép­zeléseiket fegyverrel kényszerítsék rá másokra, a meggyőződésbeli különbségeket pedig elüldöztetéssel vagy halállal büntessék. Magyarország az alapvető emberi szabadságjogok helyreállításáért és egy demokratikus Közel-Kelet megteremtése érdekében csatla­kozott az „Iszlám Állam” ellen szerveződött nemzetközi koalíció­hoz, amelyben katonailag is kiveszi részét a feladatokból» (6-7. old.). Ugyanő adja vázlatát a kötetnek magát a megértés feladatát sugalló szavaival: «A könyv három tematikai egységben kínál válaszokat a fentebb vázolt kérdésekre. Az első fejezet vizsgálja az „Iszlám Állam” szer­vezet kialakulásának történetét, hadászati stratégiáját és nemzet­közi jelenlétét. A második fejezet a terrorszervezet ideológiájával, önértelmezésével, világképével foglalkozik, míg a harmadik fejezet az „Iszlám Állam” propagandagépezetét, pszichológiai hadviselésé­nek elemeit mutatja be. A kötet katona, biztonságpolitikus és orientalista szerzői sok szempontú megközelítéssel járulnak hozzá, hogy a magyar olvasók naprakész és hiteles információt kapjanak erről a hosszú távú kihí­vást jelentő katonai, politikai és ideológiai jelenségről. Az „Iszlám Állam” elleni hatékony küzdelemhez, hazánk és Európa védelmé­hez is létfontosságú tisztában lennünk azzal, hogy milyen erőkkel, fegyverekkel, eszközökkel és képességekkel állunk szemben».

