Két kislányt nevel egy Marosvásárhelyhez közeli faluban élő házaspár, Izabella és János. Kilenc évvel ezelőtt döntötték el, hogy vállalják a pótszülői feladatot, jelentkeztek a megyei gyermekjogvédelmi igazgatóságon, ahol a különböző vizsgálatok, ellenőrzések, felkészítők és vizsgák után hazavihették a két, alig néhány hónapos gyereket.

Kit válasszak?

Egyet akartak eredetileg, de mivel akkoriban sok volt a pótszülőre váró gyerek, kettőt kaptak – emlékezik vissza Izabella, aki maga választotta ki a két kislányt.

Az elmúlt héten döntött a képviselőház plénuma arról, hogy ezentúl szociális gondozók vagy hivatásos nevelőszülők látják el a három évesnél fiatalabb, szociálisan rászoruló gyermekek nevelését intézményben való elhelyezés helyett. Az UNICEF javaslatára megszületett törvénykezdeményezés nyomán 2020-ig kell megszüntetni a jelenlegi állapotot Romániában, valamint előnyben részesíteni az otthoni, családon belüli gondozást. Az elhelyező központokban végzett felmérések szerint azok a gyerekek, akik életük első három évét ilyen intézményben töltik, súlyos értelmi fogyatékosságot szenvedhetnek, valamint kommunikációs és kötődési problémáik is kialakulhatnak.

A nevelőanyuka kérésünkre felidézte, hogyan választott: amikor belépett a nagy terembe, ahol a kicsik feküdtek, azonnal megakadt a tekintete egy barna csöppségen, aki az akkor már 15 éves kamaszfia csecsemőkorára emlékeztette.

A másik gyerek a csendességével, az ijedt tekintetével vonta magára Iza figyelmét. „Nem érdekelt, hogy ki milyen családból származik, milyen nemzetiségű, azt akartam, hogy ezeknek a gyerekeknek biztos, nyugodt körülményeket biztosítsak” – magyarázta a pótanyuka, aki azóta egy cigány és egy román kislány nevelője. Mindkettejükkel magyarul beszél, de mindkettejükben megpróbálja tudatosítani a nemzeti hovatatartozásukat.

Inkább nem járnak templomba

Ez egyébként szabály is, hogy a gyereknek annak kell maradnia, aki: nemzetiségi, vagy vallási felekezeti hovatartozását is beleértve. A felekezeti dolgot úgy oldja meg a család, hogy inkább sehová sem viszik a gyerekeket, mint hogy esetleg gondot okozzanak önmaguknak azzal, hogy a református templomba járatják a gyerekeket.

„Templomba nem járnak, mert a hatóságok azt nem néznék jó szemmel, ha a református gyülekezetbe vinném őket. Ezért nem megyünk sehová, majd megbocsátja nekem a jóisten” – magyarázza az asszony, aki azóta folyamatosan tanul, képezi magát, bújja a szakirodalmat, még a konyhájában is ott lógnak a különféle, lelki megnyugtatásra, a lelki egyensúly megőrzésére szolgáló útbaigazítások.

Egyik már fiúzna, a másik még játszik

Iskolából érkeznek haza a kislányok, akik, bár egyidősek, fejlődésükben az eltérés azonnal szembeötlő. Egyikük, nevezzük Emmának, mert nevüket, fotójukat nem szabad a sajtóban közölni, lendületesen, hangosan jön be az ajtón, azt magyarázza, hogy melyik fiú most éppen a „szeretője”. Rövid szoknya van rajta, blúzát a derekán széles öv szorítja össze, kihúzza magát, hogy nőiessége nagyobb hangsúlyt kapjon. Hosszú a haja, amit csatokkal díszít.

„Testvére”, a vele egykorú Andrea vele ellentétben nadrágot visel és sportcipőt, rövid frizurát, tréningfelsőt és fagyit szeretne venni, arra kér egy lejt. Örül a játékainak, örül a barátoknak, játszani szeretne egész nap, más nem érdekli. „Az a baj, hogy a tanulás sem érdekli, nehezen haladunk, szegénykém butuska, sokat kell kínlódni vele, hogy ne legyen osztályismétlő” – magyarázza az anyuka.

