A Balkán szívében fekvő Macedónia sok tekintetben távolról sem olyan balkáni, mint azt gondolnánk. A nyelvi egyenjogúság terén, például, mérföldekkel Erdély és Románia előtt jár.

Egy balkáni utazásnak mindig egyedi íze van: az ember néhány napra kilép a normalitás, vagy ha úgy tetszik: banalitás világából, és elmerül egy olyan térben, ahol lépten-nyomon meglepetések várják, ahol a történéseket más szabályok mozgatják, mint azt megszoktuk.

Ennek tudatában, jónéhány balkáni utazás tapasztalatával a tarsolyomban, nem lepődtem meg különösebben, mikor a Versecről a szerb fővárosba tartó vonaton a kalauz a közölte, hogy a szerelvény csak Pancsováig közlekedik, s azon sem, hogy bár az utasok túlnyomó többségének Belgrádig szóló jegye volt, az állomás előtt nem állt vonatpótló busz. Más választásunk nem lévén, testületileg átvonultunk a városi buszpályaudvarra. Német útitársunk, vonatjegyét lobogtatva, megpróbálta meggyőzni a pénztárost, hogy ingyenes, de legalább is kedvezményes árú utazásra lenne jogosult.

A buszosok nem voltak fogékonyak az ötletre, amire előzőleg, nagy összegben fogadtam volna. Talán, hogy a kényszerű átszállás okozta időveszteséget ledolgozza, járművünk a menetrend szerinti időpontnál 5 perccel korábban indult el, 15 másodperccel azután, hogy felszálltunk rá. Útitársnőm szerette volna megtudni a jegykezelőtől, hogy mi a nagy sietség oka, ám az szemmel láthatóan nem értette a kérdést. Szerintem az nem fért a fejébe, hogy nekünk, mitugrász utasoknak, mi közünk hozzá, hogy mikor indul a busz? Amikor a sofőr akarja, punktum!

Belgrádtól Szkopjéig már kalandmentes volt az út. A 440 km-es távot autópályán tettük meg, csekély 8 óra leforgása alatt. A nem éppen szédületes 55 km/h-s átlagsebességet úgy sikerült összehozni, hogy óránként begördültünk egy buszállomásra, ahol a fel- és leszállás átlagosan egy percet tartott, a cigarettaszünet pedig további tízet.

Útközben volt időm elgondolkodni azon, hogy hajlamosak vagyunk lesajnálni a Balkánt, pedig nagy valószínűséggel mi még 2020-ban sem fogunk végig autópályán utazni Csíkszeredából vagy Kézdivásárhelyről Budapestre, már az is nagy eredmény lesz, ha legalább Nagyváradról megtehetjük. 

Szobor szobor hátán

A félmillió lakosú macedón főváros díszkivilágítással fogadott, fényben úsztak a Vardar partján álló középületek éppúgy, mint a folyón átívelő hidak. Egy folyóparti, előkelőnek ható, élőzenés, az aranyifjúság által zsúfolásig megtöltött vendéglőben vacsoráztunk, nem fizettünk többet, mint egy átlagos kolozsvári lokálban. Másnap reggel, nappali fénynél a városközpont már kevésbé tűnt elegánsnak, mint a sokat sejtető éjszakai megvilágításban, inkább a bizarr jelzőt éreztem indokoltnak.

A Vardar bal partján újonnan épített, neoklasszikus épületek sorakoznak, s mindenfelé szobrok, irdatlan mennyiségben. Újsütetű német ismerősömnek javasoltam, tippeljük meg, hány köztéri szobor áll a városközpontban. Én ötvenet mondtam, ő kétszázat. A városnézés első órájában 91-et számoltam meg, aztán feladtam. Adott pillanatban az volt az érzésem, hogy minden macedónnak, aki valaha írt egy könyvet vagy elsütött egy puskát, szobrot állítottak Szkopje belvárosában.

Szkopje területe a bronzkor óta folyamatosan lakott. Fénykorát a törökök idején élte, mikor is Üszküpnek nevezték. 1650 táján 10 ezer háza, és mintegy 60 ezer lakosa volt (Raguza forgalmas kikötővárosát, a mai Dubrovnikot, akkoriban kb. 7.000-en lakták). Egyik korabeli leírása Evlia Cselebi török utazótól származik, aki megfordult a magyar hódoltsági területeken is. Fő idegenforgalmi látványosságai a bazár, a Musztafa pasa mecset, a Kale névre hallgató vár, a Kőhíd és a városon kívül található vízvezeték.