Persze, az Olvasó, ha kényszerül is a szöveg egészének intencióit meghallani, nem mindenképpen kell egyetértsen a bevezető szavak hazai „migránshelyzetre” vonatkozó összegzésével, de azzal mindenképp, hogy az európai és Európán túli fenyegetettség nemigen kerülheti el bárki figyelmét, aki akár saját településén túli stratégiákra vagy dúlásokra odafigyel a legminimálisabb módon. Roppant mód fontossá vált, hogy historikus közelítést, a terrorizmus és a világcsendőri szerepek megosztottságát, nagyhatalmi játszmáit és agresszív tolakodásait ne csak érzékeljük, hanem értsük-értelmezzük is. «Az „Iszlám Állam” újdonság az eddig létezett terrorszervezetek hosszú sorában; államként lép fel, lokális terjeszkedést folytat, de a világ jelentős részét – jelenleg elsősorban Európát – átfogó ambíciói vannak. Földrészünk számára fenyegetést jelent, hiszen terrorsejtjei jelen vannak, és hatékonyan toboroznak új híveket a kontinensen» (u.o.). Mi több, nem csupán a kontinensen, hanem beláthatatlan további mezőkön is, s ha a miniszteri ajánlás historikus konnotációját hallgatjuk meg, evidenssé válik, mennyiben új, mennyire drámai és miképpen korszakos jelenség mindez. «Utalni szeretnék ezzel kapcsolatban a híres kínai hadvezér, Szun-ce (i. e. 544–496) találó gondolataira: „ha ismerjük az ellenséget és ismerjük magunkat is, akkor száz csatában sem jutunk veszedelembe.” E könyvet ajánlom mindazoknak, akik reális és mélyreható képet szeretnének kapni korunk egyik legnagyobb fenyegetéséről» (7. old.). Az ellenségkép pontosításához ezért izgalmas fejezet a keletkezéstörténet részletes rajzolata, az „intézménytörténet” árnyalt bemutatása is. «A terrorszervezet elődjét a jordániai Abú Muş’ab al-Zarqáwí alapí­totta 1999-ben Dzsamá’at al-Tawhíd wa’l-Dzsihád néven (Egyisten­hit és Dzsihád Szervezete). Irak 2003-as amerikai vezetésű invázióját követően rövid idő alatt az egyik legaktívabb fegyveres cso­porttá vált, és nemzetközi hírnevet szerzett magának a koalíciós erők ellen vívott harcával, valamint helyi civil áldozatokat is követelő öngyilkos merényleteivel. Felkeltették Uszáma bin Láden érdeklődését is, akinek az alapvető véleménykülönbségek ellenére Zarqáwí 2004 októberében, nyolc hónapos tárgyalássorozatot követően hűséget esküdött. A hivatalos csatlakozást követően a szervezetet Tanzím Qá’idat al-Dzsihád fí Bilád al-Ráfidajn-ra (Mezopotámiai Dzsihádisták Szervezete) nevezték át, nem hivatalosan pedig „az iraki al-Kaida” néven utaltak rá éveken át. Az ideológiai különbségek és főleg az alkalmazott módszerek miatt elmélyülő ellentétek következtében al-Zarqáwí idővel megpróbált függetlenedni a nemzetközi al-Kaida hálózattól, és egy rivális szer­vezetet létrehozni. Ennek első lépéseként 2006 januárjában öt másik helyi felkelőcsoporttal egyesült, és létrehozta a Mudzsáhidín Súra Tanácsát. Törekvéseit azonban nem tudta valóra váltani, mivel 2006. június 7-én egy amerikai légicsapás során életét veszítette. /…/ Az új önelnevezés – al-Daúla al-Iszlámijja fí’l-’Iráq al-Sám (DÁ’IS) – ugyanakkor hamarosan viták kereszttüzébe került, mivel a benne szereplő Levante (al-Sám) kifejezés nemcsak Szíriára, hanem a tágabb, Anatólia és Egyiptom között elterülő kelet-mediterrán térségre is vonatkozhat. Mindazok, akik ezt az ellentmon­dást fel akarták oldani, azok az „Iraki és Szíriai Iszlám Állam” kife­jezést alkalmazták (al-Daúla al-Iszlámijja fí’l-’Iráq wa’l-Szúríjja). Utóbbi használata ellen ugyanakkor ellenérvként hozták fel, hogy angol rövidítése megegyezett egy egyiptomi istennő nevével és egy női névvel. 2014. június 29-én a csoport az általánosabb „Iszlám Állam” ne­vet vette fel, amelyet napjainkban is használ, miután tekintélyes régiókat vont befolyása alá Irakban és Szíriában. Kikiáltották a kali­fátust „Ibráhím kalifa” vezetése alatt, és felszólították a muszlimo­kat arra, hogy világszerte fogadjanak hűséget az új államalakulat­nak. A névválasztás és a kalifátus elképzelése azonban komoly felháborodást váltott ki világszerte. Az „Iszlám Állam” elnevezést az ENSZ, számos kormány és a legtöbb muszlim állam következetesen elveti. Helyette az arab nyelvű kritikusok továbbra is a DÁ’IS mozaikszót alkalmazzák. A terrorszervezet hívei azonban ezt több szempontból is elutasítják. Legfőbb érvük, hogy a rövidítésben nem jelenik meg az iszlám kifejezés. Emellett kiejtésében emlékez­tet a „dáhis” szóra, ami „aggodalmat keltőt” jelent, illetve a „da’sz” igére, ami azt jelenti: „elnyomni”, „eltaposni” és „összezúzni” /…/ A terrorszervezet hanyatlásának a koalíciós erők visszavonulása vetett véget 2011 decemberében. 2012-ben az enyhébb biz­tonsági intézkedéseket, az elmélyülő síita–szunnita ellentéteket és a csoportra kifejtett gyengébb nyomást kihasználva újra aktivizá­lódott. A szíriai polgárháború kirobbanását követően kiterjesztette működési területét a szomszédos állam területének egy részére is. Létrehozta a Dzsabhat al-Nuşra (Nuşra Front) elnevezésű szervezetet, amellyel 2013. április 8-án Ajmán al-Ẓawáhirí – az al-Kaida Uszáma bin Láden örökébe lépett vezetője – akarata ellenére egyesült. Az új szervezet az Iraki és Levantei Iszlám Állam (ISIL) nevet kapta. A döntést al-Zawáhirí nem volt hajlandó elfogadni. A Nuşra Frontra továbbra is az al-Kaida szíriai szárnyaként tekin­tett, az iraki csoport működését pedig kizárólag saját hazájára akarta korlátozni. Mivel erre al-Baghdádí nem volt hajlandó, és a megbékélési kísérletek sorra kudarcot vallottak, al-Zawáhirí 2014 februárjában minden hivatalos kapcsolatot megszakított az ISIL-lel. A bejelentés után a terrorszervezet megőrizte nevét és tovább növelte befolyását a két érintett államban. /…/ Az ISIL élén jelenleg al-Baghdádí, a muszlimok önjelölt vezetője áll, aki Muhammad próféta utódaként irányítja az Iszlám Államot. Munkáját egy tanácsadó testület segíti. Mindennapos ügyekkel nem foglalkozik, katonai parancsait és vallási fatwáit valamelyik személyes futárával juttatja el az érintettekhez…» (11-13. old.).

