Több mint 18 ezer kolozsvári zsidó honfitársunkat deportálták 1944 májusában és júniusában, ennek emlékére első alkalommal állítottak emlékművet a városban.

A Kolozsvári Polgármesteri Hivatal és a Kolozsvári zsidó Hitközség által közösen állított emlékműnek a Posta (Caragiale) kert ad otthont, a munkát Löwith Egon zsidó származású, erdélyi magyar szobrászművész tervezte, a vázlat kiegészítését Kolozsi Tibor szobrászművészre bízták.

Az elsőként felszólaló Schwartz Róbert, a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke elmondta, a kilencvenes években kezdeményezték már egy emlékmű felállítását, de a kérés nem talált visszhangra. Az elhunyt tervező munkája a hitközségre maradt, 2010-ben az új vezetőség pedig újra próbálkozott, ekkor sikerrel.

Aurel Vainer, a romániai zsidó hitközség elnöke arról beszélt, jobban örvendene, ha a jót és szépet cselekvő kolozsvári zsidók kapnának emlékművet, de a holokausztra kell emlékeznünk ezzel a művel. Elképzeli, mondta, mi történt volna, ha a körülbelül kétmillió, a holokausztban meggyilkolt gyerek felnőtt volna, hiszen a zsidó nép számos tehetséget adott a világnak az idők során.

Az emlékmű célja, hogy emlékezzünk, a történelem pedig ne ismételje meg magát, fogalmazott Emil Boc polgármester, aki elmondta, két szó jutott eszébe az emlékmű felállításakor: „never again”, azaz soha többé.

Amikor a hetven évvel ezelőtti deportálásokra emlékezünk, megfelelő pillanat, hogy az alapvető értékekről is elgondolkodjunk, az emberi életről és méltóságról, az emberi szabadságról, a szolidaritásról vagy annak a hiányáról, az egyéni és kollektív felelősségről, mondta Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, kulturális miniszter. A holokauszt kapcsán nem lehet csak egyéni felelősségről beszélni, ki kell mondani, hogy minden többség felelős azért a kisebbségért, amellyel együtt él, fogalmazott.

A szolidaritás hiánya tette lehetővé, hogy a deportálások megtörténtek, de volt, aki kiállt az emberekért, többek között Márton Áron püspök és Járosi Andor evangélikus esperes, mondta. Kifejtette azt, is az EP-választások után, látva, hogyan törnek előre a szélsőségek, kérdés, hogy képesek leszünk-e megállítani őket, azt mondani, hogy a 21. században annak a lehetősége sem merülhet fel, hogy a kizárólagosság eluralja az országokat, és megismétlődjön mindaz, ami a 20. században történt.

Edith Balas amerikai művészettörténész és holokauszt-túlélő azokról a pillanatokról számolt be, amikor családjával együtt deportálták, részletesen ecsetelve a történteket és kiemelve, az a tény, hogy túlélte a szörnyűségeket, a szerencsének tudható be.