E két utóbbit a közhiedelem az ókori macedónok művének tartja, ám a valóság prózaibb: mindkettő a török uralom alatt épült. A bazárt a helyi idegenforgalmi kiadványok úgy reklámozzák, mint a Balkán legnagyobb kiterjedésű és legjobban konzervált ilyen jellegű objektumát. Mivel korábban jártam a szarajevóiban, nekem mindkét állítás kicsit lokálpatriótás nagyzolásnak tűnik, ám az tény, hogy keletiesen hangulatos, s kevésbé idegenforgalmi jellegű, mint a bosnyák fővárosbeli bazár. A boltok legalább egyharmada ékszerüzlet, a kirakatokban kilószámra állnak az arany nyakláncok, karperecek, fülbevalók. Rejtély számomra, hogy kik a vásárlóik, az idegenforgalom ugyanis fejletlen, s a turisták inkább az Ohridi-tóhoz és a hegyekbe mennek, a honi átlagfizetés pedig a 400 eurót sem éri el. Persze, lehet, hogy a helyiek kenyér és párizsi helyett inkább aranyat vesznek.

Nem harapnak az albánok

Egy belgrádi ismerősöm óvott attól, hogy belépjünk a bazárba, mivel az a főleg albánok lakta városrészben található. Képtelen vagyok komolyan venni azt, amit a szerbek a horvátokról és albánokról mondanak, ezért aztán városnéző utunk első állomása a bazár volt, sőt, még a mögötte megbúvó albán gettóban is bóklásztunk egy sort.

A hajunk szála sem görbült meg, az albánok éppolyan barátságosaknak és segítőkészeknek mutatkoztak, mint a macedónok. A bazár fölé magasodik a szigorú, szegletes, tornyos vár, melyet Jusztiniánusz császár uralkodása idején kezdtek el építeni. Pompás kilátás nyílik róla a városra s az azt övező hegyekre, melyek közül kimagaslik a Vodno-csúcs, tetején egy 66 méretes fémkereszttel.

Szkopje legnevesebb szülötte Teréz anya, aki talán albán, de az is lehet, hogy macedo-román, vlach volt – szinte biztos, hogy nem macedón. A macedónok ennek ellenére magukénak vallják, büszkék rá, nem láttam olyan reprezentatív középületet a fővárosban, melynek homlokzatán ne lett volna legalább egy réztábla Teréz anya arcmásával és egy tőle származó idézettel.

A Szkopjéból délre tartó autópálya is az ő nevét viseli, amit elsőre kissé furcsálltam, lévén, hogy ha valakinek, akkor Teréz anyának az ég adta világon semmi köze nem volt a közúti közlekedéshez. Aztán napirendre tértem a dolog felett, gondolván, annyi köze biztos volt hozzá, mint Liszt Ferencnek vagy Avram Iancunak a  repüléshez.  

Másnap csónakáztunk egyet a szkopjeiek fő kirándulóhelyének számító Matka-kanyonban. A látvány – az átlátszó, zöldes víz, körös-körül a többszáz méter magas mészkőfalakkal – lenyűgöző volt, az ég borult, a hőmérséklet fagyos. Mivel már harmadik napja nem láttuk a napot, megállapítottam, hogy a kárpát-medencei búbánatos, télvégi idő elől való meneküléshez talán mégsem Macedónia az ideális célország.

Ohrid, a macedón tenger

Sebaj, az Ohridi-tónál majd nem kell fagyoskodnunk, biztattam magam, mikor utazásunk negyedik napján útra keltünk, hiszen az már a görög határ közelében van, vagy 1.000 km-rel délebbre Kolozsvárnál. Reményeim palástja, melybe napfényre, langymelegre áhítozó lelkemet bugyoláltam, csak akkor kezdett foszladozni, mikor jó egy órányira Szkopjétól feltűntek az első hófoltok, melyek, ahogy egyre magasabban jártunk a hegyekben, összefüggő, egyre vastagodó takaróvá álltak össze. A hókotrók felbukkanását már rezignáltan fogadtam.