A bevezető és történeti fejezetek aligha hagynak kételyt azokban, akik a Közel-, Közép- és Távol-Kelet új típusú, a globalizálódó világban „hálózatosodó” szervezetrendszereit kívánják definíciókkal illetni. Az új terrorállami szerveződésmód szinte alig nélkülözi az amerikaiak iraki háborújában tapasztalatokat szerzett, katonai felsővezetői stallumba emelkedett, vagy onnan önként és új erők egyesítésének elszántságával távozó névtelen történelmi szereplők hatásának, kapcsolatrendszerének, képzettségi és alkalmazkodási stratégiáinak, kíméletlen törvénykezési gyakorlatának vagy megfélemlítési rutinjainak ismeret-hátterét. Ez a konfliktusokban edzett, a kortárs katonapolitikai és manipuláció-technikai felvértezettségű döntéselit ma már az alkalmazott eszköztár kíméletlensége révén szinte magasabb vagy ismertebb presztízs-tőke megszerzésére volt predesztinált, s élt is evvel. «Az al-’Imárával párhuzamosan egy háromfős háborús kabinet működik a hadműveletek koordinálására. Munkájukat nyolc tanács segíti: 1. pénzügyi (fegyver- és olajeladás), 2. vezetőségi (törvényal­kotás, politikai alapelvek és irányvonal kidolgozása), 3. katonai (az állam védelme), 4. jogi (toborzás és döntés a kivégzésekről), 5. har­cosokat támogató (külföldi harcosokat segítő), 6. biztonsági (belpo­litika és a halálos ítéletek végrehajtása), 7. hírszerzési (információ­gyűjtés az állam ellenségeiről) és 8. média (tömegkommunikáció). Legvégül mindezektől függetlenül egy úgynevezett Súra Tanács is tevékenykedik – az Abú Arkán al-ʿÁmirí által irányított testület fel­ügyeli az erkölcsi és vallási szabályok betartatását a „kalifátus” területén, és ügyel arra, hogy az egyes kormányzók és bizottságok határozatai összhangban legyenek a szervezet saría-értelmezésé­vel. Szintén ez a 9–11 fős, iszlám jogtudósok alkotta tanács engedé­lyezi és ellenőrzi a nagy figyelemmel kísért események lebonyolí­tását. Feltételezhető mindezek után, hogy egyebek közt az ő hatás­körükbe tartozik a nyugati túszok kivégzésére vonatkozó döntés meg­hozatala is. Befolyását jól érzékelteti, hogy hivatalosan al-Baghdádít is lemondathatja, amennyiben megítélése szerint a vezető politikája» (15. old.).

A terrorszervezet államiasított berendezkedése, fölépítésének módja és harcosainak irreguláris szervezettsége nemcsak szövetségesek és ellenfelek, alkalmazott (akár tömegpusztító) fegyverek és dezorganizáló hatástechnikák alkalmazására mutat hajlandóságot, hanem a „Kalifátus” mint kvázi-állam olyanféle működésmódokat is szimulál vagy menedzsel, amelyek a bevételi források fölött, az adminisztratív hivatalokra épülő kivitelezési technológiákban, a szociális szolgáltatásoktól a kisebbségpolitikai manőverekig bezáróan megannyi totális uralmi mezőt kézben tud tartani (13-60. old.). Nem pusztán vallásideológiai vagy államrezonális kérdés, hogy mindezen „eredményességet” például a jazídí genocídium vagy más háborús bűntettek mintegy perfekt végrehajtására használja, terjeszkedésének ideológiája mellett a kegyetlenkedés látványos kivitelezés- és közlésmódját is beveti a totális megfélemlítés reményével. A fekete zászlós erőszak eluralkodása, az akár saját kiképzett híveikkel szembeni kérlelhetetlen leszámolások ideológiája, avagy a mindenhol és mindenkivel szembeni könyörtelen kivégzések elkövetése is azt a végcélt szolgálja, hogy a brutális videofelvételek révén világgá kürtölt legyőzhetetlenségi elvakultság egyetemes megfélemlítettséget sugározzon, s elkerülhetetlenné tegye a bármely más állam vagy államok fölötti szervezet elleni „jogos” támadás ideológiai konstrukciójának fennmaradását. Erre és ennek hatására példa akár a keresztény és síita szent helyek, évezredes műemlékek elleni barbár megsemmisítési akciók sorozata, (helyi) újságírók vagy fogságba ejtett külföldiek látványos elpusztítása és ennek mediatizálása, nemzetközi gazdasági potenciál kiépítésével és a legmodernebb fegyver-arzenál megszerzésével összefüggő roppant sokféle akciója is (58-81. old.).