„A másik pedig eszes, de nem akar tanulni, mert azt hallotta, hogy nem szabad megbuktatni az alsó tagozatos gyerekeket - ezért nem is látja értelmét a tanulásnak. A fiúk érdeklik leginkább, meg a divat.” – A két kislányt egyformán neveli Iza, mégis, mivel más a vérmérsékletük, más a hozzáállásuk a családi dolgokhoz is. „Emma például nem szeret semmit sem csinálni. Viszont kiosztja a tennivalókat, megmondja Andreának, hogy mit tegyen. Az meg boldogan teljesíti a feladatát” – sorolja Izabella a két lány közötti különbségeket.

„Ezek az igazi szülők, nem azok”

Emma és Andrea boldogok, élik az átlagos gyerekek mindennapjait, iskolába járnak, délutánonként anyukával tanulnak, vagy megpróbálják a tanulást valamilyen módon elnapolni. Sokat játszanak, barátokkal és barátnőkkel, kisebbekkel és nagyobbakkal, az utcabeliekkel, illetve azokkal az osztálytársakkal, akik ellátogatnak hozzájuk.

Emma nehezebben nyílik meg, Andrea közlékenyebb. Tudatában vannak, hogy „anyuka és apuka” nem az igazi szülők, viszont az a fogalom, hogy mit is jelent „igazinak” lenni, kissé zavaros számukra. Ők úgy érzik, hogy „ezek” az igazi szülők, nem „azok”.

Sokáig attól féltek a leginkább, hogy anyuka és apuka elhagyja őket. Ez a félelem, igaz, hogy nem olyan erős, mint korábban, de azért most is létezik. Ha a szülők nagybevásárlásra indulnak a városba és őket a szomszédasszonyra bízzák, előtte sokszor megígértetik, hogy legkésőbb estére hazajönnek. Amikor pedig megérkeznek, akkor nem is annyira az ajándékoknak örvendenek, mint annak, hogy hazajöttek anyukáék, és nem hagyták el őket.

Hogy az egyikük miért olyan barnabőrű és fekete hajú? Ezen sokat nem töprengenek, bár már megfogalmazódott a kérdés Emmában, hogy „cigány vagyok”? Anyuka pedig, attól tartva, hogy ezt másoktól megerősítésként hallja majd vissza a kislány, azt magyarázta neki, hogy mindegy, hogy ki milyen, ki honnan származik. A cigányok közt is, mint mindenhol, vannak jó és vannak rossz emberek. Vannak okosak és buták, dolgosak és lusták. „Csak rajtunk múlik, mi lesz belőlünk” – magyarázza Iza, akinek Andreával a románságát kellett elfogadtatnia a magyar családban. „ Ami nem rossz és nem jó, csupán egy tény, annak született, mert a szülei is azok voltak” – teszi hozzá.

Szabály: nem lehet túl erős a kötődés

A hivatásos nevelőszülőnek számos kötelessége van. Például a felügyelete alatt élő kiskorú számára rendszeresen lehetővé kell tennie, hogy az a természetes szüleivel, családjával is kapcsolatot ápoljon.

Ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy havonta találkozhatnak a gyerekek a szülőanyjukkal. Vagyis találkozhatnának, mert az egyik betegség miatt nem jár a találkozókra, a másik pedig nem tartózkodik elérhető helyen. „Nem érdekli egyik édesanyát sem, hogy mi van a gyerekével – ez az igazság. Az első időszakban fényképalbumot készítettem a kislányokról és vittem a találkozóra. Ki sem nyitották, arra sem figyeltek jóformán, amit meséltem. Aztán üzentek, hogy nem érnek rá és végül teljesen elmaradtak, évek óta nem találkozott egyikük sem a szülőanyjával” – osztja meg keserűségét Izabella, akit a kettős érzelmek nem hagynak nyugodni. Részben örül, hogy „nem zaklatja” egyik gyerek anyja sem őket, ugyanakkor sajnálja is a gyerekeket, akik tudatában vannak származásuknak és annak, hogy Izabella és János, bár anyukának és apukának nevezik őket, mégis csak meghatározott ideig töltik be a szülői szerepüket: 18 éves korukig.

