A kolozsvári gólyák - azaz elsőéves egyetemista hallgatók - állítólag arról ismerszenek meg, hogy megbámulják az alacsonyan szálló repülőgépeket, és mint a más városba kerülő társaik, gyakran eltévednek, a hó végére korgó gyomorral maradnak, vagy messziről hallatszik, ahogyan a román nyelvvel küzdenek meg. Néhányukkal elbeszélgetve meggyőződtünk: ezek a gyakran hangoztatott jelzők igazak.

A sepsiszentgyörgyi Tamásnak elmondása szerint leginkább a buszokkal gyűlik meg a baja. „Otthon alig lézengenek az emberek a buszon, nincs is értelme használni, de itt még egyszer sem találtam ülőhelyet, mindig tele van” – mondja. Arról nem is beszélve, hogy néhány hét alatt sem szokta meg a számokat, nem tudja, melyik merre megy, hol kell leszállni.

Hasonló problémái mindenkinek vannak. A szatmári Eszter elmeséli, többször eltévedt már, mert egy megállóval előbb vagy később szállt le, és hiába kért útbaigazítást, az valahogy sosem használt. „Az emberek úgy segítenek, hogy csak összezavarnak. Menj balra, aztán jobbra, aztán a banknál megint jobbra. De milyen banknál? Minden utcasarkon kettő van! Úgy magyaráznak, mintha csak azt a helyet nem ismerném, ahová megyek, pedig az egész város ismeretlen.”

Tamás bentlakásban lakik, amit nehezen tud megszokni. „Szerencsére erdélyi szobatársaim vannak, nincsenek lényeges különbségek, de hallom a rémtörténeteket, hogy vannak, akik egy hétig nem tusolnak, a vécéken meg guggolnak, és piszkosan hagynak mindent” – mondja. – „A konyháról nem is beszélve. Minden tiszta szemét estére, azt sem árt figyelni, hogy mit vittünk ki magunkkal, mert lába kelhet.”

Andrea Csíkszeredából költözött Kolozsvárra, most kintlakásban él. Néhány barátnőjével költöztek össze, akikre egyáltalán nincs panasza, annál bajosabb, mint meséli, beosztania a pénzét. „Otthon nyílik a hűtő, és tele van mindennel, ami kell, itt van, hogy este összenézünk: na, csajok, kinek mije van, mit hozunk ki belőle?” Szerinte ezt is meg kell tanulni, idővel jobb lesz, „csak bírják a szülők”. A román nyelv is problémát jelent, bár Andrea elmondása szerint ő még tűrhetően beszél, nem úgy a lakótársai, akik időnként SMS-ben kérdik meg tőle, hogy mit hogyan kell mondani.

Eszternek nincsenek ilyen gondjai, ő éppen azzal nem tud megbarátkozni, hogy egyesek ki sem mozdulnak a magyar kocsmákból, és nem akarják megismerni a város "másik oldalát". Pedig szerinte ez lekerülhetetlen és hasznos is: "sok székelyföldi évfolyamtársamom látom, hogy kínos megszólalnia románul, de nem csak azért, mert nem tud, hanem mert nem szereti őket. Pedig évekig itt fog élni, és ha soha nem szokja meg, az neki lesz rossz", mondja.

A megkérdezett gólyák végül arra is válaszoltak, hogy megbámulják-e a fölöttük elhaladó repülőgépeket – a válasz természetesen mindenki részéről az volt, hogy igen, főleg ha olyan helyen vannak, "ahol az az ember érzése, hogy az út közepén fog leszállni a gép".