A második blokk mindennek 20. századi előzményeire, a „gyökerek” ismertetésére is kiterjed, fölvázolva a radikalizálódás útját és az ideológiai előtörténet lépéseit az al-Kaida, a keresztények, a dzsihadista szalafita mozgalom, a Hamász-konfliktus és a szaúdi konfliktus lezajlásának, teológiai és rítusgyakorlati aspektusait, a terjeszkedés ideáját és taktikai megoldásait, a „franchise”-alapon terjeszkedő és az államiasult, de más úton elinduló rendszerek közötti konfliktusokat, a „hitehagyott” rendszerek elleni végső megtorlás stratégiáját, az „isteni szuverenitás” világi kormányzatba illesztésének vagy a hitetlennek nyilvánítottak offenzív lerohanásának eszméit. «Az ISIL ideológiájának legfontosabb elemei az isteni szuverenitás világi kormányzatban való megvalósításának kötelezettsége (háki­mijja), a más véleményen lévők hitetlennek nyilvánítása (takfír), az „Iszlám Állam” területére történő bevándorlás (hidzsra), és a kalifa által vezetett offenzív, területszerző dzsihád. Szélsőséges ideológiá­juk a világot egymást kizáró kettősségekben írja le, amelynek fő elemei a jó és a rossz, a szabályos (halál) és a tiltott (harám), az isteni törvény (saría) és a hitetlenség (kufr), az iszlám területe (dár al-iszlám) és a meghódítandó terület (dár al-harb) szembeállítása. A 7. századi hagyományokra olyan súlyt fektetnek, amely hozzájuk képest a Koránt másodlagos forrássá redukálja. Különösen kedvelik azokat a történeteket, amelyekben a vétségért halállal lakolt az elkövető. Az emberi élet számukra értéktelen, az iszlám „megtisztításának” és a világ meghódításának egyetlen módját, az erőszakot szorgalmazzák. A szervezet harca elsősorban a muszlim világ „megtisztítására” irányul, céljuk a hegemónia kialakítása, a vezető szerep megszer­zése. Hivatkozásaiban az ISIL az iszlám elsődleges forrásaira hivat­kozik, és a muszlim történelemből hoz precedenseket. Radikaliz­musa sokak számára vonzóvá teszi, nem muszlim, európai hátterű fiatalok is csatlakoznak az ISIL-hez, míg az iszlám főáramlatának képviselői elzárkóznak tőle és elítélik. Ez egyértelművé teszi, hogy bár az ISIL az iszlám egy bizonyos – szélsőséges, radikális – olvasa­tában gyökerezik, ideológiája nem más, mint kétséges képzettségű, erőszakot propagáló vallásjogászok által gondosan megválogatott szövegek célhoz szabott értelmezése. A szervezet erejének korlátaival vezetői is tisztában vannak, s a felmerülő legitimitásproblémára két módon keresnek megoldást: ideológiájukban a Prófétával és első követőivel való azono­sulással, a történelmi múlt aktualizálásával – amely a 7. századi harci normákat az iszlám lényegeként tálalja –, gyakorlatukban pedig a folyamatos területszerzéssel és az iszlám nevében elköve­tett szélsőséges erőszakkal» (148-148. old.).