„Furcsa ez a rendszer is. Azt próbálták velünk megértetni és elfogadtatni, hogy úgy kell szeretni az általunk nevelt gyerekeket, hogy ne alakuljon ki erős kötődés közöttünk. Ezt soha nem értettem és szerintem, aki ezt kitalálta, soha nem nevelt gyereket, a sajátját sem és a másét sem. Mert az ember az érzelmeit nem tudja távoltartani magától. Még egy kutyakölyköt, egy macskát is megszeret, akkor egy gyereket nem lehet nem szeretni” – fogalmazza meg lelki vívódásainak egyik forrását Iza.

A másik gond, ami emészti, az az, hogy mi lesz ezekkel a gyerekekkel később, miután kikerültek a „családi” kötelékből. „A hivatalos személyek úgy beszélnek erről is, mintha tárgyak lennénk csak, a gyerekek is és mi is” – mondja. Igaz, hogy többször is felajánlották számukra az örökbefogadás lehetőségét, de a házaspár ezt nem szeretné. Saját gyerekeik vannak, unokáik, nem akarnak bonyodalmat. Attól is tartanak, hogy ha szóba jönne az örökbefogadás, megjelennének a természetes szülők, zaklatásnak lennének kitéve.

„Azt biztosan állítom, hogy ha már elkerültek innen és hivatalosan nem mi leszünk a szüleik, a gyámjaik, ide akkor is visszajárhatnak, mi családtagként fogadjuk őket mindig” – magyarázza Iza.

Mikor veszi ki szabadságát a nevelőszülő?

Bár az anyukának szerződéses joga van az évi pihenőszabadsághoz, de akkor a gyerekeket hivatalosan másra kellene bíznia. Mint elmondta, ha nem tudja, ki vigyáz rájuk, hol lesznek, hát inkább nem él ezzel a jogával. Napi 24 óra felelősség, heti hét nap figyelem, bármilyen lelkesen is végzi a feladatát valaki, belefárad, elfásul, elfogy az energiája.

Ha nyaralni szeretnének közösen a gyerekekkel, akkor hivatalos jóváhagysára van szükség, nem vihetik a gyerekeket étterembe, szállodába, nem utazhatnak külföldre. Egy-egy napos, vagy félnapos kirándulásokat engednek meg maguknak, a közelbe csupán. „Egyszer majd kipihenem magam. Még nem jött el annak az ideje” – mondja Iza.

A közösség megbélyegez

Voltak-e nehézségek, megbánás, esetleg a megbélyegzés a közösség részéről a két gyerek miatt? – kérdezzük a szülőket. Nehézség volt bőven, de nem az anyagi, mert az mindig megoldódik – feleli Iza. János alkalmazottként dolgozik egy vásárhelyi cégnél, Iza is kapja a nevelőszülői fizetését rendesen, viszont a lelki megpróbáltatásokat túl kellett élni.

Akkoriban ugyanis nem nézték jószemmel a falubeliek, ha egy „rendes” család gyereknevelésre vállalkozott. „Az is előfordult, hogy a szomszédok nem köszöntek. Egyesek átmentek az út túloldalára, csakhogy ne kelljen köszönniük. Mások elfordították a fejüket. Volt olyan, aki kerek-perec megmondta, hogy mi a véleménye” – meséli Iza.

Aztán lassan elfogadta a közösség, ma már szép számban vannak a hivatásos nevelők a környéken. „Munkahely nincs, a jövedelem kevés, az állattartás, földművelés már nem kifizetődő. A gyereknevelés közeláll, főleg az asszonyokhoz” – magyarázza az anyuka, hozzátéve, hogy az is megtörtént, hogy egyesek könnyű munkának gondolták és miután úgy vélték, hogy ő „könnyen” keresi meg a kenyerét, elszegődtek nevelőszülőnek. Aztán rájöttek, mennyi gonddal-bajjal jár. Mert nem saját gyereket nevelni: sokkal nehezebb.