A mozdulatlanság ünnepe
Nem adnám semmiért a semmittevés drága perceit. A kényelem szabad áradását elnyújtózó tagjaimban, a lusta boldogságot, hogy most lehet. Hogy most nem kell megfelelnem, rohannom, sietnem, hajráznom – elég, ha vagyok, ha csak létezem. Nem érdekel, hány óra, hány gramm homok pergett le, míg én a lila szőlőszemeket, táncoló ágakat, szürkülő cserepeket néztem az ablakból. Most ez a legfőbb dolgom. Talán tíz perc, egy délután, vagy egy nap – ha letagadom az idő hatalmát, a pillanat végtelenné tágul, s én gondtalan úszhatok a felejtés langyos békéjében. Hátradőlök, hangosan nyújtózom, tekintetemmel ráfekszem egy szögre, egy cserépre, a zárt ajtó kilincsére, a szőnyeg rojtjaira – hosszan figyelem, ahogy dallamot ír hozzá a csönd. Ebből a semmiből kel életre a minden. A mozdulatlanság ünnepe ez.
.jpg)
.jpg)