További meglepetésekkel szolgál a harmadik fejezet, melyben a kitűzött stratégiai célok elérésének (a 7. századi hagyományra hivatkozó értékrendszer dacára) a legmodernebb, 21. századi tömegmédia-technikák fölhasználási módja és eszköztára kerül terítékre, az „idők szavaként” a legjelentősebb terrorszervezetek mintáit követve elérni kívánt célok mentén: „Ez a háború épp annyira ideológiai háború, mint fizikai. És amint a fizikai háborút a csatatéren, az ideológiai háborút a médiában kell megvívni” – szól a mottóképpen hangzó befolyásolás-ideológiai szlogen. Az „Iszlám Állam arcainak” professzionális effektekkel, minőségi médiával megjelenített, a világok összecsapását a kétségtelen győztes lélektani kontrasztjaiig tökéletesítő hatások az új, immár szakrálisan mediatizált világban való jelenlét mintázatában tündöklő harcosok világuralmát hirdetik, a brutalitások miliőjében a kétségtelen üzeneteket nemcsak a fajtalan és vallástalan világegésznek, hanem a megfélemlíthető környezetnek, a szomszédos vagy távoli iszlám államok lakosságának címezik. De mert maguk a harcosok is a kor gyermekei…, «a hollywoodi akciófilmeken és a közle­kedési baleseteket és erőszakos bűncselekményeket bemutató hír­adókon szocializálódott nyugati társadalmak hírfogyasztóinak magasabb ingerküszöbe szinte „igényli” az ilyen típusú tudósításokat, a média pedig – olykor kicsit még rá is játszva – kiszolgálja ezeket az igényeket: minél véresebb, annál jobb. Ez pedig tökélete­sen beleillik az „Iszlám Állam”-nak a Nyugat megfélemlítését célzó kampányába» (183. old.). A high-tech médiadzsihád elsődleges célja a kor eltérő kultúráiban is a meglepő, másutt még nem látott, vagy épp a megszokásig ismert közlésmódok professzionális, saját célra kifejlesztett változatainak megvalósítása. «Az ISIL anyagait nézve már az első találkozáskor egy dolog biz­tosan szembetűnik: valahonnan ismerős részleteket vélünk felfe­dezni. Természetesen nem feltétlenül a képek vagy a filmek témá­jára, az adott jelenetekre kell gondolni, de a stílus, a megjelenés, az összhang kapcsán biztosan találkozunk korábban már látott ele­mekkel, ami természetesen nem a véletlen műve. Az „Iszlám Állam” erre szakosodott médiaügynökségei, az al-Hayat Media Center, az al-Furqan és az al-Itisam, vagy más, őket támogató médiaközpontok, mint a Raqqa Media Center és az al-Ghuraba’ Media hollywoodi filmekre, népszerű videojátékokra és nyugati vagy a Nyugaton is ismert hírügynökségek gyakorlatára hasonlító, azokat utánzó stílusú, képi világú és nyelvezetű anyagokat gyárta­nak» (176. old.).

S ha még netán maradt volna kérdésünk, ellenérzésünk, néhány érvünk vagy mentségünk arra, miért is kellene talán intenzívebben is odafigyelni – na, nem épp a hódító üzenetre, de legalább magára a jelenségre… – erre a szerzői kollektíva készséggel ad használati útmutatót a végtelenül gazdag jegyzetanyag és fejezetenkénti szakirodalmi forrásközlések mintegy összefoglalójaként: az „Iszlám Állam” szóvivője, Abú Muhammad al-’Adnání al-Sámí egyik beszédében ezt mondta: „Meghalni győzelem. Ez az, amiben a titok rejlik. Olyan néppel harcoltok, amely sohasem győzhető le”. Ehhez a harchoz kíván segítséget nyújtani a könyv» (207. old.).

Olvasó, védekező, gondolkodó lények okos gyülekezete kell immár ahhoz, hogy az „IÁ” ne valamely oktondi győzelmi képzet (vagy végzet) alapján arasson korszakos győzelmet és teremtsem magát az államfogalmat is katasztrofális jelentésűvé tevő jelentésteret. Ebben rajtunk sajnos nem sok múlik. De talán az eligazodás, a tájékozottság, a belátások ereje akkor is megmarad, ha már a „meghalni győzelem” nem titok lesz, hanem múlt idejű végzet…

 


[1] Honvéd Vezérkar Tudományos Kutatóhely – Kossuth Kiadó, Budapest, 2016., 256 oldal

Kimaradt?