Mikor megpillantottam Ohrid városát és az azonos nevű tavat, azonnal tudtam, érdemes volt megtenni az utat. A Macedónia és Albánia között fekvő 358 négyzetkilométeres állóvizet hegyek fogják gyűrűbe, márciusban még hófödte, 2.000 méteresnél magasabb csúcsok tornyosulnak a víztükör fölé. A helyiek szerény emberek, tavukat nem titulálják macedón tengernek, bár ködös, párás napokon, mikor a hegyek épp csak átsejlenek az albán oldalról, tágas tengeröböl jellege van. Ohrid óvárosa a Világörökség része, kanyargós utcácskái a tópartról kúsznak fel a dombra, melyet I. Sámuel cár egykori vára koronáz.

Macedón vagy bolgár?

Ohridban több aspektusa is tetten érhető a macedón identitás kissé ingatag mivoltának. I. Sámuelt a macedónok a maguk uralkodójának tartják, ám ő valójában bolgár cár volt, Ohrid pedig, 990 és 1015 között a Bolgár Birodalom fővárosa, s a bulgár patriarchátus székhelye. Sámuel cár valószínűleg infarktusban halt meg, néhány napra rá, hogy hírét vette, serege megsemmisítő vereséget szenvedett a bizánciaktól, akik a túlélőket megvakították. Érzékeny, felelősségérzettel teli ember lehetett, nem valószínű, hogy napjainkban sokra vinné politikusként.

A régi ohridi házak szintén arra utalnak, hogy a macedónok és a bolgárok egy tőről fakadnak. Az óváros jónéhány épülete a hagyományos bolgár építészet tipikus darabja, stílusukban semmiben nem különböznek a régi bolgár főváros, Veliko Trnovo évszázados, műemlék jellegű építményeitől. Mikor a macedónok identitástudatáról faggattam, házigazdánk elmondta, nagybátyja szerint ők bolgárok.

„Természetesen, nem vagyunk azok” – tette hozzá, úgy tűnt, nem túl nagy meggyőződéssel. A modern macedón identitás kialakulásában valószínűleg döntő szerepe volt annak, hogy a második balkán háborút, mely a török uralom alól frissen felszabadult területek megszerzéséért folyt, Bulgária elvesztette, s Macedóniát Szerbiához csatolták.

Óvakodj a pávától!

A XVI-ik században az ohridiak nagyon hitbuzgóak lehettek, Evlia Cselebi beszámolója szerint ugyanis 365 templom és kápolna volt a városban. A századok során – úgy tűnik – igencsak megkopott az ohridiek hite, a jelenlegi kegyhelyek száma ugyanis nagyságrendekkel kisebb. A meglévő templomok közül több a középkori ortodox kultikus építészet gyöngyszeme: a Szent Klement és Szent Pantalejmon, a Szent Szófia, az Isten Szent Anyja és a Teológus Szent János.

Ez utóbbi egy, a víztükör fölé nyúló szirten áll, citrusokkal övezve, pazar kilátással a tóra és a hegyekre. A legtöbb Macedóniát népszerűsítő idegenforgalmi kiadványnak ezt teszik a címlapjára, nem véletlenül. Azt gondoltam, az ohridi Teológus Szent János templom a legromantikusabb hely, amit valaha láttam, egészen addig, amíg következő nap el nem mentünk az albán határon álló Szent Naum kolostorba. Az előbbinél ez vagy 300 évvel régebbi, magasabban emelkedik a tó szintje fölé, s ha nem fújt volna csontig hatoló szél, lehet, hogy még mindig a vízre nyíló teraszon állnék, belefeledkezve a panorámába.

A kolostor udvara, kertje tele van pávákkal, s lépten-nyomon táblák figyelmeztetik a gyanútlan látogatót, hogy az ártalmatlannak tűnő madarak megsebesíthetik őt és gyermekeit. Mivel évtizedek óta szorgalmas újságolvasó vagyok, s még nem láttam olyan hírt, hogy valaki pávatámadás áldozata lett volna, nem vettem tudomást a figyelmeztetésről, a pávák közvetlen közelébe merészkedtem.

Talán hálából az irántuk tanúsított bizalomért, káprázatos bemutatót rendeztek, volt, hogy egyszerre három madár kellette magát, forgolódott előttünk, hogy azt ne mondjam: páváskodott, teljes pompájában mutatva meg legyezőbe nyitott faroktollazatát. Szent Naum kolostorában ismét meggyőződtem arról, hogy a macedónok kifejezetten lazán értelmezik a műemlékvédelem fogalmát, minden további nélkül világító, műanyag keresztet biggyesztenek egy korhűen restaurált középkori templom tetejére.

Az ohridi bazár is tele van ékszerüzletekkel, akárcsak a szkopjei, ám itt az arany helyett a gyöngy viszi a prímet. Jó sok gyöngykagyló lehet a tóban, nyugtáztam, látva a gazdag felhozatalt, ám házigazdánk felvilágosított, hogy az ohridiként árusított gyöngy legnagyobb része kínai importáru.

Do you speak English? Of course

Macedóniában Erdélynél is nagyobb intenzitással dúl a szimbólumháború. A lakosság mintegy negyedét az albánok teszik ki, többségük az ország nyugati részén él, sok településen templomtorony nem, csak minaret magasodik a háztetők fölé. Az albánok lakta falvakban, városrészekben sűrűn látni a fekete kétfejű sasos vörös zászlókat, a házfalakon az albán címert, míg a többségi nemzet előszeretettel állít kereszteket hegycsúcsokra, dombtetőkre, díszíti (nekem, mint kívülállónak, túlméretezettnek tűnő) nemzeti lobogókkal a középületeket, történelmi jellegű műemlékeket. A 2000-es évek elején kitört rövid lefolyású, relatíve kevés áldozattal járó albán felkelés óta az ország legnépesebb kisebbségének nyelve hivatalos státust kapott, minden felirat kétnyelvű, még az élelmiszerek csomagolásának feliratozása is. 

Utazásunk előtt felmerült bennem, hogy nehezen tudunk majd kommunikálni Macedóniában, mert valószínűleg kevesen bírják az angolt. A valóság rácáfolt a félelmeimre, egész utunk alatt alig jártunk olyan étteremben vagy boltban, ahol ne beszéltek volna angolul. Majd leesett az állam, amikor a szkopjei buszpályaudvar pénztárosa, középkorú nő, Shakespeare nyelvén válaszolt nekem, aki angol-szláv keveréknyelven, mutogatással erősítve a kommunikációmat, kértem jegyet.

Amikor aztán egy utcai buszjegyárus, szintén középkorú nő, folyékony angolsággal igazított útba a keresett járat megállójához, az álmélkodástól szinte tátva maradt a szám. De legrosszabb esetben is értett, és néhány szót gagyogott angolul a szkopjei bazár lepukkant teázójának készséges tulajdonosa éppúgy, mint az ohridi női divatáru-kereskedések eladói és a legeldugottabb baklava áruda pultosa. Elgondolkodtam rajta, vajon Szovátán, Parajdon, a Félix-fürdőben vagy a Gyilkos-tónál a turisztikai szolgáltatásokban dolgozók angol nyelvismerete eléri-e a lenézett balkáni szomszédok szintjét? Szkopjében egyébként a helyi nyelveket nem ismerő külföldinek is gyerekjáték a tájékozódás, a város ugyanis tele van turistáknak szánt, angol nyelven is feliratozott irányjelző táblákkal. Mintha nem is a Balkánon járna az ember.       

A két Macedónia. Macedóniáról a legtöbb ember először Nagy Sándorra asszociál, ám az ország jelenlegi lakóinak valószínűleg nem sok közük van az ókori világhódítóhoz. A jelenlegi Macedónia területére a VI-ik század tájékán szlávok nyomultak be. A macedón nyelv legközelebbi rokona a bulgár, egyes nyelvészek szerint előbbi nem más, mint egy nyugati-bulgár dialektus. A Jugoszláviából való kiválást követően az ország neve éveken át tartó diplomáciai feszültség forrása volt Görögországgal. A déli szomszéd azért ágált az elnevezés ellen, mert egyik tartományát szintén Macedóniának hívják, annak lakosai pedig macedónoknak tartják magukat, bár, mivel nem szlávok, nem rokonai a Macedón Köztársaság népének. Görögország attól félt, hogy Macedónia, a névazonosság alapján, igényt fog formálni a határ túloldalán húzódó görög tartományra.